Előre szólok, ez a mai írás hosszú lesz, viszont meglehetősen alapos. Bár Afrika jövőjét ebből sem lehet majd megtudni, de azt annál inkább, hogy miféle erők és miféle érdekek irányítják a kontinens újragyarmatosítását. Az érdekekről annyit, hogy szinte tisztán anyagiak, és ha megkapargatjuk a mázat Moszkva, Peking vagy Ankara ideologikus hablatyolásán, bizony kilátszik alóla a jó öreg, rozsdás kapzsiság. De térjünk a tárgyra!
A Meduza – és általában a világsajtó – érdekes hírrel szolgált ma. Eszerint Mali északi részén, az algériai határ közelében a lázadó tuaregek megöltek több tucatnyi kormánykatonát és Wagner-zsoldost, akik a kormánycsapatok oldalán harcoltak. Erről az Associated Press számol be. A lázadók a kormányerőktől és az orosz zsoldosoktól páncélozott járműveket és teherautókat zsákmányoltak. A harcok két napig – július 25-én és 26-án – folytak Tinzawaten városában. A Reuters idézte a mali hadsereg nyilatkozatát, amely szerint két katona meghalt, 10 másik pedig megsebesült. Emellett egy orosz helikopter Kidale városában lezuhant, miközben bevetésen volt. A lázadók állítása szerint a helikoptert lelőtték.
A mali hadsereg vereségét az AFP-nek egy helyi tisztviselő is megerősítette. Legalább 17 ember meghalt – mondta. Az ENSZ kidali missziójának egy korábbi munkatársa elmondta, hogy a Wagner-csoport legalább 15 zsoldosát megölték és/vagy elfogták a háromnapos harcok után. Szemjon Pegov orosz „haditudósító” WarGonzo Telegram-csatornája is arról írt, hogy Wagner-zsoldosokat öltek meg Maliban.
A halottak között van a Wagner-csoporthoz köthető Grey Zone csatorna adminisztrátora is. A Grey Zone munkatársának haláláról a Departamente, az Archangel Szpecnaz és a DSMRG Ruszics nevű orosz háborúpárti csatornák is beszámoltak.
Anasztaszija Kaszhevarova orosz propagandista és Vjacseszlav Volodin dumaelnök egykori tanácsadója „sok halottról és fogolyról” számol be a Wagner-csoport részéről Maliban. „Csapdába estek. (…) És ezeknek a halálos áldozatoknak neve és vezetékneve van, és jól ismert hívójele, sőt, egyikük még az Oroszország Hőse kitüntetést is megkapta” – írta anélkül, hogy pontosította volna, kiről beszél.
Mint a BBC orosz szolgálata emlékeztet, a Wagner orosz zsoldosai 2021 óta vannak jelen Maliban. 2020-ban, mikor az országban ismét a katonaság ragadta magához a hatalmat, a katonai junta hamarosan behívta „a védelem biztosítására” a Wagnert.
Uram, egek, kemények a tuaregek, a Wagnernél is keményebbek, bár egyes híradások szerint a támadásuk azzal kezdődött, hogy nekivezettek a konvojnak egy robbanóanyaggal megrakott autót, így aztán ki tudja, milyen állapotban van az a két páncélozott kocsi és két teherautó, amit zsákmányoltak. Mindenesetre – annak ismeretében, hogy Tinzawaten nem csak a tuareg szeparatisták és csempészek, de az al-Kaida logisztikai központjaként is szolgál, nem hétköznapi sivatagi szakikról lehetett szó.
Különös fejlemény azonban – erről a CTP számol be – Törökország terjeszkedése a Száhel-övezetben. Mint írják, Törökország számos ágazatban erősíti a Nigerrel régóta fennálló partnerségét. A török miniszterek július 17-én a nigeri Niameyben három külön munkacsoportban találkoztak helyi kollégáikkal: az egyik csoport a gazdasággal és kereskedelemmel, a másik az energiával és bányászattal, a harmadik pedig a külpolitikával, biztonsággal és védelemmel foglalkozott. A török delegáció találkozott Abdourahmane Tiani nigeri junta-vezetővel is. A két ország megállapodást írt alá az együttműködés fokozásáról, hogy a török vállalatokat nagyobb mértékben vonják be a nigériai olaj- és gázmezők fejlesztésébe. A munkacsoportok a hírszerzési együttműködésről, a katonai kiképzésről és a nigeri uránbányákhoz való török hozzáférésről is tárgyaltak.
Törökországnak Nigerrel már a 2023 júliusában hatalomra került junta elismerése előtt is erős partneri viszonya volt, és 2012 óta igyekszik növelni ottani befektetéseit. 2012-ben és 2013-ban Recep Tayyip Erdogan török elnök olyan diplomáciai lépéseket tett a Száhel-övezetben, amelyek megalapozták a 2010-es évek során később eszközölt sokkal jelentősebb török üzleti befektetéseket. A török kapcsolatfelvétel jelentős infrastrukturális, védelmi és bányászati üzleteket eredményezett 2019-ben és 2020-ban. 2022-ben Törökország hat Bayraktar TB2 drónt szállított Nigerbe, és a francia média szerint akkoriban egy bázis építését fontolgatták a drónok támogatására. A junta még mindig ezekre a drónokra támaszkodik a felkelők által ellenőrzött területek és az állami erők ellenőrzése alól kikerült zónák megtámadásában, sőt, a hatalomátvétel óta közel megháromszorozta a dróncsapások arányát.
Törökország növekvő szerepe Nigerben azt eredményezheti, hogy Ankara versenybe szállhat az ország más jelentős partnereivel, például Kínával és Oroszországgal az erőforrásokhoz való hozzáférésért és a katonai befolyásért. Oroszország és Törökország érdekelt abban, hogy bányászati engedélyt kapjon két uránbányára, amelyeket a junta 2024 júliusában megvont a nyugati cégektől. A junta 2024 júniusában és júliusában visszavonta az engedélyeket a francia állami tulajdonú Oranótól és a kanadai tulajdonú GoviEx-től, mivel nem értett egyet a cégek által javasolt határidőkkel és célterületekkel. A Bloomberg jelentése szerint az orosz állami atomenergetikai vállalat, a Roszatom és Törökország külön-külön próbál hozzáférni ezekhez a nigeri uránkészletekhez, és megkezdték az első tárgyalásokat a juntával ez ügyben. Törökország nagymértékben függ a Roszatomtól saját atomenergetikai ambíciói tekintetében, mivel a Roszatommal kötött megállapodásokat a három tervezett erőmű megépítéséről és üzemanyaggal való ellátásáról.
Törökország 2024-ben állítólag több mint ezer szíriai zsoldost is küldött Nigerbe, potenciális konkurenciát teremtve a Kremlnek és az orosz Afrika Hadtestnek. 2024 januárjában a brit székhelyű emberi jogi megfigyelőszervezet, a Syrian Observatory for Human Rights (SOHR) azt állította, hogy a SADAT nemzetközi védelmi tanácsadó cég 300 Törökország által toborzott, Törökországban kiképzett, fizetett szíriai zsoldosának első csoportja 2023 decemberében Burkina Fasóban és Nigerben állomásozott. 2024-ben a SADAT nemzetközi védelmi tanácsadó cég 300 szíriai zsoldosát küldte ki. A SOHR májusban azt állította, hogy ez a szám legalább 1100-ra emelkedett Nigerben. 2024 áprilisában. A CTP nem tudja ellenőrizni az ebben az állításban szereplő számadatokat, bár a BBC és a France24 beszélt szíriai toborzókkal. 2024 áprilisában Oroszország legalább 100 fős Afrika Hadtest-állományt telepített Nigerbe.
Törökország és Oroszország állítólagos csapattelepítései mindkét hozzájáruló fél számára azonos célokat követnek, de a junta számára eltérő igényeket elégítenek ki, ami valószínűtlenné teszi a versengést. Mind Törökország, mind Oroszország igyekszik bővíteni a védelmi kapcsolatokat, hogy növelje a katonai eladásokat, amelyek a hazai gazdaságukat erősítik és javítják geopolitikai pozíciójukat azáltal, hogy betöltik a térségből való nyugati kivonulás által hagyott vákuumot. Az Afrikai Hadtest csapatainak egy része azonban kiképző erőként és praetoriánus őrségként szolgál a junta számára, míg a szíriai zsoldoskontingens állítólag olyan létfontosságú gazdasági helyszíneket véd, amelyekben a török kormánynak is van érdekeltsége, például bányákat. A SOHR és szíriai újoncok még azt is elmondták a BBC-nek, hogy a SADAT néhány zsoldost orosz tanácsadók parancsnoksága alá helyezett.
A török vállalatok növekvő szerepe a nigériai olaj- és gázmezők fejlesztésében versenyhelyzetbe hozhatja Törökországot Kínával, amely jelenleg uralja Niger olajágazatát. Niger 2008-ban közös kőolajkitermelési megállapodást kötött Kínával. Kína többségi részesedéssel rendelkezik olyan kulcsfontosságú nigériai létesítményekben, mint Niger legnagyobb olajmezője, egyetlen olajfinomítója és egy újonnan épített olajvezeték Beninbe. A nigeri junta márciusban megállapodást írt alá egy kínai állami tulajdonú vállalattal arról, hogy 400 millió dolláros előleget kap a nigériai olajvezetéken keresztül történő jövőbeli olajeladásokból rá eső részre. A junta állítólag a pénzt a regionális adósság egy részének visszafizetésére kívánja fordítani. Kína emellett számos infrastrukturális projekten dolgozik Nigerben. A nigeri olajvezeték bevételéből a nigériai junta 400 millió dollárt kap.
A junta jelentős gazdasági hiánnyal néz szembe, miután a regionális nyugat-afrikai gazdasági blokk 2024 februárjában feloldotta a szankciókat, és többször is felhasználta természeti erőforrásait arra, hogy gyors hozzáférést biztosítson a készpénzhez és fegyverekhez. A junta felfüggesztette a nyugati bányavállalatok uránbányászati engedélyeit, mert a termelés és a működés ütemezése nem felelt meg az általa elvárt bevételi normáknak. Kína július 21-én felfüggesztette az építkezést egy északkelet-nigeri olajmezőn a bizonytalanság miatt. Törökország zsoldosokat alkalmaz, hogy enyhítse a bizonytalanságnak a működésére gyakorolt hatását.
Törökországnak lehetősége van arra is, hogy fokozza a gazdasági és katonai együttműködést Burkina Fasóval és Malival. Törökországnak jelentős kapcsolatai vannak Burkina Fasóval és Malival, bár történelmileg Niger volt a legerősebb partnere a régióban. Burkina Faso és Mali nagyban támaszkodik a török drónokra, és jelentős személyes, valamint üzleti partnerséget ápol a török védelmi iparral. Törökország és török vállalkozások 2010 óta Maliban és Burkina Fasóban is befektetnek a mezőgazdasági, oktatási, gazdasági, katonai és bányászati ágazatba, bár ez nem eredményezett olyan mérföldkőnek számító üzleteket, mint Nigerrel.
Burkina Faso, Mali és Niger a nigeri junta hatalomra kerülése óta nagyjából összehangolták diplomáciai tevékenységüket, és 2023 szeptemberében megalakították a Száhel-államok Szövetségét. Mindhárom ország kiutasította a különböző amerikai, francia és ENSZ partnererőket az alternatív partnerekkel való szorosabb együttműködés javára. A három ország 2024. július 6-án megállapodott abban, hogy hivatalos konföderációt alakítanak, hogy tovább fokozzák a diplomáciai, gazdasági és katonai koordinációt. 2024. július 6-án a mali junta vezetőjének nyilatkozata szerint a konföderáció célja a koordináció fokozása volt „őszinte partnerekkel, például Oroszországgal, Kínával és Törökországgal”.
Oroszország valószínűleg nagyobb akadályt jelent majd a Maliban és Burkina Fasóban a bányászatban való fokozottabb török szerepvállalásnak, mint Nigerben. Burkina Faso és Mali exportbevételeinek legalább 70 százalékát aranybányászatból szerzi, és mindkettőnek vannak mangánlelőhelyei is. Mali vas-, lítium- és uránlelőhelyekkel, valamint feltáratlan földgáz- és olajmezőkkel rendelkezik, Burkina Faso pedig cinkkel is. 2024 márciusa óta Oroszország és Mali már több megállapodást is aláírt a mali olaj-, gáz-, urán- és lítiumkészletek feltárásáról. Burkina Faso és Oroszország a bányászat és a természeti erőforrások terén való együttműködés bővítéséről is tárgyaltak. Egyes kínai és nyugati tulajdonú vállalatok még mindig számos bányát ellenőriznek Maliban, ami tovább csökkenti a jelentős török hozzáférés lehetőségét. Törökország is elszenvedett némi kudaarcot burkinai bányászati ambíciói tekintetében, amikor a junta 2024 márciusában fizetési problémák miatt visszavonta egy török bányavállalat különálló arany- és mangánbányákra vonatkozó engedélyeit, amelyeket csak 2023 áprilisában szerzett meg.
De hát nem látja ezt az euroatlanti világ? Dehogynem látja, de inkább kivonul, mint be. Ez meglehetősen kárhoztatja J. Peter Pham, az Atlanti Tanács kiváló munkatársa a Defense One hasábjain. Mint írja, a két nigeri amerikai katonai bázis kényszerű bezárása és a különleges műveleti erők egy sokkal kisebb csoportjának elhamarkodott kivonása a szomszédos Csádból jelentős visszaesést jelent a Száhel-övezetben folytatott terrorizmusellenes erőfeszítések és a térségben lévő szélesebb körű amerikai érdekek szempontjából. Még jelentősebb azonban az, amit ezek a fejlemények az afrikai geopolitika „új játékszabályai” szempontjából jeleznek: a kialakuló helyzet közepette Amerikának és szövetségeseinek át kell alakítaniuk a szemléletüket.
A tét az afrikai kontinensen végigvonuló, egyre gyilkosabb konfliktusok és erőszakos cselekmények alakulása az Atlanti-óceán partvidékén fekvő nyugat-afrikai államoktól a Vörös-tenger és az Indiai-óceán mentén fekvő Szudánig és Szomáliáig. Amint azt a 2024-es globális terrorindex-jelentés is kiemelte, a terrorizmus epicentruma a Közel-Keletről és Észak-Afrikából a Szaharától délre fekvő Afrikába, elsősorban a Száhel-övezetbe helyeződött át, amely ma már a terrorizmus okozta halálesetek csaknem felét adja világszerte. A közvetlen biztonsági problémákon túl azonban egy olyan Afrika is létezik, amely nemcsak gazdaságilag élénk – a Nemzetközi Valutaalap várakozásai szerint 2024-ben a 20 tagországa közül kilencnek itt lesz a leggyorsabb a növekedési üteme –, hanem a fémekben és más kritikus ásványi anyagokban való bőségének köszönhetően nélkülözhetetlen az energetikai átmenet és az új technológiák szempontjából is. Hogy csak egy példát említsünk, a kobalt az újratölthető akkumulátorok elektródáinak gyártásához szükséges kulcsfontosságú összetevő. A világ 11 millió tonnányi teljes kobaltkészletének valamivel több mint a fele a Kongói Demokratikus Köztársaságban található, amely a fém teljes termelésének közel 75 százalékát adja az Egyesült Államok földtani intézetének legfrissebb adatai szerint.
Ha Afrika fontosabb, mint valaha az Egyesült Államok és nemzetközi partnerei stratégiai érdekei szempontjából, akkor a kontinenshez és nemzeteihez való hozzáállásukat úgy kell átalakítaniuk, hogy jobban megfeleljenek az afrikaiak prioritásainak.
Először is, az afrikai országok ma már több lehetőség közül választhatnak, és ezt vezetőik tudják is. Ez talán elcsépeltnek tűnhet, de mint a közelmúltban egy Nigerbe látogató magas szintű amerikai küldöttség látványos kudarca, amelynek vezetőjét az ország hatóságai nyilvánosan azzal vádolták, hogy „leereszkedő magatartást” tanúsított a vendéglátóival szemben, mást mutat. Amikor az olyan országok, mint Niger és Csád, amelyek a legutóbbi Humán Fejlődési Indexen a negyedik helyen végeztek, azt mondhatják az Egyesült Államoknak, hogy menjen el, lehet-e kétségünk afelől, hogy a dinamika megváltozott, és hogy a Washingtonból (vagy Párizsból, Londonból vagy Brüsszelből) érkező kioktatások nem csak hatástalanok, hanem egyenesen kontraproduktívak?
Másodszor, a döntések meghozatalakor sok afrikai kormány a közvetlen szükségleteket fogja előnyben részesíteni a hosszabb távú érdekekkel szemben. A legtöbb esetben tisztában vannak a kompromisszumok árával, de bár tudják, mit tennének, ha biztosak lennének benne, hogy öt vagy tíz éve is van a jelenlegi vezetésnek, mégis a mai kihívásokra kell koncentrálniuk, csak hogy biztosak legyenek benne, hogy lesz holnapjuk.
A reformprogramok és fejlesztési kezdeményezések, amelyekre a nemzetközi pénzügyi intézmények és a nyugati kormányok jelentős forrásokat fordítanak, végül is hatékonyak lehetnek, de ritkán eredményeznek gyors politikai győzelmeket vagy akár a rendszer alapvető biztonságát. Egyesek még a bizonytalan társadalmi egyensúlyt is destabilizálják, legalábbis rövid távon. Következésképpen az olyan versenytársak, mint Peking, és újabban Moszkva, sőt Teherán, ezt ki is használják. 2021 végén az orosz Wagner-csoport bejutott Maliba, miután a Biden-kormányzat kinevezettjei megtagadták az ország rezsimjétől egy katonai szállító repülőgéphez szükséges transzponder kiviteli engedélyét.
Harmadszor, nem csak az afrikai rezsimek helyezik előtérbe a biztonságot más gondokkal szemben: a tömegek is egyre inkább így tesznek. Tanúi vagyunk a nép támogatásának, amely a 2020 óta Afrikában nyolc sikeres puccs során a hatalmat átvevő juntákat fogadta. Bár lehet vitatkozni arról, hogy a katonai uralom végül is képes-e megteremteni a vágyott stabilitást, a demokráciáról és kormányzásról szóló nyugati előadások egyelőre süket fülekre találnak a lakosság körében, amelyet a kormányok kudarca a növekvő erőszak megfékezésében sújt. 2023-ban Burkina Fasóban a terrorizmus halálos áldozatainak száma 68 százalékkal nőtt, és a terroristák áldozatainak csaknem negyedét teszi ki világszerte.
Végezetül, ahelyett, hogy megpróbálná az afrikai tárgyalópartnereket „mi és ők” közötti döntésekre kényszeríteni, Washington jobban tenné, ha a koalícióépítésre összpontosítana, és nem csak a történelmi nyugati szövetségeseivel (ebbe a csoportba sorolnám Japánt is). Az amerikai tisztviselőknek olyan regionális hatalmak felé kellene fordulniuk, mint India, az Öböl menti arab államok, Marokkó vagy akár Törökország, amelyek hasonlóan gondolkodnak, vagy legalábbis kiegészítő érdekekkel rendelkeznek Afrikában, hogy megnézzék, hogy ezek az ad hoc partnerségek együttesen jobb értéket kínálnak-e, mint a konkurens revíziós hatalmak. Erre példa a Washington és több Öböl menti arab állam közötti hallgatólagos megállapodás, amely szerint szuverén vagyonalapjaik részesedést vásárolnak több afrikai ország stratégiai bányászati eszközeiből. Ez a lépés segíti az arab államok azon terveit, hogy a kritikus ásványi anyagok feldolgozásával és kereskedelmével, valamint a csúcstechnológiai iparágak kiépítésével diverzifikálják gazdaságukat, ugyanakkor segíti az amerikai hozzáférést a stratégiai fémellátási láncokhoz, amelyeket nem Kína ural.
A geopolitikai (és geoökonómiai) tét Afrikában még soha nem volt ilyen magas, a kihívások továbbra is számtalanok és összetettek, a verseny pedig kemény, de a potenciális megtérülés az Egyesült Államok és szövetségesei, valamint maguk az afrikai országok és emberek számára szó szerint maga az évszázad üzlete.
Az euroatlanti közösség kivonulására és közömbösségére egy mentség lehetne csak: az, ha tudatos stratégiáról van szó. Ha megvárják, míg az új kínai, orosz, török, netán perzsa gyarmatosítók berendezkednek, és előbb-utóbb egymásnak is esnek a koncért. Egyenként ugyanis könnyebb lenne legyőzni a korábbi harcokban amúgy is meggyengült erőiket, bár ennyi elmeélt sajnos nem tételeznék fel még az euroatlanti szövetségi rendszerről sem.
Afrika sorsa eldőlt. Újra fogják gyarmatosítani, azzal a jelszóval, hogy felszabadítják. De hogy azután mi lesz, mármint nyomoron és szenvedésen kívül, azt senki sem tudja.
Szele Tamás
