Oroszország egyre jobban kezd hasonlítani Piszkos Fredre, mármint abban az értelemben, hogy ha megdicsér valakit vagy elkezdi szeretni, azzal többet tisztességes kikötői csavargó szóba nem áll. Kellemetlen tény ez Putyin és Lavrov számára, de nincs annyi eszük, mint Piszkos Frednek, nem használják fel ezt az adottságukat, pedig volna benne diplomáciai potenciál.
Látszik is a közel-keleti orosz politikán, hogy nem értik: nekik az ellenhatást kellene kihasználniuk, ne is számítsanak pozitív hatásra. De lássuk a Jamestown Alapítvány honlapja nyomán, milyen trükköket vetett be a Kreml a legutóbbi időben a Közel-Keleten?
Július 24-én Bassár el-Aszad szíriai diktátort Moszkvába hívták egy titkos találkozóra a Kremlbe Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, ugyanazon a napon, amikor Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök az amerikai kongresszus összevont ülésén felszólalt. A látogatást csak másnap jelentették be, amikor al-Aszad már Damaszkuszban tartózkodott, ami aligha volt véletlen. A megbeszélésekről kevés részletet hoztak nyilvánosságra, de Putyin kijelentése, miszerint a közel-keleti helyzet „leginkább romlik”, több lehet, mint egy triviális észrevétel. Moszkva aggódik befolyásának csökkenése miatt a térségben, és feltételezi, hogy csak a feszültségek kiéleződése adhat új lehetőségeket arra, hogy helyreállítsa ezt a csökkenő tekintélyt.
Oroszország kapacitása az al-Aszad-rezsim támogatására és ellenőrzésére egyre csökken, ahogy Szíria a szintetikus amfetamin, a Captagon (fenetillin) előállítására és exportjára szakosodott kábítószer-állammá változik. A katonai beavatkozás, amely korábban az orosz hatalom kiterjesztésének fő eszköze volt, egyre nehezebben tartható fenn, mivel a Fekete-tengeri Flotta az ukrán csapások miatt meggyengült, és a szorosok török lezárása miatt blokkolva van. Ennek a tengeri gyengeségnek az implicit illusztrációja volt a hagyományos kronstadti haditengerészeti parádé minősége (láttam, igen szegényesre sikerült a korábbiakhoz képest). Ezenkívül a Kazany atomtengeralattjáró és az Admiral Gorskov fregatt június közepén hosszú kubai útjuk után az északi flotta bázisaira tért vissza ahelyett, hogy egy szentpétervári kitérőt tettek volna.
Al-Aszad hirtelen moszkvai látogatásának előjátékát az ENSZ Biztonsági Tanácsában játszották le, ahol Oroszország tölti be a soros elnökséget (Izvesztyija, július 17.). Szergej Lavrov külügyminiszter külön ülést kezdeményezett a közel-keleti válságról, elsősorban azért, hogy az Egyesült Államokat okolja az eszkalációért. Kísérlete, hogy lejárassa Joe Biden amerikai elnök gázai tűzszüneti tervét, elárulja, miszerint aggódik amiatt, hogy Washington kulcsszerepet játszhat a béketárgyalások előmozdításában és megerősítheti regionális befolyását. Oroszország nem tud konstruktív javaslatot tenni a palesztin probléma kezelésére. Ezért inkább megpróbálja magát közvetítőként pozicionálni a Szíria és Törökország közötti óvatos közeledésben.
Recep Tayyip Erdogan török elnöknek aligha van szüksége ilyen közvetítésre ebben a kapcsolatban. Mégis felháborítja, hogy Putyin vonakodik a régóta esedékes ankarai látogatástól, még a legutóbbi asztanai Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozójának alkalmával tartott rövid találkozójukon történt nyomatékos emlékeztető után is.
Úgy tűnik azonban, hogy Putyin inkább hajlik arra, hogy aláírja az Iránnal több éve tárgyalt, átfogó stratégiai partnerségről szóló szerződést, mint arra, hogy fenntartsa az Erdogannal való kapcsolatát. A Kreml bizonyos aggodalmakat táplál az újonnan megválasztott és állítólag reformorientált Maszúd Pezeshkian elnökkel kapcsolatban, aki talán inkább az Egyesült Államokkal való konfrontáció enyhítésében érdekelt. Ha véglegesítik, az orosz-iráni megállapodás minden bizonnyal sok kérdést fog felvetni a Perzsa-öböl térségében, amit Putyin a Mohammed bin Szalmán szaúdi koronaherceggel folytatott legutóbbi telefonbeszélgetésében próbált előre jelezni.
A Kreml vezetőjének az Iránnal való partnerség felértékelésére irányuló terve közvetlenül ellentmond Netanjahu azon javaslatának, hogy az Iránból kiinduló biztonsági fenyegetések elrettentése érdekében a regionális érdekeltekből „Ábrahámi Szövetséget” kell létrehozni. Moszkva feltételezi, hogy egy ilyen szövetség megszervezésének esélyei csekélyek, és rámutat, hogy a reakció még az amerikai kongresszusban is kissé vegyes volt. Sokkal valószínűbbnek tartják Izrael dél-libanoni offenzív hadműveletét, amelynek célja a Hezbollah határon átnyúló csapásokra való képességének megsemmisítése, különösen azután az eszkaláció után, amely Netanjahut arra kényszerítette, hogy megszakítsa amerikai látogatását. Izrael megtorló csapása a jemeni Hodeida kikötője ellen feltehetően csak egy újabb demonstrációja volt annak, hogy képes távolsági támadásokra, mivel Moszkvát irritálták a houthik drón- és rakétacsapásai az orosz áruszállító hajók ellen.
Kína diplomáciai közvetítése a Hamász, a Fatah és egy sor más palesztin frakció közötti megállapodás létrejöttében az orosz intrikák újabb hullámát váltotta ki a térségben. Moszkva már korábban is megpróbálta elősegíteni egy ilyen megállapodás létrejöttét, és meglehetősen meglepődött azon, hogy Peking anélkül érte el ezt a sikert, hogy a különböző meggyőződésű palesztin csoportosulásokkal, köztük a Hamásszal különösebben ápolta volna kapcsolatait. A legvalószínűbb magyarázat erre a pénz, és míg Oroszország maximum újabb és újabb áruhiteleket folyósíthat ügyfeleinek és a vele barátságos államoknak, köztük Iránnak, addig Kína pénztára sokkal kevésbé korlátozott. Az orosz szakértők nehezen tudják felfogni a kínai külpolitika céljaiban bekövetkezett korrekciók mértékét, amelyeket a központi stratégiai partner gazdaságában felhalmozódó és kényelmesen letagadott problémák okoznak. Emellett az orosz szénhidrogén-alapú energiahordozók iránti kereslet valószínű csökkenése miatti aggodalmak fokozott késztetést jelentenek arra, hogy bizonyítsák Oroszország jelentőségét egy ilyen kulcsfontosságú régióban.
A közel-keleti orosz tevékenységgel az a probléma, hogy a túlzó Amerika-ellenesség és az Izraellel szembeni újonnan megerősödött kritika a közmondásos „arab utca embere” számára vonzó lehet, de a pragmatikus és önző elit számára sokkal kevésbé. Mint minden diktátor, Putyin is megveti az elégedetlenkedő tömegeket, és tart a hirtelen dühkitöréseiktől. Ugyanakkor igyekszik tiszteletet kivívni az uralkodóktól, akik kiválóan el tudják rejteni valódi érzéseiket és szándékaikat a demonstratív tiszteletadás mögé. Pontosan tudják, hogy Oroszország hangzatos retorikáját nem támasztja alá a hatalom kimutatásának képessége, amelyet az utánpótlás és az erőforrások szűkössége korlátoz. Erre még inkább rávilágított a múlt hétvégén Mali északi részén a Wagner-zsoldosok egy oszlopának megsemmisítése.
Oroszország igyekszik magát az USA által uralt világrend lebontásáért folytatott küzdelem bajnokaként feltüntetni, de az alternatíva nem csak homályos – hanem veszélyes is. Oroszország brutális agressziója Ukrajna ellen bizonyítja, hogy a többpólusú világról alkotott elképzelésében benne rejlik az erőszakos rendbontásra való hajlam. Sok közel-keleti uralkodó inkább biztonságos távolságot tart az európai háborútól, de tudják, hogy az agresszió legyőzése – ahogyan azt 1991-ben Kuvaitban tették – az egyetlen módja annak, hogy kordában tartsák az instabilitást a konfliktusokban gazdag régiójukban.
Tekintsük mindezek mellett – bár nem az orosz befolyásnak köszönhető – Törökország és Izrael hihetetlen sebességgel romló viszonyát, melyben szinte csak epizód, miszerint Erdogan invázióval fenyegette meg Izraelt, mire fel Izrael Törökország eltávolítását kérte a NATO-ból, tekintsük mindezek után az egyre különösebb iráni állapotokat, az egyiptomi gazdaság haláltusáját és Egyiptom túlnépesedését, tekintsük a készülő Hezbollah-ellenes offenzívát és láthatjuk: a Közel-Kelet magától is elég ramaty állapotban van, semmi szükség arra, hogy az Oroszországi Föderáció is rontson a helyzetén.
Pedig ott a vannak a Kreml emberei, és kavarnak. Kavarják a málnaszőrt. Mint Piszkos Fred.
Szele Tamás
