Vannak hírek, amiktől az ember nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen, esetleg csak döbbenten bámuljon maga elé. Ilyen ez a mostani is. Arról van szó, hogy Ukrajnában tömeges, legalább hatvannégyszeres feltámadási eseteket tapasztaltak, és felesleges értesíteni a területileg illetékes püspökséget, ugyanis távolról sem csodákról van szó, csak ilyen az orosz katonai nyilvántartás.
Súlyosbító körülménynek számít, hogy ezen az elhunytak haló porait már egyszer hazaküldték cinkkoporsóban a családjukhoz, és el is temették őket. Vagy legalábbis valakit, valamit eltemettek, csak a maradványokat tilos volt megnéznie még a családtagoknak is. Itt emlékeztetnék az orosz katonai hagyomány árnyoldalára: az eleven ember sem sokat számít náluk, de a halottal aztán főleg nem törődnek, a kijevi csata idején elesett orosz katonákat az ukránok vasúti hűtőkocsikban gyűjtötték össze, mert úgy tartották, hogy haza kell őket majd küldeni – az orosz parancsnokság hónapokon át nem volt hajlandó átvenni a tetemeket, csak akkor, amikor már tombolt a tavasz és minden hűtés ellenére elkezdtek oszlásnak indulni. De azt is tudjuk, hogy az orosz hadsereg az egyetlen, amelyik mobil, mondhatni tábori krematóriumokkal van felszerelve. Ennek fényében tekintsük a Vazsnoje Isztorii tényfeltáró írását.
Eszerint akadnak olyan orosz katonák ukrán fogságban, akiket hazájukban halottnak tekintenek. A hozzátartozóknak még azt is sikerült elérniük, hogy „maradványaikat” eltemethessék, igaz, csak zárt koporsókban. Az orosz védelmi minisztérium nem biztosította számukra a DNS-alapú azonosítást.
„Kisebb fogolycserére került sor, és a fiam a foglyokat szállító helikopter hajózó legénységéhez tartozott, mikor lelőtték a gépet. Az ukránok elvitték (a helikopter lezuhanásának helyszínéről) a fejét – ez volt az egyetlen testrésze, ami a sisakjának köszönhetően megmaradt a tűzben” – emlékezik könnyes szemmel a halott férfi apja. – „A fiam állta a szavát: csak a haló porait tudták elfogni.”
2023 tavaszán Oleg Farnijev főhadnagy édesapja ezt az interjút adta a Russia Today propaganda-tévécsatornának. Az orosz védelmi minisztérium szerint 2022 áprilisában egy harci bevetés során lőtték le a helikoptert, amelynek fedélzetén a fia navigátor volt. Ezt követően Farnijevet több hónapig eltűntként tartották nyilván.
Idősebb Farnijev maga kereste fiát, az orosz hadsereg által megszállt ukrajnai területekre utazva. „Többször értesítették arról, hogy megtalálták a maradványokat, melyek feltehetően a fiától származnak, de a DNS-vizsgálatok minden alkalommal cáfolták ezt” – áll az RT tudósításában. Végül 2022 augusztusában a védelmi minisztérium átadta a maradványokat a hozzátartozóknak, és posztumusz kitüntette Farnijev navigátort a Bátorságrenddel. Szülőföldjén, Oszétiában temették el.
2024 februárjában pedig Oleg Farnijev megjelent a hadifoglyok nyilvánosságra hozott listáján (166. szám alatt). Ahogy ez a „Vazsnoje Isztorii” számára ismertté vált, felesége azonnal a védelmi minisztériumhoz fordult a helyzet tisztázása céljából. Azt állította, hogy családtagjai közül senki sem látta Farnijev földi maradványait: a koporsót tilos volt felnyitni, és a DNS-vizsgálat eredményét sem mutatták meg a hozzátartozóknak. Két hónappal később magyarázat és szakvélemény helyett a katona felesége száraz választ kapott a védelmi minisztériumtól: „A nyilvántartás szerint Oleg Farnijevet katonai tiszteletadással temették el. A katona méltósággal és becsülettel teljesítette katonai kötelességét, jelentősen hozzájárult az ukrán nacionalisták feletti közelgő győzelemhez”.
Hibák mindenhol előfordulnak. De Farnijev esete messze nem elszigetelt eset az orosz hadseregben.
2024 márciusában a szerkesztőség 64 eleven, hadifogságba esett orosz katonát talált az Oroszországban már eltemetettek listáján. Az életükben eltemetett ilyen katonák valós száma jóval magasabb lehet.
Emellett legalább hat további esetről szereztek tudomást, amikor orosz katonák hozzátartozói találták meg szeretteiket a fogolylistákon vagy a hadifoglyokról készült fotókon és videókon. Annak ellenére, hogy maradványaikat – DNS-vizsgálat nélkül és a koporsó felnyitásának tilalma mellett – Oroszországban temették el.
„Ez nem az én egyedi esetem. Ismerem azoknak a lányoknak a történeteit, akikkel kommunikálok, és akikkel egy utat járunk” – mondta egy orosz katona felesége a lapnak névtelenséget kérve. Olga (nevét saját érdekében megváltoztatták az írásban) 37 éves és négy gyermeke van. Férje önként, nem a börtön elől menekülve, 2023 májusának elején – a bahmuti húsdaráló csúcspontján – állt harcolni a Wagner-csoportba. Előre jelezte, hogy nem biztos, miszerint jelentkezni tud majd. Egy hónappal később Olgát értesítették, hogy férje meghalt, éppen egy nappal azután, hogy a frontra került.
Részleteket nem árultak el, csak annyit, hogy a jelvénye és az automata fegyvere mellett összeégett maradványokat találtak: „Biztosítottak, hogy nem lehet tévedés. Egy zárt cinkkoporsót küldtek, aminek kinyitását nem tiltották meg, de hangsúlyozottan nem ajánlották. Azt mondták:Hogy fog ezzel a látvánnyal együtt élni?” „És azzal, hogy nincs férjem? Ez egy életre szóló bélyeg számomra.” „Hát, lesz egy ablak a koporsón, és azon keresztül be tud majd nézni.”
Végül nem volt ablak a cinkkoporsón, és Olga soha nem kapta meg a DNS-vizsgálat eredményét. Ekkor támadtak benne az első kétségek. Több mint 10 wagneristát sikerült találnia, akik megerősítették neki, hogy legalább júliusig élve látták a férjét. De 2023 őszén Olga meglátta a házastársát a zsoldosok elfogásáról készült videón: „Egész testem libabőrös lett. Őszintén. Remegett a kezem. Újra élni kezdtem. Mert a hír után, hogy a férjemet megölték, le sem tudom írni, mit éltünk át a gyerekekkel együtt” (adja magát a kérdés, hogy milyen mély, koromfekete szegénységben kell éljen egy sok gyermekes apa, hogy a Wagnerbe álljon a családja eltartásáért). Olga most megpróbálja elérni, hogy exhumálják az eltemetett maradványokat, hogy DNS-vizsgálatot végezhessenek. „Mert biztos vagyok benne: nem a férjem van a koporsóban” – mondja az asszony. Írt egy kérvényt a védelmi minisztériumnak, de még nem kapott választ.
Később Olga megtudta, hogy a Wagner nyilvántartásában a férje sosem szerepelt halottként, csak eltűntként tartották nyilván. „Azt mondták nekem, hogy az eltűntek ügyeit lezárták, feldolgozták, halottnak tekintik őket. Azért, hogy a vállalat teljesíteni tudja a családokkal szembeni anyagi kötelezettségeit és lezárhassa az aktáikat” – magyarázza Olga. – Egyértelmű, hogy senki sem keresi az eltűnteket. Ha nincs meg az ember – akkor nincs is. Akkor csak meghalt valahol. Olyan tömeges veszteségek voltak, hogy nem lehetett mindenkit nyomon követni.
Olga saját szándéka alapján nem exhumáltathatja a holttestet, mert a férje szülei ellenzik. „Akad olyan családtag, aki erkölcsi okokból nem akarja megzavarni az elhunyt nyugalmát. De olyan is van, egyszerűen a profit miatt ellenzi a dolgot. Ha kiderül, hogy nem ő az, akkor az elesett katonáért járó pénzt vissza kell adni” – érvel a hölgy.
Olga feltételezi, hogy a férje a fogságban valamiért félhet felfedni a nevét, vagy egyszerűen egészségügyi, esetleg taktikai okokból nem teheti meg. Ha pedig mégis halottként szerepelne, akkor nem kerül fel a hadifoglyok listájára.
„Nincs semmi gyakorlati értelme annak, hogy egy egyszerű közlegény, aki nem felderítő vagy különleges szolgálatokhoz tartozó tiszt, eltitkolja a személyazonosságát” – mondta egy katonai ügyvéd a Vazsnoje Isztoriinak. „Ha már elevenen fogságba esett, a helyzete aligha romlik, hacsak nem keresik kegyetlen háborús bűnök elkövetése miatt” – mondta a szakértő. A hadifoglyokkal való bánásmódról szóló genfi egyezmény kimondja, hogy egy katona, ha fizikai vagy mentális állapota nem akadályozza meg ebben, köteles a fogságban kihallgatáskor elmondani a személyes adatait. „Amennyiben a hadifogoly tudatosan megszegi ezt a szabályt, a rangjához vagy beosztásához tartozó hadifoglyok számára biztosított előnyök korlátozásával sújtható” – áll az egyezményben.
A katonák maradványait tartalmazó zárt koporsók gyakorlata a szovjet, majd az orosz hadseregben még az afganisztáni és a csecsen háború idején alakult ki – mondta egy katonai jogász (és írja Szvetlana Alekszijevics). A védelmi minisztérium azonban nem tilthatja meg a koporsó felnyitását – hangsúlyozza a szakértő. A honvédelmi miniszter legutóbbi, a katonák temetéséről szóló rendelete szerint „abban az esetben, ha a koporsót nem célszerű kinyitni, a cinkkoporsó fedelének fejrészén egy 15 x 15 cm-es ablakot alakítanak ki, amelyet üveggel hermetikusan lezárnak, és a cinkkoporsó fedelén figyelmeztető feliratot helyeznek el: „Nem nyitható fel”, amiről a koporsó kísérésére kijelölt személyeket tájékoztatják”. Az ablak mellett lehetőség szerint fényképet is kell készíteni az elhunytról.
Ha azonban a hozzátartozók a temetés előtt mégsem merték kinyitni a koporsót, akkor nem lehet önállóan elvégezni a holttest exhumálását. Elméletileg akár a holttestek és temetkezési helyük meggyalázásáról szóló cikkely (az Oroszországi Föderáció Büntető Törvénykönyvének 244. paragrafusa), akár a katonai temetkezési helyek megsemmisítése vagy megrongálása (a Büntető Törvénykönyv 243. paragrafusának (4) bekezdése) alapján lehet eljárást indítani ilyen esetbe
A genfi egyezmény szerint a hadifoglyoknak joguk van ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek családjukkal. Ezen kívül az ukránok számára kedvezőbb, ha ők maguk igazolják, hogy valaki fogságban van – jegyzi meg a szakértő. „Amíg senki nem követeli a cseréjét, addig senki számára nem képvisel különösebb értéket, csak költségvetési pénzt kell költeni a fogságban tartására” – magyarázza az ügyvéd. – „Kevesebb ukrán fogoly van, mint orosz, és számukra mindenki fontos”.
A szakértő szerint az orosz katonák hozzátartozói az Ukrán Fegyveres Erők Katonai Rendészeti Szolgálatához fordulhatnak, és igazolást kérhetnek arról, hogy az adott személy valóban fogságban van. Ezzel a megerősítéssel pedig az orosz védelmi minisztériumhoz fordulhatnak, és kérhetik az illető személy hadifogolyként való elismerését. Ezt követően lehet kérni, hogy felvegyék a cserelistákra.
Nehéz ehhez bármit is hozzáfűzni. Ilyen hadsereg egész egyszerűen nincs. Nem tudjuk, hogyan nézhet ki az orosz katonai nyilvántartás, de gyanús, hogy sehogy, mert nincs is, nem létezik, csak évszázadok óta úgy tesznek, mintha lenne, hogy könnyebb legyen sikkasztani. Hirtelenjében csak a Svejk jut eszembe, amiben Otto Katz tábori lelkész egy több napos ivászat uitán elkezd kurjongatni a fiákerben:
„Aki meg van halva, három napon belül jelentkezzen a parancsnokságon, hogy beszentelhessük a hulláját!”
Egyelőre ez tűnik a legcélravezetőbb módszernek.
Szele Tamás
