Kínos nekem ezzel a kérdéssel foglalkoznom, ha létezik olyan, hogy „szekunder szakmai szégyen”, azt érzem most, de valakinek ezt is meg kell tennie, különben minden marad a régiben. Én tehát most Havas Henrik helyett szégyellem magamat, akivel ugyan soha nem találkoztam személyesen, nem is törekszem erre, de mégis méltatnom kell egy sajtószakmainak tekinthető teljesítményét.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a teljesítmény egyedülálló. Rekord, ha negatív is. Havas úr ugyanis egy héttel ezelőtt – sajnos én csak tegnap este találkoztam az írással – olyan tárcát produkált, amiben nem, hogy a kötőszavak, de még a névelők sem igazak! Hiába, ez egy kezdőnek, amatőrnek nem sikerült volna, lám, mit tesz a sok évtizedes tapasztalat, a stílus állandó csiszolása és a mélyről jövő, őszinte rosszindulat. Élnék az ártatlanság vélelmével, hiszen tárcáról van szó, ami lehet félig fikciós műfaj is, ha nagyon akarom, de… olyan ügyesen van ez az írás összecsavarozva, hegesztve, hogy aki így játszik az olvasó érzelmeinek és előítéleteinek a húrjain, aki ilyen kiváló manipulátor, az csakis szándékosan írhatta le a hazugságok tömegét. Majd később kiderül, mit értek ezen az ügyességen. Egyelőre csak annyit jegyeznék meg elöljáróban, hogy fel nem bírom fogni, mi szükség volt ennek a tárcának a megírására, akár fikciós, akár nem az, mert pénzt tudtommal nem kap érte az illető, a szakmai jó hírnevét pedig ne öregbíti, sőt, ellenkezőleg, sokat árt neki. De lássuk magát az írást.
„Havas Henrik
TELEFONTÖRTÉNETEK VIII. AZ ELCSERÉLT, ÁRVA FIÚ
Pontosan emlékszem, hogy 1966 nyarán egy budai, zenés-táncos hajón ismerkedtünk meg Lillával, akiről nagyon gyorsan kiderült, hogy kolozsvári. Táncoltunk, aztán hazakísértem Kispestre a vendéglátó rokonokhoz, és közben csókolóztunk. Afféle nyári szerelem volt, és a budapesti találkozásnak volt folytatása is.
Egy barátommal másodikos gimnazista korunk óta nyaranta lehúztunk egy hónapot a pesterzsébeti motoröntvény gyárban. Nehéz volt a munka, de egyrészt én rengeteget tanultam, másrészt felnőtt bért kaptunk, így aztán miután eldöntöttük, hogy a bolgár tengerpartra megyünk csajozni, nem stoppoltunk, hanem az akkoriban luxusnak számító expresszvonatokkal utaztunk.
Módosítottuk az útitervet, indulás után 2-3 napot Lilláéknál vendégeskedünk. A papa építészmérnök, a mama orvos. A ház kifejezetten nagypolgári volt, a barátommal külön szobában aludhattunk. Lilla már az első éjszaka meglátogatott.
Kolozsvár 1966-ban egészen különleges hely volt számomra. A pályaudvaron óriási Ceausescu-kép fogadott, viszont a csónakázó-tónál ittam életem első kóláját, az egyik moziban Elvis Presley-filmet játszottak, Lilla papája minden nap elmotorozott a friss sörért. A harmadik nap estéjére bulit szervezett Lilla, egy tömbházban jöttünk össze 8-an, 10-en. Mi kibontottuk az unicumos üveget, de volt inni-és ennivaló bőven. Megkérdezték, hogy átjöhetne-e a szomszéd, aki kicsit idős már, túl van a 30-on, de ahhoz képest, hogy román, nagyon jófej. (Ja igen, elfelejtettem, hogy a társaságban végzős gimnazisták meg kezdő egyetemisták voltak.) Na, átjött a szomszédból a román, akiről csak annyit tudtam, hogy Securitate-tiszt. Ő is hozott magával valami italt. Egy ideig meg sem szólalt, de aztán kitalálta, hogy megvenné a zoknimat. ’66 nyarán Budapesten több helyen is lehetett kapni olyan zoknikat, amik az egyes futballklubok színében pompáztak. Rajtam természetesen lila-fehér zokni volt ,,Újpest” felirattal. A román srác tökéletes magyarsággal közölte velem, hogy bármennyi pénzt megad a zoknimért. Egy idő után beláttam, hogy ahogy telik az idő, romlanak az esélyeim, mert a Securitate-tiszt egyre többet ivott, és egyre agresszívebb lett. Aztán már a házigazda is könyörgött, hogy adjam el neki azt a kurv@ zoknit, nehogy harag legyen ebből. Abban maradtunk, hogy átmegyek a lakásába, ő ad egy új, tiszta zoknit, és én 1 doboz cigarettát kérek csak. Átmentünk az addig már meglehetősen részeg srác lakására. Amikor lehúztam a lila-fehér zoknit, elsírta magát, és megcsókolta. Egy fotelbe ültetett, aztán felkapcsolt egy állólámpát, aminek kék-sárga-piros színű ernyője volt. Valamit tekert a lámpaernyőn, és az egyszer csak piros-fehér-zöld lett. Kinyitotta a bárszekrényt, hogy igyunk egy korty whiskey-t. Az italokat kék-sárga-piros égők világították meg. Megnyomott egy gombot, és hirtelen piros-fehér-zöld lámpák gyulladtak meg, aztán megnyomott egy másik gombot, és a bárszekrény belseje gyakorlatilag megfordult. Eltűntek a román gyártmányú italok, a helyükre barackpálinka, Lánchíd konyak meg Éva vermut került. Nem hittem a szememnek, de ez volt a valóság. A srác elmondta, hogy nem tudja, mi történt a szüleivel, de 5-6 évesen árvaházba került, és új, román nevet kapott. Jótanuló gyerek volt, a Rendőrtiszti Főiskolán szerzett diplomát. Aztán elmesélte, hogy nemrég, pár hete ölte meg a 11. románt. A kolozsvári pályaudvaron a frissen besorozott román meg magyar srácok szokás szerint összeverekedtek, ő civilben figyelte a fejleményeket. Azt mesélte, hogy amikor az egyik magyar srácot leszúrták, akkor ő közvetlen közelről tarkón lőtte a román fiút. ,,Ennek se lesz következménye”- tette hozzá. A magyar származása titokban maradt, senki nem tudta, hogy az egész életét a gyűlölet határozta meg.
Hát, ez a történet már jó 60 éves, sohasem meséltem el, de éppen ma olvastam a Facebookon, hogyan segített egy román kamionoson egy magyar valahol az M5-ösön, és hogyan csodálkozott a román pilóta.”
Ennyi, és készséggel elhiszem, hogy hatvan évig nem mesélte el senkinek, hiszen most találhatta ki az egészet. Akkor először is vegyük azt, miért mondom, miszerint a történet színtiszta hazugság. Szedjük pontokba:
- Kezdjük azzal, hogy ha valaki Budapestről a bolgár tengerpartra akar utazni, ráadásul expresszvonattal, annak semmi keresnivalója északon, Kolozsvár környékén, neki a temesvári, déli vonalon kell elindulnia, míg Kolozsvárra a nagyváradin. Az útjukat épp megszakíthatták, bár nem lehetett egy leányálom a helyi személyvonatokkal átbumlizni fél Erdélyen, hogy eljussanak Kolozsvárra – persze, ha eleve oda indultak, akkor más a helyzet. Más kérdés, hogy természetesen Budapestről el lehetett jutni direkt expresszel Kolozsvárra, onnan Bukarestbe, Bukarestból tovább meg Bulgáriába, ha nagyon akarta az ember, de ez az akkori járatokkal minimum két-két és fél napos út lett volna. Mindenesetre nem ártott volna írás előtt megnézni a térképet.
- 1966-ban semmiképpen sem fogadhatta Ceaușescu-kép a kolozsvári állomáson a leszállót, se kicsi, se nagy, ugyanis akkor ő még csak a Román Kommunista Párt titkára, majd főtitkára volt, alig egy évvel korábban vette át Gheorghiu-Dej helyét és csak egy évvel később, 1967-ben lett államfő, vagyis az államtanács elnöke. 1966-ban még a hatalmát erősítgette, és szó nem volt személyi kultuszról: az általam egy másik írásban megénekelt képmánia, amikor mindenhová ki kellett rakni a portréját, csak jóval később kezdődött, a hetvenes évek vége felé (emlékszem, már középiskolába jártam, de még az alsó tagozatba, mikor feltűntek azok az ocsmányságok az osztályterem falán, igaz, nekünk még minden reggel el kellett énekelnünk a román himnuszt – ha pechünk volt, és buzgó tanár tartotta az utolsó tanórát, akkor a nap végén is). De 1966-ban ilyesmiről még szó sem volt.
- Elvis-film? Kóla? 1966-ban? Pár évvel később, főként 1968 után, mikor Ceaușescu nyíltan szembefordult a Varsói Szerződéssel és nem vonult be Csehszlovákiába, amit viszont a Nyugat értékelt és „független külpolitikának” tekintett (hatalmas tévedés volt) már elképzelhető lett volna, de ’66-ban nem. Azt, hogy a papa minden nap motorral hozta a sört, elhiszem, mert már akkor is volt sörgyár Kolozsváron: hatalmas hitviták folytak a kolozsváriak és a váradiak között arról, melyik város söre pocsékabb. Körülbelül holtversenyben lehettek.
- Házibuli a tömbházban? Volt, van, lesz, bár 1966-ban még igen szolid lehetett a későbbiekhez képest, amiket én a nyolcvanas években abszolváltam. A szomszéd szekus tiszt viszont már Andersen meséiből került a történetbe: harminc évesen ezek az állományba vett tisztek nagyon a ranglétra alján járhattak, különben is, aki 1966-ban harminc éves, az 1936-ban született. 1941-42-ben volt öt-hat éves, márpedig akkor Kolozsvár – ha ugyan odavalósi – történetesen Magyarországhoz tartozott, tehát magyar árvaházba került volna, nem románba.
- A technika „csodái”. A változó színű lámpa megoldható lehetett, csak semmi értelme egy állományban lévő szekus tisztnek ilyen rizikót kockáztatni, ha a felettesei megtudják, nem egy, de három helyen is felkötik. Ugyanez áll az elforduló bárszekrényre: nagyon sok munkával lehet ilyent építeni, fizikailag nem elképzelhetetlen, csak – minek? Felesleges kockázati tényező, egy házkutatás esetén tiszta lebukás. Ami meg a használt zokni csókolgatását illeti, azt szintén nem lehet elhinni, és itt még finoman fogalmaztam.
- Itt jön a végső argumentum. Voltak ugyan nemzetiségi ellentétek, mindig is voltak, de ilyen mértékűek nem. 1966-ban főleg nem. Ha a kolozsvári pályaudvaron olyan verekedés tör ki a magyar és román újoncok között, hogy abban késelés is előfordul, sőt, főbe lövés is, akkor oda nem egyszerűen a Securitate vonul ki, hanem a hadsereg komolyabb egységei is, letartóztatják a fél várost és hatalmas kirakatpert rendeznek, aminek a végén több száz főt is elítélhetnek, gyakorlatilag mindenkit és bárkit, aki kicsit is kellemetlen az aktuális hatalomnak. Ilyen perről nem tudunk az akkori időkből. Másik szempont az, hogy nemzetiségi ellentétek ide vagy oda, azért aki amiatt ölt volna embereket, mert azok a másik néphez tartoznak, azt ott is, akkor is elkapták volna és akár szekus, akár nem, bíróság elé kerül, innentől ugyanaz játszódott volna le, mint az előbb említett fiktív esetben: hatalmas per és a legsúlyosabb ítélet(ek) kiszabása. De személyes tapasztalatom az, hogy ilyen nemzeti alapú gyűlölet nagyon ritkán fordult elő, ha volt is rá példa, rendszerint kiderült, hogy nem patriotizmus volt a hajtóereje, hanem valami más, személyes vagy anyagi indok. Nem állítom, hogy imádta egymást a többség és a kisebbség, erről szó sem volt, de épeszű emberek lévén próbáltunk együtt élni, ha már így alakult, és volt, amikor még sikerült is. Tisztünket meg tekintsük elmebeteg sorozatgyilkosnak. Illetve ne tekintsük, mert sosem létezett.
Nagyjából a pontok végére értünk, lehetne még találni ezt-azt, de ennyi is bőven elég. Azonban figyeljük meg a történet felépítését. 1966-ban játszódik, legendák ködébe vesző időkben. Ráadásul rengetegen szó szerint elhiszik. Miért? Azért, mert egy körülbelül huszonöt éves időszak majdnem összes közhelyét, pletykáját, paneljét és városi legendáját gyúrta össze Havas Henrik egy valószínűtlen rémtörténetté – igen, voltak Ceausescu-képek, de nem akkor, igen, voltak házibulik akkor is, máskor is, de nem, nem voltak forgó bárszekrények különböző nemzeti színekben kivilágítva. Igen, ha az embert elkapta a Securitate, alapvetően számíthatott egy vagy több kegyetlen verésre, megengedem, akadhatott, aki belehalt, de azért a halálos ítéleteket általában bíróság hozta még akkor és ott is. A baj az, hogy az átlagolvasó ezeknek a legendáknak legalább a felét hallotta már valahol, valamikor, valakitől és ez számára mintegy hitelesíti ezt a rémmesét – azt gondolja: „igen, ez így kellett legyen, hiszen mástól is hallottam már” és elhiszi az egészet, mindenestől. Ezt hívjuk ügyes manipulációnak. Az árva gyermek pedig a giccs tökéletes, mindig hatásos eszköze. Demagógiából és manipulációból jeles.
Nyilván lehet azzal érvelni, hogy a történet „fikciós” (akkor minek kellett valószínűsíteni negyedszázad pletykáit és legendáit antedatálva, talán a helyi hangulat megteremtése kedvéért? Az nem sikerült…), így a szerző „írói munkásságának része”. Ez esetben jelezni kellett volna, miről van szó, hiszen fennáll nem csak annak a veszélye, hogy komolyan veszik az olvasók, de maga a sajtószakma is veszít a hiteléből, úgy általában. Legalább annyit írhatott volna az elejére, hogy „kisnovella” és nem lenne semmi baj, de hát nem tette. Egyébként ez neki egy sorozata, és a többi írás teljesen reális, létező, valaha élt személyekről szól, igaz, a legkevésbé sem hízelgő hangnemben. Olyannyira nem kedves ez a hangnem, hogy egy esetben még utólag be is szúrt egy megjegyzést, enyhítendő a sértés súlyát.
Végül is mindegy: a tej kiömlött már egy hete, felesleges belesírni, olvasták vagy 1800-an, elhitték szerintem 1500-an, a maradék háromszáz a kommentszekcióban vitatkozik: én tulajdonképpen csak azért írtam meg ezt a kis elemzést, mert kellemetlennek találom azt a pökhendi lenézést, ahogy Havas Henrik halálosan biztos abban: senki sem fogja meghazudtolni, határon innen azért, mert számít a szava, hisznek neki, határon túl meg azért nem, mert ott biztos nem is tudnak olvasni az emberek. Arany János, Ady Endre, akik ott születtek? Ugyan már, az régen volt és a kutya sem ismeri őket. Bezzeg szerzőnk állócsillagként tündököl, mint láthatjuk is a fentiekből.
Elismert, sikeres, és mindenki úgy tudja, hogy hiteles is.
Épp most láttuk, mennyire az.
Szele Tamás
