Nagyon ritka alkalom mostanában, hogy észrevételezek – ami nem egyenlő az észrevétellel – valamit. Ezt se kellene, mert annyira evidens, de ha már hétfő van, bár tulajdonképpen lehetne kedd is. Vagy inkább borjúnyúzó péntek.
Minden öregszik, azaz változik. Lassan. Nem a mindennapi tükörbenézés adja a kontrasztot, hanem a régebben készített fényképek nézegetése és a régebben nem látottakkal való találkozás. Akkor sem nekik, hanem nekünk. Nem annak, akinek van ideje hozzászokni, hanem annak, akinek nem volt. Van azonban egy pont, amikor egyszerre ránk zuhan a különbség. Tegnap még csak nehezen álltunk fel, ma egyáltalán nem tudunk. Tegnap még mintha lett volna valamennyi hajunk, ma már alig. Vigasztalja a kedves Olvasót, hogy ez nem csak vele van így. Velem is, mindenkivel. Emberekkel, állatokkal, cégekkel, sőt országokkal. Például Magyarország számára most jött el ez a (történelmi léptékben) pillanat. Most, 2024-ben, hála a Covidnak, amire annyi mindent rá lehetett fogni.
Még a vakok szeme is kinyílik egy kicsit. A nagyon vakok szeme is ki fog nyílni. Talán csak azoké nem, akiknek egyáltalán nincs szemük.
Arról már rég letettem, hogy a józan észre próbáljak apellálni, mert olyan, úgy tűnik, nem létezik. Legalábbis nem közkincs, és ezt nagyon nagy jóindulattal írom.
Orlando Figes brit történész könyvét (A suttogók) 2007-ben adták ki, és azonnal a (nyugati) sikerlisták élére ugrott. Alcíme „magánélet Sztálin Oroszországában”. Lényegében a Stockholm-szindróma orosz kiadásáról szól. Tömegek éltek a rendszer mentegetésével. Nem csak a Vezér mentegetésével, hanem a Párt és az egész működésképtelen, brutális, embertelen, gyilkos és látszólag ésszerűtlen rendszerével. Egy húsz és negyvenmillió közötti szovjet áldozatot követelő háború is csak arra volt képes, hogy kicsit kinyissa a szemeket és szájakat. Aki nap mint nap szembenéz az erőszakos halállal, és nem csak a „fekete Maruszjákat”, rabszállító kocsikat látja, esetleg mások elhurcolását, hozzászokik a bátorsághoz. Hruscsovval jött ugyan némi megkönnyebbülés (a legviccesebb, hogy Berijával, a Jezsov utáni legnagyobb hóhérral talán még nagyobb megkönnyebbülés jött volna, jó, ideig-óráig, mert Anyácska természete azért nem változik meg egyik napról a másikra, lásd a mai állapotokat), de azért a politikai foglyok tetemes részével ő is csontig letöltette a korábban kapott tízen-huszonéves büntetését. Az igazán megdöbbentő – annak, aki „valahol másutt” él – nem is ez, hanem az asszimilálódni vágyás. Eleinte érdekből, később viszont a megszokás rögzül, és nemcsak életformává, hanem meggyőződéssé válik. A büntetőtelepeken konspirált marxista-leninista-sztálinista továbbképzőköröket alakítottak, amelyeken – konspirálva – nemhogy bírálták volna, hanem felmentették a rendszert, beleértve a vezetőit is. A Pavel T. Morozov meséjén felnőtt gyermekek meggyőződésből ítélték el és tagadták meg letartóztatott-bebörtönzött-kivégzett szüleiket. Nem az igazi Pavel Morozovon felnőttek, hanem a kreálton felnőttek. A „kulák” (mint ma a „kommunista”) szülők Hruscsovon is átívelően borítottak árnyékot az előmenetelekre, olyannyira, hogy sokan hamis papírokkal igazolták magukat, a kevésbé merészek pedig egyszerűen letagadták, kiktől származnak, még akkor is, amikor tudták, hogy ártatlanok. A vágyak netovábbja volt gyerekkorban a pionírszervezetbe, fiatal felnőttkorban a Komszomolba, később a pártba való felvétel, függetlenül mindattól a borzalomtól, amit a párt zúdított rájuk és családjukra. Igen sokuk hetven-nyolcvanévesen is sztálinista maradt, amikor már nem csak Sztálin, de a Szovjetunió sem létezett.
Sztálin élt, Sztálin él, Sztálin élni fog.
Pontosan ezt gondolja honfitársaink egy – fogyatkozó – része ma is, csak a Vezér lett más. Lát ő sok mindent, csak… nem az ország tükrében látja, hanem a saját lelke tükrében. A Vezérnek a kisujját se kell mozdítania hozzá. Tőle bármit csinálhat. És aki – egyre többen vannak – nem tud már hinni benne, mert nem tud átlépni azon, amit tapasztal, az egész ország lerohadásán, a saját egzisztenciájával együtt? Akinek lassan bő másfél évtized után derengeni kezd, hogy a Budapest-Belgrád vasútvonalat ő fizeti kamatostól, részint a kínai államnak, részint azoknak, akik megrendelték? Aki kezdi felismerni, hogy nagy vonalakban az történik, hogy az ötletbörzén valaki kitalál egy – most mindenképpen – felesleges, de drága projektet, amire az állam az adófizetők terhére felvesz x milliárd hitelt – most éppen – Kínától, hogy kínai és saját családi cégekkel megvalósíttassa, lényegében mintha a profitot egyenesen átutalná ezeknek, hogy cserébe kapjon valamit, amire – momentán legalábbis – semmi szüksége? Kapjon kilátókat, elrohadó stadionokat – lásd például az atlétikai stadiont a Rákóczi híd mellett, én szinte minden nap látom –, lombkoronasétányokat, keresztet a Szabadság szobor talapzatára, aranyszarvast egy eldugott sarokban, külföldön épített templomokat, csádi katonai missziót, a vízcsapból és postaládából kifolyó kormánypropagandát, mindent, ami jó drága, amit még ezen is felül lehet árazni, de amiből semmi haszna? Mit tehet a sejt, aki már sejt valamit? Fellázad? Ó, dehogy. Vagyis a maga módján. Ha már így beleszokott, akkor…
… keres magának új vezért.
De még ez se baj, ha az új vezér gyengébbnek mutatkozik majd. Most mondjam ki? Ha megbuktatható. Ameddig ebben lehet hinni. Tudják, lottózni sem azért lottózik az ember, mert nyerni fog, hanem azért, mert egy hétig álmodozhat. Mert hátha. Hátha – egy emberöltő alatt – kétszer is lesz Budán kutyavásár. Jó, egy napig tart, mint minden csoda, de…
S hogy a mai rendszerrel mi lesz? Megy a süllyesztőbe. Félig már ott is van. Ezen nem segít se a girja, ismertebben kettlebell, se a szólamok. Szőnyeg alól előmásznak az alája söpörtek, s behemótként fölfúvódva szörnytestet öltenek, ahogy Cseh Tamás énekelte, de most nem a szocik másznak elő, hanem Balog püspök, Bese atya, Szájer kamerád, Völner elvtárs, a hatvanpusztai „majorság”, mindenki, aki bort iszik és vizet prédikál. Még a Duna is kilép medréből.
Nem jó hullám ez Magyarországnak, de talán egy kicsit… megtisztít. Vigyázó szemetek ne Párizsra vessétek.
Gaál Péter
