Az oroszországi muzulmánok helyzete egy két és fél évvel ezelőtti mondatot juttat eszembe, mikor is – 2022 áprilisában – a propagandista Szolovjov soha véget nem érő tévéműsorát vezetve azt mondta egy esetleges atomháborúról: „De akkor mi, pravoszlávok a mennybe jutunk, míg ők egyszerűen meg fognak dögleni.” Amire rákontrázott a csatorna vezetője, Margareta Szimonjan: „Egyszer úgyis mindannyian meghalunk.”
Nagy elszántságot mutatnak ezek a mondatok, főleg, ha tudjuk, hogy sem Szolovjov, sem Szimonjan nem pravoszlávok, ha csak a legutóbbi időkben nem változott meg a helyzet, de már akkor is eltöprengtem: és mit szólnak ehhez a fronton harcoló csecsen, dagesztáni vagy burját alakulatok? Hiszen az első két népcsoport muzulmán, a harmadik egyenesen buddhista, nekik egészen más mennyországot ígértek. Halálra unnák magukat a pravoszláv üdvösségben. Még tán meg is szöknének onnan, ha lehetne. Van ezeknek az embereknek kedve meghalni az Oroszországi Föderációért? Általában persze nincs, és nem is csak misztikus okokból idegenkednek ettől az ötlettől – inkább a nyomor elől menekülve álltak katonának, nem a hazafiság és a pópák ígérete hajtotta őket a seregbe. Annyira nem, hogy a háború második évének elején már feltűntek a burját alakulatoknál a tábori lámák, a csecseneknél pedig már elejétől fogva létezett a tábori imámok intézménye. Ezt a visszás helyzetet elemzi – főként muzulmán szempontból – a Jamestown Alapítvány tanulmánya.
Moszkva ismét arra használja a Muszlim Spirituális Igazgatóságokat (MSD-k), a Szovjetunió által a második világháborúban az iszlám közösség felügyeletére felállított szerveket, amire elsősorban létrehozták őket: a muszlimok katonai mozgósítására. Ha valami, akkor az MSD-k szerepe most sokkal fontosabb Moszkva Ukrajna elleni háborújában, mint a náci Németország elleni volt. A Kreml úgy döntött, hogy a nem orosz területekre és a szegényebb orosz lakosságra támaszkodik a toborzás során, hogy a nagyvárosok lakói körében fenntartsa a normális viszonyok látszatát. Az MSD-k szerepe is kibővült, és több feladatra terjed ki, mint a második világháború idején. E szerepek közé tartozik most a fiatal muszlimok toborzása, segélyek és lőszerek küldése a frontra, a muszlim és nem muszlim katonák közötti belső összetűzések korlátozása a terepen, valamint a muszlimok dühének elfojtása, melyet a harcokban elesett katonáik növekvő száma miatt éreznek. A vélemények megoszlanak arról, hogy az MSD-k mennyire sikeresen látják el ezeket a feladatokat, de Moszkva döntése, hogy rájuk támaszkodik, egyrészt az orosz kormány saját adminisztratív gyengeségét, másrészt ezen igazgatóságok fontosságát tükrözi.
Az MSD-k eredete az Oroszországi Föderációban három korábbi eseményre vezethető vissza. Először is, a cári korszakban kísérletet tettek arra, hogy adminisztratív hierarchiát hozzanak létre egy olyan vallás számára, amelyből kanonikusan hiányzik az ilyesmi. Másodszor, az 1917-es összoroszországi muszlim kongresszus olyan szervek létrehozására szólított fel, amelyek képviselhetik a híveket az orosz állammal szemben. Harmadszor, miután korábban elnyomta ezeket az intézményeket, a Szovjetunió korábbi vezetője, Joszif Visszárionovics Sztálin a második világháború alatt visszaállította őket, hogy segítsen mozgósítani a muzulmánokat a német invázió elleni harcra. A szovjet idők elmúltával ezeknek a csoportoknak a száma robbanásszerűen megnőtt, jelenleg közel 100 regionális MSD és fél tucat „szuper” MSD – olyan MSD, amely alárendeli magának a régiókban működő MSD-ket – létezik. Számuk növekedésével párhuzamosan azonban az MSD-k jelentősége csökkent. Ennek oka, hogy az orosz állam képes volt irrelevánsnak minősíteni őket, vagy kijátszani a csoportokat egymás ellen. Ugyanakkor az egyes gyülekezetek gyakran a saját útjukat választották. Most, Oroszország ukrajnai háborúja és a Vlagyimir Putyin orosz elnök által választott harcmodor miatt az MSD-k visszanyerik azt a célt, amelyre Sztálin létrehozta őket, és valószínűleg elérik azt a jelentőséget, amelyet egyesek a moszkvai patriarchátus hierarchiájának muszlim változataként reméltek. Ha ez megtörténik, akkor Putyin MSD-használata visszafelé sülhet el, és lehetővé teheti számukra, hogy az orosz nacionalista állam komoly ellenfeleként jelenjenek meg.
Az ukrajnai kiterjesztett invázió kezdete óta Putyin úgy döntött, hogy elsősorban a nem orosz köztársaságokban és a szegényebb orosz régiókban toborozza a hadsereget. Az ilyen, Moszkvától távoli régiók lehetővé teszik számára, hogy fenntartsa a fikciót a nagyvárosokban, ahol a lakosság háromnegyede él, hogy minden marad a régiben, ahogy a konfliktus előtt volt. A létező MSD-k szinte kivétel nélkül hasonlítanak az Oroszországi Föderáció úgynevezett négy hagyományos, elfogadott vallásának – az orosz ortodox kereszténység, az iszlám, a judaizmus és a buddhizmus – más szerveihez, amelyek (gyakran kénytelen-kelletlen) a háborút támogató nyilatkozatokat adtak ki. Az oroszországi vallási szervezetek azonban az orosz ortodox egyház kivételével a közelmúltig viszonylag keveset tettek a háborús erőfeszítések támogatásáért. Sőt, a buddhisták azon kevés oroszországi szervezetek közé tartoznak, amelyek még el is ítélték a háborút. Ez kezd megváltozni, mindenekelőtt a muszlimok körében, ahol a sikeres toborzás és a harcban elesettek száma a legmagasabb egy főre vetítve, és ez a közvélemény változásához vezet.
Tatárföldön és az Észak-Kaukázusban történtek a legfontosabb lépések e tekintetben. Tatarsztánban, a Közép-Volga vidékének domináns köztársaságában az ottani MSD-t vezető mufti új helyettesi tisztséget hozott létre, hogy felügyelje az intézmény „különleges katonai művelettel” kapcsolatos sokrétű tevékenységét. Az Észak-Kaukázusban az Ukrajnában jelentős katonai szerepet játszó csecsen vezető, Ramzan Kadirov a régió MSD-jének, az Észak-Kaukázusi Muszlimok Koordinációs Központjának élére saját emberét állította. Ebből a pozícióból Salah Mezhiev, Csecsenföld legfőbb muftija várhatóan a régió más részeinek Ukrajnában betöltött szerepének kiterjesztését is szorgalmazni fogja.
A tatárföldi új berendezkedés azért a kritikusabb a kettő közül, mert a régió intézkedései általában precedensként szolgálnak a máshol működő MSD-k számára. A Novije Izvesztyija rámutat, hogy „a tatárföldi MSD a különleges katonai művelet kezdetétől fogva részt vesz az Ukrajnában harcoló orosz muszlimok támogatásában. Kamil Samigullin tatárföldi mufti hétszer látogatott el a frontra. Új helyettese felelősséget vállal a családoknak és maguknak a katonáknak a támogatásáért, ellátmányt küld a frontra, és felügyeli a lőszergyártást”. (Kérdés, hogy mennyiben ért egy hittudós a lőszergyártáshoz). Ezek nem kis dolgok Moszkva prioritásait tekintve, miközben Putyin teljes körű ukrajnai háborúja harmadik évfordulójához közeledik. Ez a nyilvános felsorolás azonban elkendőzi az újonnan megerősített tatárföldi MSD előtt álló valódi feladatokat.
Más, Moszkvától távoli szövetségi szubjektumokhoz hasonlóan Tatárföldön is óriási a nyomás, hogy minél több embert toborozzanak, akiket a frontra küldhetnek. A régió MSD-je segíteni fog ebben, de két másik problémával is meg kell küzdenie, amelyek még sorsdöntőbbek lehetnek. Az MSD helyettes vezetője szorosan együtt fog működni az Ukrajnában harcoló tatárföldi állampolgárokkal, hogy korlátozza a köztük és más etnikumú katonák között kialakult összecsapásokat, amelyek aláásták az egységek harci hatékonyságát. Az új mufti-helyettes és munkatársai foglalkozni fognak az Ukrajnában harcoló tatárföldi lakosok körében növekvő mennyiségű harci halálesetekkel is. Ezek a halálesetek, amelyek mostanra soha nem látott szintet értek el, egyre nagyobb felzúdulást váltanak ki a háborúval kapcsolatban, ami végül háborúellenes tüntetéseket válthat ki.
Moszkva azonnali szükségletei miatt egyértelműen reméli, hogy az MSD-k képesek lesznek teljesíteni a rájuk bízott feladatokat, de okkal tarthat az MSD-k esetleges sikereitől is, amelyek elősegíthetik egy új muszlim mozgalom felemelkedését az országban. Moszkva ekkor valószínűleg hagyományos „oszd meg és uralkodj” stratégiájához folyamodna, de ezzel rövid távon többet veszíthet, mint amennyit megengedhet magának. Ez különösen valószínű, tekintve a rövid határidőt, amelyet Putyin és csapata Ukrajnával és oly sok más kérdéssel kapcsolatban fenntart.
Láthatjuk tehát: a Kreml valláspolitikája szinte semmiben sem különbözik például a szövetségi politikájától: szeretnének ők egy csomó mindent, üdvözlik szövetségeseik sikereit, ugyanakkor félnek is a barátaiktól, mert ha megerősödnek, az ellenségeik lesznek. Ezt legjobban egy sztálini tétel írja le:
- Vigyázzunk nagyon az ellenségeinkre és legyünk velük udvariasak. A barátainkkal meg törődjünk a lehető legkevesebbet.
- Miért, Sztálin elvtárs?
- Azért, mert az ellenségből még lehet barát, ha úgy fordul a kocka, de a barátból már csak ellenség válhat időnek múlásával.
Nos, kérdés, hogy mit fognak ehhez a kicsavart logikához szólni a Kreml mai barátai – holnap vagy holnapután. Félő, hogy nem sok jót.
A jelenlegi Oroszország, mint már többször mondtam, a saját sírját ássa. De legalább lelkesen teszi.
Szele Tamás
