Nincs mit szépíteni a dolgon, az Oroszországi Föderációban rohamosan erősödik az ultranacionalizmus: úgy tűnik, megjelentek a Fekete Százak jelenlegi utódai, és a barna pestis rohamosan terjed. A kormányzat meg örül neki, ugyanis valamiféle önkéntes karhatalmistáknak tekinti a neonácikat. Ezt a kérdést elemzi a Jamestown Alapítvány tanulmánya.
Az Orosz Közösség (Ruszkaja Obscsina), egy radikális szélsőjobboldali csoport, amely kész erőszakosan megtámadni bárkit, aki az ország vezetőjének nem tetszik, viszonylag büntetlenül, gyorsan halad afelé, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök Oroszországának Fekete Százaivá váljon. A Fekete Százak egy hírhedt terrorszervezet volt, amelyet az 1905-ös forradalom után alapítottak. A mozgalom az összorosz nacionalizmust szorgalmazta, és különösen hangosan, erőszakosan lépett fel a nem orosz csoportok, például a zsidók ellen. Az Orosz Közösség, egy meglehetősen új, 2020-ban szerveződött csoport, állítólag Konsztantyin Malofejevhez, az orosz ortodox konzervatívok és a radikális orosz nacionalisták támogatójához kötődik. A csoport eleinte nagyrészt kerülte a feltűnést Moszkvában is, Nyugaton is. 2023-ban váltak ismertté, miután aktívan együttműködtek a rendőrséggel az egész Észak-Kaukázusban az etnikai tiltakozások elfojtása és erőszakos támadások végrehajtása céljából. Az orosz illetékesek örömmel húztak hasznot a Közösség erőfeszítéseiből, de nem akarták vállalni a közvetlen felelősséget az erőszakos cselekményekért. A szélsőjobboldali csoportokkal foglalkozó orosz szakértők szerint az elmúlt hónapokban az Orosz Közösség létszáma exponenciálisan növekedett. A csoport hatalmas online jelenlétre tett szert, egyre aktívabb fiókokat nyitott az Észak-Kaukázuson messze túlmutató nagyvárosokban, és nemcsak etnikai kisebbségeket, hanem az LMBTQ+ közösség tagjait, bevándorlókat és abortuszokat végző orvosokat is megtámad.
Nem meglepő, hogy ezek az erőszakos cselekmények összehasonlítást váltanak ki a hitleri Sturmabteilung (SA) csoporttal és a németországi fasizmus felemelkedésében játszott szerepükkel, mivel megfélemlítették a megcélzott kisebbségi csoportokat. Ezzel párhuzamosan, és a fekete százak nyugtalanító utódaiként, az Orosz Közösség akciói radikalizálják ellenfeleiket, és növelik az erőszakos összecsapások valószínűségét az Orosz Közösség, az állam és a célcsoportok között.
A Kreml kétségtelenül ki fogja használni ezt a fajta fokozódó erőszakot, hogy mozgósítsa az orosz népet azok ellen, akiket ellenségnek tart. Az említett radikalizálódás azonban veszélyeztetni fogja az Oroszországi Föderáció túlélését, amint Putyin rendszere véget ér. Mindezt figyelembe véve, a jelenlegi Orosz Közösség és a cári idők fekete százai közötti összehasonlítás kevésbé tűnik erőltetettnek és jóval pontosabb, mint azt sokan hinni szeretnék.
Az elmúlt hónapokban drámaian megnőtt az összecsapások gyakorisága a diaszpóracsoportok tagjai, köztük a romák, kurdok, közép-ázsiaiak, észak-kaukázusiak és az őshonos oroszok között (akikkel még a Moszkva által a régióik felett gyakorolt ellenőrzés előtt is együttéltek). Az erőszak az Orosz Közösségi eszkalálódó akcióinak eredménye, amely a célcsoportok kiűzését, elnyomását vagy asszimilálását követeli. Egyes tisztviselők attól tartanak, hogy a Közösség akciói egy teljes körű etnikai háborút vetíthetnek előre, és testületeket szerveztek, hogy megpróbálják lecsillapítani a helyzetet. A tisztviselők azonban sok helyen követik a Kreml példáját, és nyíltan együttműködnek az Orosz Közösséggel, szövetségesnek tekintve azt, amely segít nekik az egyre robbanékonyabbá váló állapotok ellenőrzésében.
Az Orosz Közösségnek az ilyen konfliktusokban játszott szerepe Moszkvában és a Nyugaton nagyrészt figyelmen kívül maradhatott volna, ha nem következik be két fejlemény. Először is, földrajzi értelemben terjeszkedett a szervezet, és így a célpontok köre is kiszélesedett. Másodszor, a csecsenföldi Ramzan Kadirov és az Észak-Kaukázusban és az Oroszországi Föderáció más részein élő nem orosz etnikumú csoportok számos nem kormányzati vezetője megkongatta a vészharangot, és az Orosz Közösség megállítását követelte. A Bumaga oknyomozó portál szerint a Putyin-rezsimnek nem tetszik, hogy az Orosz Közösséget úgy jellemzik, mint „az ország legnagyobb szélsőjobboldali szervezetét”. A portál szerint a csoportnak több mint 600 ezer előfizetője van a Telegram-csatornáján, több mint egymillió a YouTube-on, és további 440 ezer a VKontaktye nevű közösségi oldalon. Az Orosz Közösség a szociális médián keresztül egyre több, gyakran a nem orosz nemzetiségűektől távol álló, Putyin „hagyományos értékeivel” ellentétes csoport ellen szólal meg és lép fel. Annak ellenére, hogy az Orosz Közösség egyre szorosabban igazodik Putyin programjához olyan kérdésekben, mint például az abortusz, bizonyos kérdésekben való igazodásuk néha azzal a hatással járt, hogy megbántja a hagyományosabb orosz szélsőjobboldali csoportokat, amelyek óvatosak minden olyan szervezettel szemben, amely ilyen nyilvánvalóan kapcsolatban áll a hatalommal.
Azon területek közül, ahol az Orosz Közösség aktív, az észak-kaukázusi növekvő erőszakban játszott szerepük jelentette a legkomolyabb okot a riadalomra. Kadirov és más csecsen tisztviselők felszólították a Kremlt, hogy vizsgálja meg az Orosz Közösség tevékenységét, és esetleg teljes mértékben tiltsa be működésüket. Ezzel párhuzamosan cserkesz aktivisták arra figyelmeztetnek, hogy az Orosz Közösség tevékenységének a szülőföldjükre való kiterjesztése destabilizálja a helyzetet. A Cserkesz Nemzeti Front például arról számol be, hogy „e nacionalista csoport első fiókjai Kabard-Balkáriában (Nalcsik) és a Karacsáj-Cserkesz Köztársaságban (Cserkaszszk) nyíltak meg”. A cserkesz kommentárok közelgő katasztrófára figyelmeztetnek, ha az Orosz Közösséget nem állítják meg, nemcsak a cserkesz területeken, hanem más, nem orosz területeken is.
Ezt a sürgető érzést fokozza az orosz kormány azon döntése, amely lehetővé teszi a szövetségi szubjektumok vezetőinek, hogy saját milíciákat alakítsanak. Ezek közül sok valószínűleg az Orosz Közösségi aktivistáit és Putyin ukrajnai háborújának veteránjait toborozva alakulna meg – ez két olyan csoport, amelyek erősen átfedik egymást –, ami Putyin nem orosz népek elleni kampányának fokozódásához vezet. A Föderáció néhány köztársasága, például Csecsenföld, és más, nemzeti mozgalmakkal is rendelkező területek szinte biztosan arra törekednének, hogy ilyen egységeket egyesítsenek a Moszkvával szemben álló nacionalistákkal. Ez megteremtené a terepet a régiókon belüli etnikumok, maguk a régiók, valamint a tartományi hatóságok és a központi kormány közötti konfliktusok számára. Az Orosz Közösség napjainkban akár polgárháborút is kiválthat, ahogyan a Fekete Százak mozgalma is kulcsszerepet játszott az orosz társadalmak destabilizálásában és az erőszak normalizálásában az 1917-es februári és októberi orosz forradalmakat megelőzően. Következésképpen ez a csoport, amely eddig kevés figyelmet kapott Nyugaton, megérdemli a lehető legnagyobb szigort és elítélést, nehogy a politikai döntéshozók elszalasszák egy jövőbeli erőszakos felkelés potenciális magjának észlelését.
Nos, Oroszországban mindig is volt nacionalizmus, nem csak a modern időkben, hanem mindenkor – és nem is a Fekete Százak kezdték az ilyen alapú erőszakot. Volt az korábban is. Azonban egy ilyen sok nemzetiségű államban ezekkel az eszmékkel nagyon óvatosan kell bánni, hiszen egy, a hátországban kirobbanó polgárháború, vagy akárcsak zavargás is olyan katonai erőket köthet le, amelyek – illetve, amelyeknek hiánya – eldöntheti akár a háború sorsát is.
Ezen kívül valóban elképzelhető, hogy egyes tagköztársaságok, szövetségi szubjektumok akár most, akár a putyini éra után a jelenlegi és talán későbbi provokációk hatására gondolnak egy nagyot, merészet és kikiáltják a függetlenségüket. Főként azon az alapon, hogy a saját kőolajukkal és földgázukkal ők maguk a saját szempontjukból jóval hasznosabban képesek kereskedni, mint most, amikor minden hasznot Moszkva fölöz le, és a nyersanyagforrásokban gazdag területek lakossága csak aprópénzt és üveggyöngyöket kap. (Az más kérdés, hogy gazdaságilag mennyire lenne sikeres és mennyire lenne esetleg korrupt egy független Szaha Köztársaság például, de a puding próbája az evés).
Egyszóval: igen nagy bolondság jelenleg az agresszív orosz nacionalizmus támogatása a Kreml részéről.
A kínai közmondás szerint nem érdemes a tigris bajszát cibálni. Moszkva mégis ezt teszi.
Szele Tamás
