Gyakran idézem a Zónában is, máshol is Andrej Percev kiváló írásait, ugyanis nézetem szerint a legkiválóbb orosz politikai elemzők közé tartozik, aki úgy ismeri az Oroszországi Föderáció minden sarkát, mint a tenyerét. Népszerű is, keresett szerző is, bár azt hiszem, a keresettségnek azt a formáját, amiben tegnap részesült, nem igazán kívánja. Percev ugyanis körözési listára került. Mint anyalapja, a Meduza írja:
„A moszkvai ügyészség eljárást indított Andrej Percev újságíró ellen. A Meduza politikai elemzőjét „nemkívánatos szervezet” (jelen esetben a Meduza tevékenységében) való részvétel vétségével vádolja. Percev, aki a Meduzában a Kremlről és az orosz elit politikájáról ír, a vádakat egyszerűen „foglalkozási ártalomnak” nevezte.”
Nos, azt tudjuk Percev kollégáról, hogy Arhangelszkben született, azt viszont nem, hogy most hol él – remélhetőleg az orosz hatóságok sem fogják megtudni. De lássuk akkor a körözése előtt publikált utolsó orosz hírösszefoglalóját!
Hogyan tanulta meg Vologya szeretni a bombát?
Néhány nappal a BRICS-csúcstalálkozó után, amelynek az volt a célja, hogy bemutassa a Nyugatnak Oroszország és személyesen Putyin számos eredményét és sikerét az úgynevezett „globális dél” országaival való szoros kapcsolatok kiépítésében, az orosz elnök nukleáris haderőgyakorlatot indított. Ezt nevezhetjük egy olyan előadás második részének, amelyet Putyin az amerikai választások előestéjén az Egyesült Államok és Európa számára tart. Az első felvonás – a BRICS-csúcs – megmutatta, hogy a nagy országok (Kína, India, Dél-Afrika) vezetői hajlandóak Putyinnal kapcsolatokat ápolni, sőt meglátogatni az országát. A kép világos volt: bármennyire is igyekszik a Nyugat elszigetelni, Oroszországot barátok veszik körül, és messze nem elszigetelt. Putyinnak sikerült elérnie ezt a szegényes programot, bár más céljait, például a BRICS fizetési rendszer létrehozását vagy a szervezet bővítését nem sikerült megvalósítania.
Az előadás második felvonása a nukleáris gyakorlat volt: Oroszország megmutatta nukleáris hatalmát, demonstrálta legfőbb erejét és fegyverzetét. A nyugati világ számára fontos amerikai választások előestéjén a Kreml megpróbálja megfélemlíteni geopolitikai ellenfeleit, hogy közvetve befolyásolja a szavazás kimenetelét. Ennek a két részből álló előadásnak köszönhetően Oroszországnak olyan erős szereplőként kell megjelennie, akivel számolni kell, akitől félni kell, de akivel pragmatikus célokból együtt is kell működni. Az atomfegyverek szolgálnak végső érvként ebben a különös kísérletben, hogy párbeszédre hívják fel a Nyugatot.
A nukleáris gyakorlat napján a Közgazdasági Felsőoktatási Intézet (Higher School of Economics) közzétett egy jelentést „Az elrettentéstől a megfélemlítésig: Nukleáris fegyverek, geopolitika, koalíciós stratégia” címmel. A jelentés egyik szerzője, Szergej Karaganov azt állítja, hogy a nukleáris fegyverek korlátozott alkalmazása megmentheti a világot egy globális atomháború kitörésétől. Karaganov a tanulmányában úgy érvelt, hogy az atomfegyverek orosz bevetésének lehetősége „arra kényszeríti előbb az Egyesült Államokat, majd az európaiakat, hogy hagyjanak fel az Ukrajnának a jelenlegi konfliktusban nyújtott támogatásukkal”.
Putyin nukleáris gyakorlatai egy ilyen lehetőség valószínűségét bizonyítják. Oroszország legfelsőbb vezetése szerint a nukleáris fenyegetés megkönnyítheti az Ukrajnával kötendő, Oroszország feltételei szerinti békemegállapodást. A tárgyalás esélye jól szolgálja a Kremlt. Egyelőre az orosz hadsereg előrenyomul a Donbásszban, de az emberállománya kimerült, és a hatóságok vonakodnak újabb mozgósítási hullámot indítani.
A szakszervezettől a nyugdíjig
Mihail Smakov, az Oroszországi Független Szakszervezetek Szövetségének (FNPR) vezetője, aki 1993 óta töltötte be tisztségét, és az 1990-es évekből megmaradt utolsó, a politikai Olümposzon maradt nehézsúlyúak egyikének számított, a héten lemondott. Smakov az FNPR „elnöki” kompenzációs posztját kapta, helyettese, Szergej Csernogajev pedig a szövetség elnöke lett. Mihail Smakovot csak néhány hónappal ezelőtt hagyta jóvá újra a szakszervezeti kongresszus munkakörében. Lemondásának előestéjén a Telegram-csatornák támadni kezdték a most már volt elnököt, és arra célozgattak, hogy törvényt sértett, amikor a szakszervezeti vagyont a maga javára privatizálta. Maga Smakov tagadta a vádakat, és Vlagyimir Putyin viselkedéséből az elnökváltás helyszínéül szolgáló ülésen egyértelműen kiderült, hogy az elnök meglehetősen kedveli Smakovot.
A legérdekesebb dolog Smakov leváltásával kapcsolatban az, hogy ez az esemény nem vált a politikai élet fő hírévé, még rövid időre sem. Háttérbe szorult és szinte azonnal feledésbe merült. Pedig a kilencvenes években a szakszervezetek komoly erőt jelentettek, sztrájkok és gyűlések formájában nagy gondot okozhattak a Kremlnek, ezért az ország legfelsőbb vezetésének számolnia kellett velük. Ilyen körülmények között az ország szakszervezeti vezetője fontos személyiséggé vált. Ilyen figura maradt a hatalmi vertikum kiépítése során is – a Kreml a kétezres években a politika és a közélet minden területét ellenőrizni akarta, és a szakszervezetek mindkettőnek fontos részét képezték. Ezért volt a Kreml kegyeltje Smakov, aki hajlandónak bizonyult feladni a szakszervezeti szabadságjogok egy részét az elnöki adminisztráció javára. Vlagyimir Putyin ugyanúgy találkozott vele, mint Dmitrij Medvegyev, aki annak idején Putyint váltotta. A szakszervezeteknek május 1-jén engedélyezték a tüntetések megtartását, és a hatóságok mozgósították a közszféra dolgozóit és a diákokat, hogy csatlakozzanak a felvonuló szakszervezeti tagokhoz. Idővel az FNPR szerepe egyre inkább szimbolikus – értsd: dekorációs – lett. A Bolotnaja téri tüntetések és az Összoroszországi Népi Front létrehozására tett kísérletek során az elnöki adminisztráció ismét a hivatalos szakszervezetek felé fordította figyelmét.
A Kreml a munkásokat és az alulról szerveződő aktivistákat akarta szembeállítani a kreatív társadalmi réteggel, amelyet akkoriban széles körben a tüntetések mozgatórugójának tekintettek. 2012. május 1-jén Putyin és Medvegyev egy szakszervezeti tüntetés után sörözött Mihail Smakovval. Ekkor befolyásos közéleti politikusok – például a prominens „Egységes Oroszország” párti szakszervezeti vezető, Andrej Iszajev – is érdeklődni kezdtek az FNPR vezetőjének állása iránt.
A Kreml fokozatosan felhagyott a Népfronttal való játszadozással, és 2016-ban főideológusa, Vjacseszlav Volodin távozott az elnöki adminisztrációból, hogy az Állami Duma elnöke legyen. A szakszervezetek a politikai folyamatok perifériájára szorultak. A legproblémásabb ágazatokban (dokkmunkások, orvosok, tanárok, légiforgalmi irányítók) az FNPR-től független szervezetek kezdtek megjelenni. A Kreml, amely a személyzeti versenyekkel és a fiatal technokraták előléptetésével volt elfoglalva, érdektelenné vált a hivatalos szakszervezetek iránt – addigra a vertikum csavarjait már szorosan meghúzták. Oroszország Ukrajna elleni teljes körű háborújának kezdetével az FNPR végleg a közvélemény és a kormányzat figyelmének perifériájára szorult. Ezért is okozott minimális érdeklődést a hírekben és az elit programjában Smakov leváltása. Utódja nem egy nehézsúlyú politikus volt, hanem egy kevéssé ismert bürokrata és az Orosz Vasutak korábbi alkalmazottja, Szergej Csernogajev. A prominens szereplőket nem érdekli az FNPR a jelenlegi állapotában; ez a szervezet korábbi idők maradványa, és a Kreml kizárólag az ország legfelsőbb vezetésének konzervatív érzelmei miatt nem kívánja eltörölni.
A vologdai szélhámos
Vologda kormányzója, Georgij Filimonov a politikai hírek visszatérő főszereplőjévé vált. Először azzal vált híressé, hogy kritizálta beosztottjait, akiket arra kényszerített, hogy fekvőtámaszokat végezzenek és angolul beszéljenek. Aztán a régió vezetője nagy sebességbe kapcsolt, és a nap 24 órájában botrányos tartalmú híreket kezdett generálni. Például megmutatta, hogy irodáját Joszif Sztálin és Mao portréi díszítik. Beiktatásán az „Alisza” zenekar által előadott „A szlávok ege” című dal kíséretében lépett a színpadra. A régió vezetője nem titkolja, hogy kedveli a szláv őshitet és néha a szláv neopogányság eszméit is népszerűsíti. Georgij Filimonov betiltotta az alkohol árusítását a régiójában, és összeveszett Vologda legnagyobb vállalatával, a SZEVERSZTAL-lal. A kormányzó nem nevezte ki szenátorrá a SZEVERSZTAL képviselőjét, Oleg Kuvsinnyikov volt regionális vezetőt, noha ő is benne volt a szenátori „trojkában” vagy „trióban” (minden kormányzójelöltnek listát kell készítenie a régiója végrehajtó hatalmából három potenciális szenátorról, akiket a választások után a Föderációs Tanácsba delegálnak), és a Kreml hozzájárult ahhoz, hogy a listára kerüljön. Filimonov, Ramzan Kadirovhoz hasonlóan, keményen játszik. A Kreml már elkezdte kritizálni az elképzeléseit, bár meglehetősen óvatos módon.
Filimonov vonzza a figyelmet, hű marad Moszkva programjához, és excentrikus közszerepléseivel könnyen elnyerheti Putyin kegyeit. A kormányzó törekvései viszont azt mutatják, hogy nem részesül ilyen kegyekben. A Telegram-csatornákon megjelennek a pletykák az egyik vagy másik csoporthoz való tartozásáról (ezeket valószínűleg Filimonov saját csapata terjeszti), amelyeket gyorsan meg is cáfolnak. A vologdai régió vezetője a rendszeren belüli szélhámossá vált: mítoszokkal és pletykákkal övezte magát, amelyek eddig jó védelmet nyújtottak neki az ellenfelei támadásaival szemben.
Az ilyen dacos magatartású, a hivatalnokok körében korábban nem szívesen látott karakterek megjelenése újabb bizonyítéka a hatalmi vertikum instabilitásának, amelyet a befolyásos csoportok közötti konfliktusok kezdenek szétszakítani. Ilyen helyzetben a legmerészebb aktorok megpróbálhatják feszegetni a rendszer kereteit.
Köszönjük Andrej Percevnek a kiváló összefoglalót – és kívánjuk neki, hogy keresett ugyan legyen továbbra is, de megtalált egyáltalán ne.
Szele Tamás
