Az orosz diplomácia gyökeresen megváltozni látszik: habár továbbra is Lavrov irányítja, a külügyérek képzése egyre militánsabb, és ők maguk is inkább tűnnek Putyin elkötelezett harcosainak, mint hazájukat szolgáló tisztviselőknek. Erről írt rövid, ám velős tanulmányt a CEPA hasábjain az Andrej Szoldatov – Irina Borogan páros, az orosz szolgálatok elismerten legkiválóbb szakértői.
Számos orosz illetékes úgy látja, hogy Donald Trump megválasztása az elnöki posztra esélyt jelent egy ukrajnai békeszerződés megkötésére, de egyben lehetőséget is ad arra, hogy Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatokban mindent újratárgyaljanak – a fegyverkezési szerződésektől kezdve a szankciók feloldásán keresztül a hidegháború teljes lezárásáig.
Erre az orosz politikusok már nagyon régóta várnak: pontosan egy évvel ezelőtt Alekszandr Jakovenko, az orosz diplomáciai akadémia vezetője (valamint 2011 és 2019 között az Egyesült Királyságban akkreditált orosz nagykövet) „A különleges katonai művelet közelebb hozza a diplomáciai kapcsolatokat” címmel írt cikket a Rosszijszkaja Gazeta című kormánylapban.
Szerinte a háború kiindulópontot biztosít a „diplomáciához” való visszatéréshez, ami lényegében azt jelenti, hogy a Nyugatot a világrend újratárgyalására kényszeríti Oroszországgal és más autoriter rezsimekkel. Jakovenko keserűen fájlalta, hogy az USA és a NATO nem volt hajlandó megvitatni Putyin 2021. decemberi követeléseit (a szövetség Közép- és Kelet-Európából való kivonulása és a bővítés jövőbeli megvétózása), amelyek egy új és nagy alkut céloztak.
Most, hogy Donald Trump visszatért a Fehér Házba, az oroszok egyre jobb kilátásokat látnak Putyin álmának felélesztésére, mely abban állna, hogy visszaszerezze az egykori szovjet térséget. Trump mindig is érzelmi reakciókat váltott ki Moszkvában, bár nem mindig pozitív értelemben: 2016-ban örömujjongás tört ki az orosz tisztviselők körében, amikor Trump megnyerte első ciklusát, két évvel később viszont felháborodás, amikor Trump 60 orosz hírszerző ügynököt utasított ki az Egyesült Államokból, többet, mint bármely más ország, miután a GRU megmérgezte Szergej Szkripalt és másokat Salisburyben.
Függetlenül attól, hogy a Kreml történelmi megállapodáshoz fűzött reményei megalapozottak-e vagy sem, az elkövetkező hónapokban mindenképpen szóba kerül majd valamilyen megállapodás Ukrajnáról. Ez pedig azt jelenti, hogy a Kreml diplomatái, akik a háború dúlása közben háttérbe szorultak, előrébb lépnek és jelentősebb szerepet kapnak majd.
Ezek a férfiak és nők meglehetősen eltérnek a külügyi tisztviselők hagyományos képétől.
Az orosz külügyminisztérium – ha felszínesen tekintjük – hihetetlenül stabil: Szergej Lavrov miniszter már 20 éve áll az élén, de ez nem tudja palástolni azt a tényt, hogy az orosz diplomáciai szolgálat drámai változásokon ment keresztül a háború alatt, és a teljes militarizáció felé tart.
Ez leginkább az MGIMO-ban, a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami Intézetében, a diplomaták képzésének legfontosabb orosz főiskolájában érhető tetten. Az MGIMO már egy ideje nagymértékben foglalkozik diákjai indoktrinálásával a „különleges katonai művelet” nevében.
Ukrajna teljes körű lerohanása után az MGIMO új arca egy 19 éves diáklány, Alekszandra Trofimova lett, aki voenkorként (amatőr haditusósítóként), bár leginkább a Kreml propagandistájaként ment el a háborús övezetbe. A Kreml-barát médiában megjelent számos történet szerint a vonzó szőkeség otthagyta tanulmányait, szüleit és a moszkvai „édes életét”, hogy a frontvonalban lehessen.
Hamarosan feleségül ment egy tiszthez, aki állítólag a testével fedezte őt az ukrán ágyútűz közben. A Kreml-közeli médiában megjelent fotóin Trofimova különböző megrendezett beállításokban látható, álcázófestékkel, tökéletes sminkben, lövészárkokban, páncélozott járművek előtt vagy egy férfi közvetlen testi közelségében. Februárban Alekszandra üdvözlő beszédet mondott Lavrov orosz diplomata és Anatolij Torkunov, az MGIMO vezetője tiszteletére. Ebben azt állította, hogy egyszer átadott Torkunovnak egy gránátszilánkot, amely eltalálta a golyóálló mellényét.
Tavaly tavasszal a MGIMO képzési programot indított a „különleges katonai művelet” veteránjai számára. Számos fizikailag impozáns, borotvált fejű, a Donyecki Népköztársaságból származó fiatalembert mutattak be ennek alkalmából, mint jövendő hallgatókat. A képek talán megtévesztőek voltak, de nem azt sugallták, hogy a toborzottak hagyományos, akadémiai igényű háttérből érkeztek.
Nem ez az egyetlen jele annak, hogy az MGIMO a diplomácia militarizálása felé sodródik.
Tavaly április óta az MGIMO diákjai részt vesznek az Ukrajnában harcoló orosz katonák támogatásában is – a diákokat rendszeresen szállítják busszal az FSZB kórházába, hogy felvidítsák a sebesülteket. Novemberben egy diákot „Együtt Donbásszal” kitüntetéssel jutalmaztak a megszállt Ukrajnában élő emberek „integrálásában” nyújtott segítségéért. A hét elején az ukrajnai háború egyik résztvevője (és az MGIMO végzőse) eljött az alma materébe, hogy „katonai-hazafias” beszédet tartson a diákoknak.
A Szovjetunióban, valamint Jelcin és Putyin Oroszországában a Külügyminisztériumot a biztonsági szolgálatok állandó megfigyelés alatt tartották. A KGB-ben a diplomaták felügyeletét a Második Főigazgatóság 12. osztálya látta el, amelyet az FSZB átnevezett 13. szolgálatává, a kémelhárítási műveletek osztályává – ez az FSZB egyik legaktívabb osztálya, amely a háború kezdete óta rendkívül sok „sikert” könyvelt el.
És mégis, a diplomáciai testület ideológiai indoktrinálására irányuló jelenlegi erőfeszítés példátlan és drasztikus.
2019-ben Kadri Liik, az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) vezető politikai munkatársa fontos tanulmányt tett közzé az orosz diplomaták új generációjáról.
Kutatásai és az orosz diplomatákkal készített interjúi alapján arra a következtetésre jutott, hogy bár a fiatalabb szakemberek gyakran keserűen kiábrándultak a Nyugatból, a legfiatalabbak közöttük – a 20-as éveikben járók – mentesek az ilyen érzelmektől, viszont élesen realista és pragmatikus szemléletet vallanak. Liik azt írta, hogy ezek a fiatal külpolitikai szakértők nem voltak sem Putyin-imádók, sem nyugati típusú liberálisok: „óvakodtak a kész ideológiáktól, és inkább a lelkiismeretükre figyeltek”.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez már nem igaz. Az egyéni lelkiismeret mára teljesen alárendelődött a háborúpárti mentalitásnak.
Két hónappal ezelőtt az FSZB brit diplomatákat támadott meg. A kémkedés vagy az orosz belügyekbe való beavatkozás hagyományos vádjaitól eltérően ezúttal a rágalmak kissé másképp hangzottak: az FSZB azzal vádolta a Külügyminisztériumot, hogy a brit külügyminisztérium (FCDO) Kelet-Európai és Közép-ázsiai Igazgatóságát „Oroszország stratégiai legyőzését szolgáló különleges szolgálattá” alakította. Az orosz külügyminisztérium rövid időn belül támogatta az FSZB vádjait.
Egy hónappal később az FSZB egy megrendezett mutatvánnyal folytatta a műveletet a vnukovói repülőtéren, amikor Tom Dodd brit nagykövet-helyettest megtámadta és lökdösni kezdte egy csoport Kreml-barát újságíró és „tüntető”.
A Sigmund Freud által leírt kivetítés fogalma azt jelenti, hogy másoknak tulajdonítjuk azt, ami a tudatunkban él. Elgondolkodhatunk azon, hogy vajon a Kreml és emberei is áldozatul estek-e ennek. Most éppen azzal vádolják ellenségeiket, hogy a diplomatákat engedelmes katonákká változtatják egy háborúban, miközben – ők maguk pontosan ezt teszik.
Ősi megfigyelés, hogy ha az orosz ember megvádol bárki mást valamivel, majdnem biztos, hogy ő maga azt el is követte már – a megrágalmazott ellen. Régi dolog ez, évszázadokkal idősebb Freudnál. De helytálló.
Szele Tamás
