Ennek az írásnak egy mai Putyin-nyilatkozat az apropója. Az orosz elnök ma „direkt vonalat” tartott, sajtótájékoztatóval egybekötve, ami elvben azt jelentené, hogy bármelyik orosz állampolgár felhívhatja és azt kérdez tőle, amit akar vagy amit mer. A gyakorlatban persze ez egyáltalán nincs így, a kérdezőket gondosan kijelölik előre, betanítják nekik a kérdéseket, a rossz nyelvek szerint még a betelefonáló volokalamszki utcaseprő néni is minimum alezredes.
Putyin tehát ezen az évi egy „nyilvános” napján is üzen. Ma volt egy érdekes kifakadása:
„Ha a nyugati szakértők ennyire hisznek abban, hogy az Oresnyik lelőhető, akkor vívjunk egy XXI. századi high-tech párbajt. Határozzanak meg egy bizonyos célpontot, mondjuk Kijevben, koncentrálják oda az összes légvédelmi és rakétavédelmi erőiket, mi pedig ott csapunk le az Oresnyikkel. És meglátjuk, mi történik. Készen állunk egy ilyen kísérletre. A másik oldal is készen áll?”
Több ismerősöm egybehangzó véleménye szerint sokkal izgalmasabb lenne ez a párbaj, ha Kijev helyett Moszkvában rendeznék és a Nyugat lehetne a támadó fél, engem pedig a kulikovói csata kezdetére emlékeztet, ami szintén párbajjal kezdődött. Alekszandr Pereszvet harcos szerzetes és egy bizonyos Cselubej csaptak össze orosz, illetve mongol színekben, kopjával, és mindketten azonnal meghaltak, bár Cselubej leesett a nyeregből, míg Pereszvet holttestét megtartotta a lószerszám, amit az oroszok kedvező jelnek tekintettek. Meg aztán… mi van akkor, ha az az orosz rakéta egyáltalán nem a megadott cél felé indul, eltalál valami tényleg fontosat, és az oroszok utólag elnézést kérnek a „navigációs hibáért”? Az ukrán légvédelem, ugye, épp párbajozott, nem tudhatott segíteni. Szóval, ez kocsmai hetvenkedés, legénykedés, kozákos kardtánc, de nem politika.
Vagy de. A minap jelent meg a Vazsnoje Isztoriin Jurij Fjodorov tanulmánya, amiből megérthetjük, mit is akart üzenni Putyin ezzel a kihívással. Akkor lássuk.
A jelenlegi politikai-katonai eszkaláció első szakasza Putyin szeptember 12-i nyilatkozatával kezdődött. Ha a nyugati kormányok – mondta – engedélyt adnak Ukrajnának, hogy nagy hatótávolságú fegyvereivel csapást mérjen az orosz hátországra, az „azt fogja jelenteni, hogy a NATO-országok, az Egyesült Államok, az európai országok háborúban állnak Oroszországgal….. Megfelelő döntéseket fogunk hozni a minket fenyegető veszélyek figyelembevételével”. Szerinte az ukrán hadsereg tisztjei nem képesek önállóan beprogramozni a repülési feladatokat az amerikai és brit rakéták számára, és csak a nyugati szövetségesektől kaphatnak célkoordinátákat. Kevesebb mint két héttel később, szeptember 25-én Putyin bejelentette „Oroszország nukleáris elrettentéssel kapcsolatos állami politikája alapelveinek” módosítását, kibővítve azon feltételek listáját, amelyek esetén Oroszország „fenntartja a jogot a nukleáris fegyverek használatára”.
A frissített nukleáris doktrínát jóváhagyó rendelet aláírását azonban a bevett eljárással ellentétben elhalasztották. Általában az ilyen dokumentumok legmagasabb szintű megvitatásának nyilvános bejelentése után, ha nem is aznap, de legkésőbb másnap jóváhagyják azokat. A halasztás jelzés lehetett arra, hogy amíg Washington megtiltja Kijevnek, hogy nemzetközileg elismert orosz területen ATACMS-t használjon, addig Moszkva tartózkodni fog az új nukleáris doktrína hatályba léptetésétől. De az is lehet, hogy Moszkva az amerikai elnökválasztás kimenetelére várt. Kamalla Harris esetleges győzelmét a Kremlben valószínűleg meglehetősen higgadtan fogadták: a demokratákra jellemző harcias retorika és az Ukrajnának nyújtott minimális segítség kombinációja nem okozott számukra komoly aggodalmat.
Az eszkaláció második szakasza nem sokkal az amerikai elnökválasztás eredményének kihirdetése után kezdődött. Erre Joe Biden adott alkalmat azzal, hogy november 16-án engedélyezte Ukrajnának, hogy akár 300 km-es hatótávolságú rakétákat is bevethessen orosz területek ellen. Kijev élt is az engedéllyel: november 19-én és 21-én éjszaka ATACMS és Storm Shadow rakéták segítségével csapást mért bizonyos katonai létesítményekre Brjanszk és Kurszk térségében. Úgy tűnt, a Kreml számított erre. Közvetlenül az első csapás után, november 19-én Putyin aláírta az új nukleáris doktrínát jóváhagyó rendeletet, a második után pedig bejelentette egy közepes hatótávolságú rakéta bevetését az ukrán Juzsmasz rakétagyár ellen Dnyiproban. A következő napokban sokat és meglehetősen értelmetlenül beszélt az új orosz csodafegyverről, amely ellen szerinte senkinek sincs semmiféle védelme. A média ismét arról kezdett beszélni, hogy a világ egy európai atomháború küszöbén áll.
Mitől fél és mit akar Moszkva?
Moszkva azzal magyarázza lépését, hogy az amerikai ATACMS és a francia–brit Storm Shadow/SCALP alkalmazásának engedélyezése megváltoztatta a konfliktus jellegét, és a nyugati államok közvetlen bevonását jelenti az ukrajnai háborúba. Azonnal felmerül a kérdés: pontosan mi változott? Az USA a háború során végig ellátta Ukrajnát az orosz területen és a megszállt területeken lévő célpontok koordinátáival: Ukrajna nem rendelkezik az ehhez szükséges pontosságú űreszközökkel. Ezekre a célpontokra Ukrajna rendszeresen indított dróncsapásokat mélyen az orosz hátországba, akár 2000 kilométeres távolságra is. Az amerikai ATACMS-t és a francia-brit Storm Shadow/SCALP-ot Ukrajna megszállt területein elhelyezkedő célpontok ellen vetették be, amelyeket Moszkva az orosz alkotmányban rögzítettek szerint saját területének tekint. Mindezt a Kremlben egészen nyugodtan fogadták, mivel az orosz mondás szerint: a háború – az háború.
Moszkva reakciója sem magyarázható pusztán katonai körülményekkel. Az ATACMS és a Storm Shadow/SCALP az ukrán határtól vagy az érintkezési vonaltól számított viszonylag keskeny, legfeljebb 300 kilométer széles sávban képes orosz célpontokat eltalálni. Az ilyen rakéták száma, amelyekkel Ukrajna rendelkezik vagy a jövőben rendelkezhet, csekély, legfeljebb 100-200 darab. Tekintettel arra, hogy egy jól védett objektum megbízható eléréséhez több rakéta szükséges, sem az ATACMS, sem a Storm Shadow nem tud komoly hatást gyakorolni a háború menetére.
Putyin a csapdában
A legvalószínűbb, hogy Putyin kizárólag azzal a céllal használta ki Biden felhatalmazását, hogy demonstrálja a világnak: van egy új közepes hatótávolságú rakétája, és kész használni is, ha Ukrajna és a Nyugat nem teljesíti a követeléseit. Ennek oka pedig a republikánus győzelem, ami a közhiedelem ellenére Oroszország számára komoly és kedvezőtlen következményekkel járhat, amit Putyin egy európai nukleáris rakétaválsággal való fenyegetéssel kíván megakadályozni.
Az a „béketerv”, amelyet Donald Trump környezetében dolgoznak ki az orosz–ukrán háború befejezésére, és amelynek körvonalai fokozatosan tisztázódnak, semmiképpen sem felel meg a Kremlnek (mondjuk Ukrajnának sem felel meg, de nem azért, amiért Putyinnak nem tetszik). Lavrov ezt a Tucker Carlsonnak adott interjújában tette világossá. Megismételte Putyin szavait, miszerint Oroszország kész „az Isztambulban elfogadott elvek alapján tárgyalni”, ami számos ponton alapvetően ellentétes Donald Trump és csapata megközelítésével. Trump terve például tűzszünetet, majd a tárgyalások megkezdését, Ukrajna katonai biztonságának megerősítését és esetleg egy demilitarizált övezet létrehozását irányozza elő, európai csapatok bevonásával. Moszkva ezzel szemben először azt követeli, hogy Kijev egyezzen bele a feltételeibe, és csak utána jöjjön létre a tűzszünet, lépjenek érvénybe az ukrán fegyveres erőkre vonatkozó szigorú korlátozások, és kategorikusan tiltsák meg, hogy bármilyen külföldi alakulat ukrán területre lépjen.
Ha a megválasztott amerikai elnök ragaszkodik a tervéhez, nem fogadja el Moszkva 2021 decemberében Amerikának és a NATO-nak adott ultimátumát, és nem tárgyal Putyinnal a nemzetközi kérdések széles skálájáról, akkor elkerülhetetlen egy akut válság Európában, amely hosszú időre elvonja Trump figyelmét az általa legfontosabbnak tartott céljától: a Kínával való konfrontációtól. „Az üzenet, amelyet a hiperszonikus rendszer valós körülmények között történő tesztelésével akartak közvetíteni” – mondta például Lavrov az említett Tucker Carlson-interjúban – „az, hogy készek leszünk mindent megtenni jogos érdekeink védelmében… Oroszország biztonsági érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyták. A nyugati országok” – folytatta Lavrov – „elutasították az orosz javaslatokat, amelyek tervezeteit 2021 decemberében mutatták be a Nyugatnak”. (El bizony, mert lehetetlent követeltek, ősi orosz szokás szerint).
„Oresnyik”, vagy „Rubezs”?
Természetesen felmerül a kérdés: vajon Oroszországnak megvannak-e a forrásai ahhoz, hogy saját feltételeit Washingtonra kényszerítse? Konkrétan: mi az a hírhedt „Oresnyik”? A jelek szerint a 2010-es években Oroszországban Rubezs néven kifejlesztett rakéta kissé modernizált változata. Ezt a változatot az amerikai védelmi minisztérium terjesztette el. A Rubezsről azért valamennyit lehet tudni. Ez egy „Jarsz” típusú interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM), amelyből eltávolítottak egy fokozatot, és ennek megfelelően a hatótávolsága körülbelül a felére csökkent, így két és több mint ötezer kilométeres távolságon belül használható. A „Rubezs” harci terhelése, azaz a robbanófejek tömege egyes adatok szerint 800 kg, mások szerint 1200 kg. A „Rubezs”, más néven „Oresnyik”, mint minden közepes hatótávolságú rakéta, amelynek induló tömege egy vagy két tonna, nukleáris robbanófejek szállítására szolgál. Egy több tízmillió dollárba kerülő rakétát arra használni, hogy egy tonna nem nukleáris robbanóanyagot juttasson célba, az abszurditás csúcsa. Ugyanilyen értelmetlen az Oresnyiket Ukrajna ellen bevetni: Oroszországnak számos más, sokkal olcsóbb eszköze van arra, hogy ukrán polgári és katonai célpontokat támadjon meg.
Sőt, Putyin nem is titkolta, hogy az Oresnyik célpontjai valójában Európában vannak. „A közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták fejlesztését mi válaszul folytatjuk az Egyesült Államok azon terveire, hogy közepes és rövidebb hatótávolságú rakétákat gyárt és telepít Európába és az ázsiai-csendes-óceáni térségbe… Ma az Egyesült Államok nemcsak gyárt ilyen eszközöket, hanem kidolgozta a fejlett rakétarendszereinek a világ különböző régióiba, köztük Európába történő áthelyezésének módszereit is”. Úgy tűnik, Putyin azzal, hogy korlátozott nukleáris háborúra való készenlétet demonstrál Európában, azzal fenyegetőzik, hogy egy új katonai és politikai válságot robbant ki ott, hasonlóan az 1970-es és 1980-as évekbelihez.
Az 1970-es és 1980-as évek válsága
Az 1970-es évek közepén a Szovjetunió megkezdte a nyugaton SS–20 néven ismert rakéták telepítését, amelyek hatótávolsága körülbelül 5000 kilométer. Ezt a fegyvert egy korlátozott európai nukleáris háborúra tervezték: lehetővé tette volna Moszkva számára, hogy egyetlen csapással megfossza a NATO-tagállamokat az ellenállási képességüktől. Ugyanakkor egy száz vagy kétszáz nukleáris robbanófejet bevető csapás az európai országok ellen egzisztenciális választás elé állította az Egyesült Államokat: vagy elfogadja, hogy Európa védtelen egy szovjet invázióval szemben, vagy saját stratégiai fegyvereivel válaszol a szovjet területen lévő célpontokat fenyegetve. Ez utóbbi azt jelentette, hogy egy korlátozott nukleáris háborúból totális háború lett volna, és mind a Szovjetuniót, mind az Egyesült Államokat elpusztítja. Moszkva arra számított, hogy Washington nem fogja kockáztatni a saját pusztulását azért, hogy megbosszulja szövetségesei vereségét. Hasonló félelmek voltak természetesen az európai országokban is. Más szóval, maga az SS–20 megjelenése megkérdőjelezte a NATO biztonsági alapját – az Európának nyújtott amerikai nukleáris garanciák megbízhatóságát. Ez utóbbi volt a Szovjetunió külpolitikájának legfontosabb célja.
A nyugati válasz igen hatékony volt: amerikai Pershing ballisztikus rakétákat és Tomahawk cirkálórakétákat telepítettek Európába. A nagy pontosságú Pershing rakéták 10-15 perces repülési idővel képesek voltak megsemmisíteni a szovjet politikai vezetés központjait és a kulcsfontosságú parancsnoki központokat, így a Kremlnek nem maradt volna ideje eldönteni, hogy megtorolja-e a támadást. Tágabb összefüggésben a Nyugat lehetőséget kapott arra, hogy az európai kontinens földrajzi határaira korlátozott nukleáris háborúban súlyos károkat okozzon a Szovjetuniónak, és Moszkvát éppen az elé a választás elé állítsa, amely elé a Kreml próbálta állítani Amerikát: vagy elfogadja a vereséget egy korlátozott háborúban és megőrzi az országát, vagy válaszol az Egyesült Államoknak és velük együtt pusztul el. Végül a szovjet vezetés kénytelen volt kapitulálni és elfogadni a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták teljes osztályának felszámolását.
Moszkva tévedése
Úgy tűnik, Putyin manapság ugyanazt a hibát követi el, amit a szovjet vezetés az 1970-es és 1980-as években: az Oresnyik bemutatása révén korlátozott nukleáris háborúval fenyegeti a Nyugatot Európában, abban a hitben, hogy az nem lesz képes ellenállni az erőteljes nyomásnak. Moszkva kísérlete, hogy az SS-20 bevetésével zsarolja a Nyugatot, azért bukott meg, mert az ötlet kidolgozói alábecsülték az USA és Európa eltökéltségét abban a kérdésben, hogy erővel válaszoljon az erőre. Hogy a nyugati világ jelenlegi vezetői mennyire hajlandók megismételni elődeik – Ronald Reagan, Margaret Thatcher és Helmut Kohl – gyakorlatát, akik felismerték, hogy a zsarolókkal szemben csak úgy lehet fellépni, ha erőt és annak alkalmazására való készséget mutatnak, azt még nem tudjuk. Több körülmény azonban némi optimizmusra ad okot.
Trump győzelme kedvezőtlen következményekkel jár Oroszország számára: úgy kell befejeznie az ukrajnai háborút, hogy nem éri el fő célját A NATO-tagállamok vezetői megszabadultak naiv illúzióiktól Oroszországgal kapcsolatban. Utóbbi – áll a NATO 2024 júliusában megrendezett washingtoni csúcstalálkozójának nyilatkozatában – „az euroatlanti biztonsági architektúra alapvető megváltoztatására törekszik; az Oroszország által a NATO-ra jelentett fenyegetés minden téren hosszú távon fennmarad”. A nyugati országok a szavakról fokozatosan a tettekre térnek át. Az európai vállalatok például 2023-ban közel 160 milliárd dollár értékben adtak el fegyvereket, ami 17 százalékkal több, mint 2022-ben, és ez a tendencia valószínűleg még sokáig folytatódik.
Putyin úgy döntött, hogy megkezdi az „Oresnyik” tömeggyártását. Mint (nem általánosan) ismeretes, az Oresnyiket csak a votkinszki üzemben lehet gyártani, ahol a Jarsz ICBM-et, a Bulava haditengerészeti rakétát és az Iszkander rövid hatótávolságú rakétát is gyártják. Ennek a létesítménynek a kapacitása korlátozott, és rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen megnövelni. Az ukrán hírszerzés szerint (lehet hinni vagy nem hinni nekik, de más információnk nincs) az „Oresnyikek” éves termelési mennyisége 25 darab lehet. Hogy a votkinszki gépgyár mikorra éri el ezt a szintet, nehéz megmondani, csak az biztos, hogy ez nem a következő hónapokban fog megtörténni. Más szóval Putyin olyan rakétával fenyegeti a Nyugatot, amivel nem rendelkezik, és nem tudni, mikor és milyen mennyiségben fog rendelkezni.
Oroszország most döntött az Oresnyik tömeggyártásáról, míg az USA már rendelkezik közepes hatótávolságú rakétákkal – a Tomahawk cirkálórakéta legújabb változatával és a Typhon ballisztikus rakétával (ez eredetileg egy hajóról indítható SM–6 légvédelmi rakéta, amelyet földi célpontok elleni földi indításra alakítottak át), amely 500 és 2500 kilométer közötti távolságban képes nagy pontossággal eltalálni az ellenséges célpontokat. Emellett Európa hasonló célokra saját fegyvereket fejleszett és fejleszt a „stratégiai autonómia” elérése érdekében. Az orosz politikusok, politikai elemzők és propagandisták hajlamosak erről megfeledkezni, amikor korlátozott atomháborúval fenyegetik a Nyugatot.
Trump győzelme kedvezőtlen következményekkel jár Oroszország számára: kénytelen lesz befejezni az ukrajnai háborút anélkül, hogy elérné fő célját, az ukrán államiság megsemmisítését; Európában felgyorsul a „stratégiai autonómia” érvényesítése; Irán már keresi a lehetőséget az Amerikával való kapcsolatok normalizálására… Moszkva pedig a szokásos módon válaszol: nukleáris fenyegetésekkel. Az USA és az európai államok a maguk részéről sok mindent megengedtek Putyinnak, de az a fenyegetés, hogy atomfegyverekkel elpusztítják Európát, elfogadhatatlan számukra. Ezért a Nyugat arra a következtetésre juthat, vagy talán már el is jutott: hogy meg kell szüntetni ezt a fenyegető helyzetet.
Csak annyit tennék ehhez, hogy Fjodorov úr mintha kissé túlbecsülné Donald Trump közismerten labilis személyiségének jelentőségét, én a magam részéről sokkal jobban bízok a körülmények kényszerítő erejében, ugyanis azok még egy Trumpot is képesek helyes irányba befolyásolni – amennyiben a helyes irány az egyetlen, amerre haladhat. Mindenesetre Putyin most csapdába, zsákutcába került és ebből ő már nem is fog tudni kievickélni – talán az utódja, de még ez sem biztos.
Egyszóval: Putyin rakétapárbaja pont olyan, mintha egy cowboy töltetlen Colttal fenyegetőzve terrorizálná az egész várost. Egy lőszere volt, azt is elhasználta, lehet, hogy van még egy-kettő, de jobban teszi, ha azokkal takarékoskodik, mert több nem lesz egyhamar. Ez a párbajkihívás csak azt a célt szolgálja, hogy a világ úgy gondolja: valós veszély az európai nukleáris konfliktus. Holott jelenleg egy személy van csak valós veszélyben miatta – és ez Vlagyimir Putyin. Neki ugyanis a fejébe kerül majd, ha belebukik ebbe a már egyszer elvesztett terrorpolitikába.
Szele Tamás
