Áldom az Eget, hogy nem vagy ötven évvel ezelőtt írom ezt a kis elemzést, mert akkoriban feltétlenül úgy kellett volna kezdenem, hogy megemlítem az évszázados orosz–török barátságot, mire fel legalábbis rám szakadt volna a plafon, ugyanis ilyen sosem létezett. Évszázados harcok, torzsalkodások, háborúk azonban voltak, amiknek csak a végét jelentette a krími háború vagy az 1877-78-as hadjárat, melynek mellesleg Románia és Bulgária az állami függetlenségét köszönhette.
Lássuk be: két hatalom birkózik egymással évszázadok óta, még ha időnként – külső kényszer hatására – látszólag össze is barátkoznak egy kicsit. Nagyon azért nem, de az elmúlt két és fél évben Ankara elég sokat segített Moszkvának a kereskedelmi szankciók megkerülésében – igaz, nem ingyen tette. Mivel azonban sem a konfliktus, sem a jó viszony nem állandó a két birodalmi ambíciókat dédelgető ország között, szükségképpen kialakul az, amit hatalmi egyensúlynak nevezünk. Nos, a Carnegie Alapítvány tanulmánya szerint ez látszik megbillenni most. Lássuk, miképpen.
Állítólag az Oroszországi Föderáció segítséget kért Törökországtól csapatainak Szíriából való evakuációjához. Néhány héttel ezelőtt egy ilyen szalagcímet nehéz lett volna elképzelni. Bashar el-Aszad rezsimjének megdöbbentő összeomlása után azonban a CNN jelentése mégis hihetőnek tűnik. A jelek szerint a Szíria különböző részein, például a központi sivatagban és a kurdok lakta északkeleti részen állomásozó orosz csapatok visszatértek a Latakia tartományban fekvő orosz katonai bázisokra, és a GUR, az ukrán katonai hírszerzés szerint Oroszország légi úton szállítja haza a katonai személyzetet és a felszerelést.
Ezeknek a bázisoknak – a khmeimimi orosz légibázisnak és a Tartusban lévő haditengerészeti létesítménynek – a sorsa csak találgatások tárgya lehet. Az oroszoknak talán nincs más választásuk, mint elhagyni őket, hacsak nem tudnak olyan megállapodást kötni a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) szervezetével, amely lehetővé teszi a maradásukat. Az orosz média egyik napról a másikra átnevezte az Aszadot megbuktató iszlamista milíciát „terroristákból” „fegyveres szíriai ellenzékké”.
Bármelyik forgatókönyv is valósuljon meg, egy dolog kétségtelen. Az Oroszország és Törökország közötti hatalmi dinamika megváltozott. Most már egyértelműen Ankara van fölényben.
Ez éles fordulat a korábbi állapotokhoz képest. Amikor Oroszország Iránnal és a Hezbollahhal együtt beavatkozott Szíriában, meghiúsították Törökország azon törekvéseit, hogy rendszerváltást idézzen elő Damaszkuszban.
A szíriai bevetés csak egy része volt a kirakós játéknak, amivel Vlagyimir Putyin orosz elnök geopolitikai nyomást gyakorolt török kollégájára, Recep Tayyip Erdoğanra. Miután a török légierő 2015 novemberében lelőtt egy orosz Szu–24-es harci repülőgépet, Oroszország gazdasági szankciókat vezetett be Törökországgal szemben, ezzel tovább feszítve a húrt. Ezzel egyidejűleg Oroszország növelte jelenlétét Örményországban – egy Törökországgal szemben ellenséges államban –, és a Putyin által „elsüllyeszthetetlen repülőgép-hordozóként” jellemzett, Törökországgal szemben a Fekete-tenger túloldalán fekvő, elcsatolt Krím militarizálása is gőzerővel folyt.
Erdoğan és a török politikai döntéshozók szélesebb köre ideges volt. Kiszolgáltatottnak érezték magukat Oroszországgal szemben, ugyanakkor a Nyugatban sem bíztak. Az Egyesült Államok partnersége a Törökországban és az EU-ban (és az Egyesült Államokban is) törvényen kívül helyezett Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK) tartozó szíriai kurdokkal különösen éles irritációt jelentett – és jelent még mindig.
Ezért Erdoğan megbékélt Aszad hatalmon maradásával, valamint Oroszország Törökország határától délre történő beékelődésével. Cserébe Törökország ütközőzónát kapott Szíriában, és helyet kapott – az oroszok és az irániak mellett – a szíriai konfliktus megoldását célzó asztanai folyamatban.
Időnként az alkut próbára tették, például a damaszkuszi rezsim 2019-2020-as, Idlíb tartomány elleni támadása során, amely az Aszad-ellenes erők által akkoriban ellenőrzött legjelentősebb területrész volt. Egy török beavatkozás vetett véget az offenzívának, amelyet orosz csapatok támogattak.
Összességében azonban a Moszkva és Ankara közötti egyensúly stabilnak bizonyult. Mindkét fél megtanult együtt élni a másikkal a szíriai terepen, és még szívességeket is tettek egymásnak. Putyin még idén nyáron is arra szólította fel Aszadot, hogy lépjen kapcsolatba Erdoğannal, amikor a török elnök mindenképpen megállapodást akart kötni Damaszkusszal a Törökországban tartózkodó 3,9 millió szíriai menekült legalább egy részének hazatelepítéséről.
Most, hogy Oroszország nagyrészt elvesztette Szíriát, a Törökországra gyakorolt befolyásának nagy része is megszűnt. Ankara tárgyalópartnere már nem Aszad, hanem a HTS, amellyel már régóta együttműködik. Putyin helyett Donald Trumppal kell tárgyalnia Erdoğannak – mivel az Egyesült Államok támogatja a kurdok által uralt Szíriai Demokratikus Erők (SDF) szervezetét, amely Északkelet-Szíria nagy részét ellenőrzi –, valamint az Öböl-menti országokkal és esetleg az EU-val, amely támogatja az ország újjáépítését.
Oroszország befolyása más szempontból is csökkent. Az ukrán hadsereg kiszorította az orosz fekete-tengeri flottát a Krímből Novorosszijszk kikötőjébe, ami azt jelenti, hogy Ankarának most már kevesebb oka van attól tartani, hogy a tenger „orosz tóvá” válik – ezt a kifejezést maga Erdoğan használta 2016-ban egy NATO-találkozón.
Moszkva és Örményország kapcsolatai eközben válságba jutottak Azerbajdzsán karabahi háborús sikere miatt. Jereván befagyasztotta részvételét a Moszkva vezette Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében (CSTO), és a Nyugat felé fordult védelmi szerződésekért, ami tükrözi csalódottságát amiatt, hogy Oroszország nem képes megvédeni szövetségesét. Az örmény kormány az Azerbajdzsánnal kötendő békemegállapodásról szóló tárgyalásokkal párhuzamosan tárgyalásokat kezdett a Törökországgal fennálló kapcsolatok normalizálásáról. Bár még nem látszik áttörés, úgy tűnik, Ankara a dél-kaukázusi térségben – Oroszország kárára – egyre nagyobb előnyre tesz szert.
Törökországról gyakran úgy hiszik, hogy függ az orosz energiaellátástól, és ezért fogékony az erőskezű intézkedésekre. Most ez is változhat. Mivel a Gazpromnak az ukrán Naftogazzal kötött tranzitszerződése január 1-jén lejár, a Török Áramlat lesz az egyetlen Oroszországból Európa többi részébe irányuló csővezetékes exportútvonal.
Törökország a közvetítő szerepét arra fogja felhasználni, hogy jobb feltételeket csikarjon ki az orosz féltől, beleértve azt a lehetőséget, hogy további orosz gázmennyiséget vásároljon, amelyet sajátjaként reexportálhat (és drágíthat): ez kulcsfontosságú része a törökországi „gázközpont” létrehozásáról szóló tárgyalásoknak.
Most, hogy Szíria kikerült a képből, az orosz–török kapcsolatok visszatérnek természetes földrajzi középpontjukhoz: a Fekete-tenger térségéhez. Erdoğan választása nem az lesz, hogy kockáztat és kihívja Oroszországot. Inkább továbbra is közvetítőként fog fellépni Putyin és a Nyugat között. A Trump által irányított, Ukrajnáról szóló jövőbeni tárgyalások kiváló lehetőséget jelenthetnek.
Erdoğan akár emlékeztetheti is a Kremlt Aszad önhittségének tanulságaira: arra, hogy a korábbi erős ember Törökország mellőzésével megpecsételte saját sorsát, és hogy egy politikai alku jobb, mint egy véres konfliktus.
Viszont ez azt is jelent, hogy az „orosz–török barátság” jobban fog a közeljövőben hasonlítani a kutya és a macska, illetve a kecsek meg a kés viszonyához. De hát ez mindig ilyen volt. Mikor nem fegyverrel támadtak egymásra, bevetették az iróniát is. A legjobban ezt a viszonyt az 1923-as Molotov-jegyzék jellemzi. Molotov – bár „úr” korában még Szkrjabinnak hívták a későbbi népbiztos elvtársat – akkor még bohó, 33 éves legény volt, nem is teljesen szellemtelen, de már a Központi Bizottság tagja és Sztálin személyes cimborája. Nos, kemény diplomáciai kérdéssel szembesült, mivel 1922 decemberében, a Szovjetunió megalakulása alkalmából az Örmény Szocialista Tanácsköztársaság is belépett az államszövetségbe. Fel is vették, el is fogadták az állami jelképeit csak hát az örmény címer kellős közepén az Ararát hegyelátható. Ez mindig így volt, mindig is így lesz, még a szovjet időkben is így maradt, pláne az után, hogy Törökországot elfutotta a pulykaméreg a címer láttán – mintha ugyan korábban nem ismerték volna – és felháborodott jegyzékben tiltakoztak az ellen, hogy az Örmény SzSzK egy Törökországban található hegyet tett jelképévé. Leszögezték, hogy ez irredenta törekvés, ami a nemzetközi jogban példátlan és elfogadhatatlan.
Molotovnak jutott a feladat, hogy válaszoljon a jegyzékre. Meghegyezte a ceruzáját is, a nyelvét is, és a következőket válaszolta:
„Nyugtázni szeretnénk, hogy a szovjet kormány megkapta jegyzéküket és azt illő gonddal áttanulmányozta. Épp ezért teljes értetlenségünket kell kifejeznünk, mivel az abban foglalt állítások mindenféle hivatkozási alapot nélkülöznek. A török jegyzék állításaival szöges ellentétben ugyanis a nemzetközi jogban bevett, rutinszerű eljárás az adott állam felségterületén kívüli földrajzi objektumok jelképpé tétele. Így például a török zászlón (miképp korábban az Oszmán Birodalomén is) szerepel a félhold és egy csillag, pedig egyik sem török felségterület. A Szovjetunió tudomása szerint a frissen alakult köztársaság nem is tart igényt egyikre sem – ha mégis így lenne, az ellen tiltakozását jelenti be.”
És ez alig több, mint száz éve történt. Azóta is több volta konfliktus oroszok és törökök között, mint a barátkozás, a jövőben – a kialakult helyzetnek köszönhetően – ez a viszony még jobban el fog mérgesedni.
Fogy a levegő Putyin körül, Törökországgal alakul a vita, a kínai szövetséggel nem sokra megy, Teheránnak is megvan mostanság a maga baja, egyedül Phenjan tart ki mellette tűzön-vízen-Kurszkon át, de ők sem ingyen – adja fel, Vlagyimir Vlagyimirovics, nem való ez már magának. A következő száz év talán elég lesz azoknak a károknak a helyreállítására, amiket az elmúlt három évben okozott.
Mindenesetre élénk érdeklődéssel várjuk a közelgő orosz–török konfliktust vagy legalábbis diplomáciai konfrontációt.
Szele Tamás
