Hét vége is van, ünnepek is közelednek, minek borzolnám az olvasók idegeit a napi hírekkel? Megteszik a kollégák helyettem is, inkább elmesélek valamit, ami jóllehet egyáltalán nem titok, sőt, a történészek előtt nem is különösebben ismeretlen, nekem, mikor tegnap este rábukkantam az esetre, újdonságot jelentett – hátha kicsit bekerül a köztudatba.
Sok ilyen elfeledett foltja van a magyar történelemnek, például a második világháborús dániai magyar hadifoglyok története is majdnem feledésbe merült már, pedig csak javunkra válna, ha ápolnánk az emléküket. Én meg is tettem néhány írással, sőt, szó volt arról, hogy forgatunk erről egy dokumentumfilmet is, de nem kaptuk meg rá a szükséges anyagi eszközöket, így maradtunk egy pilot-videóval – de térjünk vissza a mai témánkhoz. Ez pedig nem egyéb, mint az úgynevezett székelypuccs.
A székelypuccs nevében a „székely” szó jogos, de a „puccs” nem, ez inkább egyfajta intervenciós kísérlet volt, valamiféle székely légió segítségével, ami bizony nagy gondot okozhatott volna, ha sikerül. Így, hogy nem sikerült, el is felejtették, pedig van egy nagyon sajátos, kifejezetten helyi zamata a történetnek. És nagyon jellemző a magyaros „fejjel a falnak” gondolkodásra, a szalmalángszerűen fellángoló lelkesedéseinkre, a végletes elköteleződéseinkre, indulatainkra… még szerencse, hogy nem manapság történt, hanem 1877-ben.
Tíz évvel járunk a kiegyezés után. Oroszország már hadban állt a Török Birodalommal, Magyarországon pedig egyre oroszellenesebbé vált a közhangulat. Ami nem is csoda, hiszen még harminc éve sem volt, hogy orosz hadak verték le a mi forradalmunkat és szabadságharcunkat, ráadásul nem is nagyon törték magukat, hogy megszeressék őket: ekkoriban dúlt (persze csak szóban és papíron) mifelénk a turanista-finnugrista háború is, aminek az volt a lényege, hogy döntsük el: a magyar nyelv türk, avagy finnugor eredetű? A büszke magyar – főleg Kossuth menekülése, a krími háború és az 1877-es harcok kitörése után – a törököt testvérnek hívta (hiszen szemben állt az oroszokkal), és hát a mi népünk már akkor is fekete-fehéren gondolkodott, aki turanista volt, azt hazafinak nevezték, aki finnugrista volt, azt Habsburg-bérencnek, ami máig így maradt bizonyos körökben. Mivel meg a politika már akkor is mocskos eszközökkel élt, sok hazugság, hamis idézet akkor szivárgott be a köztudatba, ilyen a „halzsíros rokonság” kifejezés például, aminek használatával Vámbéryt próbálták vádolni, finnugrista részről, és amit sosem mondott vagy írt le – de ugyanilyen a Habsburg történelemhamisítás legendája turanista részről. Egyszóval nem kímélték a hazugság eszközét már tudós eleink sem. A végén a valóban tudományos állásponton álló Vámbéry kiszállt a vitából, mondván:
„A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis. (Vitatkoztak a nyelvészek, de a kérdés meg nem oldódott)”
A kérdés nem oldódott ugyan meg teljes bizonyossággal és nem is fog, de a tudomány álláspontja már akkor tisztázódott: a magyar nyelvnek nincsen csak finnugor vagy csak türk-turáni eredete, a kettő kizárólag együtt és egyszerre lehetséges. Vámbéry szerint:
„…a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű…” (Magyar és török-tatár szóegyezések)”
Ezzel azt hinnénk, eldőlt a kérdés, de máig fenntartják ezt, főként a szélsőjobboldal kreatúrái, igaz, a kormánynak sem jön rosszul a turanizmus, mert végre megmagyarázná, mi a fityfenét keresünk mi a Türk Tanácsban.
Egyszóval, 1877-ben a magyar átlagember erősen törökbarát volt és igencsak oroszellenes. Megmagyarázni lehet ezt, hiszen érthető okai voltak, csak hát cselekedni nem volt mód: az Osztrák–Magyar Monarchia távol maradt ettől a háborútól. A polgárai között viszont akadtak, akik mindenáron bele akartak avatkozni. Mint forrásom írja, Simonyi Ernő, ellenzéki politikus 1877. augusztus 1-jén levelet írt báró Orbán Balázsnak Szejkefürdőre, amelyben felkérte, hogy szervezzen Erdélyben egy népgyűlést a törökök melletti szimpátiának kifejezésre (és erősítésére). Orbán a felkérésnek eleget téve Kézdivásárhelyen meg is szervezte a gyűlést, és egy határozati javaslatot is megfogalmazott. Ez így szólt:
„Tekintve a kettős birodalom, a magyar és a vele társult kisebb nemzetek fennmaradása érdekét, (…) határozatként mondja ki a népgyűlés, hogy az orosz kegyetlenkedésekről undorral értesült és hogy elvárja és megköveteli a kormánytól és már elérkezettnek látja az időt, miszerint Oroszország hódító túlterjeszkedését, Törökország integritásának megtámadását, végül a háború további folytatását fegyverrel is megakadályozza.”
Ez adta a székelypuccs alapötletét. Ugron Gábor ellenzéki képviselőnek szeget ütött a fejébe a gondolat: mi lenne, ha szavak helyett tenne valamit a törökök érdekében és az oroszok ellen? Mondjuk egy székely légióval átcsapna Moldovába, ott lerombolná, felrobbantaná a Szeret folyón Adjudnál átívelő vasúti hidat, minek következtében megszakadna az orosz utánpótlási vonal, és esélyt kapnának a törökök. Ne feledjük: Plevna ostroma július 20-án kezdődött meg, és elhúzódott egészen december 10-ig, a hadiszerencse hol az egyik, hol a másik fél mellé szegődött, ha az oroszok kifogynak a lőszerből: menekülniük kell. Addigra persze már Románia is hadviselő fél volt, vagyis az akkori, még nem önálló államiságú Románia, mely az orosz csapatok érkezésekor azonnal fellázadt a török uralom ellen. Hiszen azért is válhatott függetlenné egy évvel később, a San Stefano-i béke idején, mert részt vállalt orosz oldalon a harcokban. Nem is kicsit. De térjünk vissza Székelyföldre (ami akkoriban egyáltalán nem tartozott Romániához).
A légió eszméjét Orbán Balázs báró támogatta, és sikerült is titokzatos utakon Angliából pénzt szereznie a vakmerő vállalkozáshoz. Éspedig körülbelül 150 ezer akkori forintot: ez irdatlan összeg volt, hiszen egy forintért négy kiló marhahúst lehetett kapni abban az időben. Neki is láttak a bevásárlásnak: vettek – forrásom szerint – 2000 korszerűtlenné vált, de működőképes Wenzel-puskát, 250 revolvert és 270.000 töltényt, sőt, vásároltak 2150 darab török fezt is! A számokból látható, hogy a légió tervezett létszáma kétezer fő körül lehetett. De lássuk, összejött volna ennyi önkéntes? Össze bizony. Idézem:
„A toborzást Ugron Gábor szervezte, kiszolgált katonákat fogadott fel, egyrészt hogy az embereknek tapasztalatuk legyen a fegyverek kezelésében, másrészt meg azért, hogy ha véletlenül kitudódna a dolog, akkor ne lehessen a Monarchiát bűnrészességgel vádolni mint szervezőt, aki katonaköteles újoncokkal hajtatja végre ezt a tervet. Gróf Almásy Jenő volt kiszemelve a csapat fővezérének, tekintve hogy kellő katonai ismeretekkel rendelkezett.
Udvarhelyszéken a toborzás a székelykeresztúri „Korona” vendéglőben folyt, nyilvánosan, bor mellett. Sebesi István volt megbízva az emberek összeírásával, valamint az altiszti kar szervezésével. Meggyűlt azonban a baja a nagyravágyó székelyekkel, ugyanis „minden székely legalábbis káplár akart lenni”. A toborzás a keresztúri szombati hetivásáron is folyt: „csak a vak nem látta, hogy készül valami”.
A csíkszéki eseményeket Becze Antal alispán elbeszéléséből ismerjük. Eszerint Csíkszék területéről mintegy 800 ember kiállítását remélték. A csíki légió megszervezését Gál Endre gyakorló ügyvédre bízták, akinek a saját belátására volt bízva az, hogy hogyan jár el, kikkel szövetkezik az emberek toborzásának céljából. Csak azt kötötték ki, hogy a toborzottak mind kiszolgált katonák legyenek. A szeptember 5-i csíksomlyói gyűlés alkalmával, amelyet Adorján Imrénél tartanak, felosztották a toborzási helyeket. Ezek szerint Gál Endre, Böjthy Endre árvaszéki ülnök, Becze Antal, Györfi Ignácz ügyvéd, Györfi József árvaszéki közgyám, Tankó Albert birtokos, Becze József szolgabíró, valamint Adorján Imre tanár szervezte meg a toborzást.
A napi 2-2 forint ígért zsold megtette a hatását, ugyanis várakozáson felüli létszámú ember jelentkezett: Felcsíkról 560 és Alcsíkról 482 embert írtak össze. A csíkiak dicséretére legyen mondva, hogy itt a szervezkedés nem tudódott ki.”
Ha a csíkiak mellé odavesszük az udvarhelyieket, háromszékieket is, bőven meglett volna a kétezer fő. Hanem hát kissé túl nyíltan zajlott ez a kis összeesküvés, ennyi ember között nem lehet titkot tartani, ki is derült, miféle hadi készületek zajlanak a hegyek között. Nem volt boszorkányság kitudni azt a frissen alakult román állam egyik ügynökének, bizonyos Crainicnak, aki az eseményeket egyenesen a román képviselőház elnökének, Constantin Rosettinek jelentette, személyesen, Bukarestben, hozzátéve a saját tervét, mely szerint:
„Az erdélyi románok körében szabadcsapatot szervez, és a terv meghiúsítása érdekében hátba támadja a székelyeket. Tervéhez pénzre és fegyverekre van szüksége. Rosettinek tetszett az ötlet, azonban az orosz külügyminiszter határozottan elutasította, mivel éppen akkor nem hiányzott volna egy esetleges konfliktus az Osztrák–Magyar Monarchiával.”
Hanem Béccsel felvették a kapcsolatot, meg is indult a nyomozás. Elkerülendő azonban a diplomáciai botrányt, a szervezőket csak „közcsendháborítással” vádolták meg. Ugron megszökött, igaz, csak Olaszországig ment, majd 1878 januárjában vissza is tért. Levelet írt Nagyváradról a marosvásárhelyi vizsgálóbírónak, miszerint megy is már haza, a kihallgatásra, ahol ritka őszinte embernek bizonyult, de csak egyetlen kérdésben. Mikor megkérdezték tőle, miért szökött meg, egyenesen bevallotta, azért – hogy le ne tartóztassák. Minden egyebet tagadott. 1878. május 16-án törölték a pert, addigra már minden érintett szabadlábra is került – a fegyvereket elkobozta az állam, a lovakat szintén, legalább a török fezeket meghagyhatták volna emlékbe a társulatnak. A történet Jókai (vagy inkább Mikszáth) tollára kívánkozik, de valahogy egyikük sem írta meg.
Vizsgáljuk azonban kicsit komolyabb szempontból a kérdést. Sikerrel járhatott volna ez a vállalkozás?
Egészen bizonyos, hogy nem. Mire alapozom ezt az állításomat? Arra, hogy 1877-ben az oroszok már negyven éve ismerték a vasutat. Kiváló utászalakulataik is voltak, ha a Szeret hídját felrobbantják, azt három nap alatt újraácsolták volna. Hogy kétezer ember védi a híd helyét? Tekintve, hogy a plevnai ostromban csak orosz részről 130 ezer fős állomány vett részt, ez a védelem nem sokat ért volna, csak lenne kétezer hősi halottunk – a semmiért. Hiszen három nap kimaradás a lőszerutánpótlásban ugyan okozhatott volna gondot Nyikolaj nagyhercegnek, de nem komolyat, esetleg két héttel tovább tart az ostrom.
A San Stefano-i szerződést sem befolyásolta volna ez az affér – annál veszélyesebb lett volna, ha Crainic tervét Bukarest és főleg Moszkva jóváhagyja, mert ez esetben Erdély földjén kitör egy nemzetiségi alapú polgárháború, a kiegyezés eredményei valószínűleg azonnal füstbe mennek a várható bécsi beavatkozás nyomán, és minden magyarlakta terület visszasüllyed egy, a Bach-korszakhoz hasonló állapotba. Székelyföld a hadrafogható férfiak nélkül teljesen védtelen maradt volna, aminek a következményeit egy ilyen helyzetben inkább nem is ecsetelném.
Bátor volt a szándék, bátor és – ostoba, nélkülözött minden körültekintést. Nem mérlegelte senki a hosszabb távú lehetőségeket, következményeket. De így, téli hétvégéken, mikor a fű sem nő, érdemes volt megemlékezni róla. Ez is a történelmünk része.
Ez hát a híres-nevezetes székelypuccs története.
Szele Tamás
