Szeretném előre leszögezni, hogy az alábbiakban ismertetett tanulmánnyal abban a kérdésben nem értek egyet, miszerint feltételezi, hogy Donald Trump épelméjű ember és tetteit valamiféle logika vezérli. Nekem személy szerint nem ez a véleményem, de hallgassuk meg azt is, amit a Carnegie Alapítvány kutatója, Stewart Patrick feltételez a megválasztott amerikai elnök meglepő területi igényeiről.
Keddi sajtótájékoztatóján Donald Trump megválasztott elnök ismét ígéretet tett arra, hogy az amerikai külpolitikát „visszavezeti a jövőbe”. Trump megismételte, hogy vissza kívánja szerezni az amerikai ellenőrzést a Panama-csatorna felett, ha kell, katonai eszközökkel is; Kanadát az Egyesült Államok ötvenegyedik államává kívánja tenni; és „nemzetbiztonsági célokból” annektálni akarja Grönlandot. Ezek a megközelítések radikálisan eltérnének a Biden-kormányzat liberális internacionalizmusától – de mélyen gyökereznek az amerikai külpolitikában.
Trump azon elhatározása, hogy a nyugati féltekét az Egyesült Államok befolyási övezeteként kezelje, a Monroe-doktrína újjáélesztését jelzi, a James Monroe elnök által először 1823-ban bevezetett stratégiáét, amely döntően meghatározta az Egyesült Államok külpolitikáját a huszadik század elején, majd a hidegháború alatt. Trump megjegyzései azt sugallják, hogy az „America First” megközelítésének fókuszában a félteke megkérdőjelezhetetlen dominanciája áll majd, ugyanannak a két indítéknak az érdekében, amely a Monroe-doktrínát is vezérelte.Ezek: a külső hatalmak beavatkozásának megakadályozása és a térségben érzékelt káosz enyhítése. Ennek a hagyománynak a feltámasztása azonban egyszerre lenne kockázatos és kontraproduktív az amerikai külpolitika és a globális rend szempontjából.
Pajzs és kard
Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a spanyol gyarmati uralom elleni lázadások megrázták Latin-Amerikát, az amerikai vezetők aggódtak, hogy más európai hatalmak betölthetik a vákuumot. Hogy megelőzze ezt a lehetőséget, Monroe kidolgozott egy „amerikai rendszert”, amelybe az európai hatalmaknak tilos lett volna beavatkozniuk. Kijelentette, hogy a nyugati félteke tiltott terület lesz számukra, és figyelmeztette a nagyhatalmakat: „Békénkre és biztonságunkra veszélyesnek kell tekintenünk minden olyan kísérletet, amely arra irányul, hogy rendszerüket e félteke bármely részére kiterjesszék”.
Ahogy az USA hatalma nőtt, az egymást követő kormányok nem csak pajzsként, hanem kardként is használták a doktrínát. 1845-ben James K. Polk elnök annektálta Texast, nehogy az „valamely, az Egyesült Államoknál erősebb külföldi nemzet szövetségese vagy gyarmata legyen”. A következő évben Polk ugyancsak erre a doktrínára hivatkozott a Mexikó elleni háború indoklásaként, amely Kaliforniát és az amerikai délnyugati területeket az Egyesült Államok fennhatósága alá vonta. Andrew Johnson 1867-ben Alaszka megvásárlásakor idézte fel ezt az elvet.
Az 1890-es évekre a Monroe-doktrínát úgy értelmezték, hogy az egész nyugati félteke amerikai érdekeltséget képez. Grover Cleveland kormánya ezt 1895-ben tette egyértelművé, amikor beavatkozott a Venezuela és Brit Guyana közötti határvitába. Richard Olney amerikai külügyminiszter megfogalmazta azt, ami a doktrína Olney-következtetéseként vált ismertté: „Ma az Egyesült Államok gyakorlatilag szuverén ezen a kontinensen, és az ő döntése a törvény azon területek számára, amelyekre a beavatkozását korlátozza”. Hogy ez a pedáns megfogalmazás ne hagyjon kétséget, figyelmeztette Nagy-Britanniát, hogy Amerika „végtelen erőforrásai elszigetelt helyzetével együtt a helyzet urává és gyakorlatilag sebezhetetlenné teszik minden más hatalommal szemben”.
Három évvel később a Spanyolországgal vívott háborúban az Egyesült Államoknak elfoglalta Puerto Rico szigetét és protektorátusi jogot szerzett Kubában. A Karib-tenger térségében most már tetszés szerint avatkozott be. 1903-ban Theodore Roosevelt közbenjárt, hogy garantálja Panama elszakadását Kolumbiától, és ezzel kizárólagos jogot biztosított az Egyesült Államoknak egy csatorna építésére. A következő évben közzé tette a maga kiegészítését, miszerint az Egyesült Államok, „bármennyire is vonakodva”, rendfenntartó hatalomként léphet fel „a rossz cselekedetek vagy tehetetlenség kirívó eseteiben”. Még Woodrow Wilson is az egyoldalú kísértés áldozatául esett az Amerika-közi kapcsolatok progresszívebb alapokra helyezésének reményében. 1915-ben tengerészgyalogosokat küldött Haitire a politikai és gazdasági stabilitás helyreállítására. A következő évben Mexikóba vezényelte az amerikai hadsereget egy eredménytelen „büntetőexpedícióra”, hogy elfogja Pancho Villát.
A világrend változó alapja
Még Wilson leghíresebb külpolitikai kezdeményezését is – a Népszövetséget, amelytől azt remélte, hogy az első világháború után megőrzi a nemzetközi békét – úgy alakították át, hogy belföldi választói számára illeszkedjen a Monroe- doktrínához. Annak ellenére, hogy a szövetség inkább globális, mint kontinentális megközelítést alkalmazott, Wilson az egyetemes kollektív biztonság ígéretét e regionális megállapodás logikus kiterjesztéseként fogalmazta meg: „Az államoknak egyöntetűen el kell fogadniuk Monroe elnök doktrínáját, mint a világ doktrínáját: egyetlen nemzetnek sem szabad arra törekednie, hogy kiterjessze politikáját bármely más nemzetre vagy népre”.
Wilson realista kritikusait ez nem hatotta meg. „Ha mindenütt a Monroe-doktrína érvényesül” – vágott vissza Henry Cabot Lodge massachusettsi szenátor – „akkor teljesen biztosak lehetünk benne, hogy sehol sem fog érvényesülni”. Lodge-nak igaza volt. Az egyetemes kollektív biztonsági rendszer alapvetően ellentétes volt a nagyhatalmak befolyási szféráinak egy részével. Végül az USA féltekén belüli uralmának megőrzésével kapcsolatos nacionalista aggodalmak segítettek abban, hogy az egyezményt a szenátus jóváhagyja.
A Monroe-doktrína hosszú ideje tartó befolyása az amerikai külpolitikára végül az 1930-as években, Franklin D. Roosevelt megválasztásával és Amerika ezt követő globalizmus felé fordulásával kezdett lazulni. Első beiktatási beszédében, 1933 márciusában FDR a nyugati féltekén a be nem avatkozó irányvonal mellett érvelt: a „jó szomszédság politikáját” támogattva. Az Egyesült Államok második világháborúba való belépését követően adminisztrációja tervezeteket készített egy nyitott, szabályokhoz kötött, kollektív biztonságon és multilaterális kereskedelmen alapuló világrendről. Lényeges, hogy FDR visszautasította Nagy-Britannia és a Szovjetunió azon törekvéseit, hogy a háború utáni regionális előjogaikat behatároló befolyási szférákról tárgyaljanak.
Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya tükrözte ezeket az univerzalista ösztönöket, és FDR örömmel fogadta ezt. A jaltai konferenciáról 1945 márciusában hazatérve a csúcstalálkozót a világtörténelem „fordulópontjának” nyilvánította. Azt jósolta, hogy az ENSZ meg fogja változtatni az egyoldalú cselekvés politikáját, „a kizárólagos szövetségeket, a befolyási szférákat, a hatalmi egyensúlyokat”, amelyekkel „évszázadok óta próbálkoztak – és mindig kudarcot vallottak”.
Jalta azonban hamarosan annak szimbólumává vált, amit FDR gyűlölt: a kelet-európai zárt szovjet befolyási övezet elismerésévé, amelyet a vasfüggöny leereszkedése erősített meg. Ami az Egyesült Államokat illeti, a szférák látszólagos elutasítása szelektívnek és mulandónak bizonyult. A nemzetbiztonsági tisztviselők ragaszkodtak az amerikai hegemónia fenntartásához Közép-Amerikában és a Karib-térségben – „a mi kis régiónkban, amely soha senkit nem zavart” – ahogy Henry Stimson hadügyminiszter viccelődött. A kognitív disszonancia csökkentése érdekében az amerikai tisztviselők ragaszkodtak ahhoz, hogy ezek inkább „nyitott”, mint „zárt” szférák, amelyek lehetővé teszik az egyes országok számára a politikai és gazdasági döntések és a nemzetközi kapcsolatok szabadságát.
Amint elkezdődött a hidegháború, a Monroe-doktrínával kapcsolatos amerikai körültekintés eltűnt. Washington arra törekedett, hogy megóvja Latin-Amerikát a kommunista felforgatástól és a szovjet befolyástól, „zárt féltekét teremtve egy nyitott világban”. Többször is beavatkozott a baloldali kormányok és mozgalmak ellen, például Guatemalában, a Dominikai Köztársaságban, Chilében, El Salvadorban, Nicaraguában és Granadában.
Trump húzásai – újragondolva
Ezen a történelmi prizmán keresztül szemlélve Trump harcias fenyegetései a Panama-csatorna elfoglalására vagy a mexikói rendbontások elleni csapatok bevetésére kevésbé jelentenek eltérést a hagyományoktól, mint inkább visszatérést a normához.
Trump nyers követelése, hogy Dánia mondjon le Grönlandról, ugyanebben a megvilágításban tekintendő. Trump törekvése, hogy megszerezze a stratégiai fekvésű, nyersanyagokban gazdag, Texas méretének háromszorosát kitevő szigetet, felidézi a korábbi évszázadok amerikai területvásárlásait, amelyeket akkoriban élesen bíráltak, de később óriási üzletnek tekintettek. Ezek közül a legnyilvánvalóbbak a louisianai terület 1803-ban Franciaországtól 15 millió dollárért, valamint Alaszka 1867-ben Oroszországtól 7,2 millió dollárért történő megszerzése volt. Trump sem az első elnök, aki Grönlandot vette célba: Andrew Johnson 1867-ben fontolgatta annak megszerzését, Harry Truman pedig 1946-ban 100 millió dollárt ajánlott fel Dániának érte aranyban. De a sziget egyelőre nem eladó.
Trump impulzív temperamentumát és szeszélyes stílusát tekintve veszélyes kijelentéseit bármilyen mögöttes átfogó stratégiának tulajdonítani. Egy dolog mégis valószínűnek tűnik: a világrenddel kapcsolatos megközelítésének középpontjában a befolyási szférák logikája áll majd. Ez részben a globalizmussal, a multilateralizmussal, az összefonódó szövetségekkel és a távoli országokban folytatott örökös háborúkkal szembeni régóta fennálló ellenszenvének a következménye. Valószínűleg egyetértene John Quincy Adams külügyminiszter 1821-es mondásával: „Amerika nem megy külföldre szörnyetegeket keresni, hogy elpusztítsa őket”.
Bár gyakran az izolacionizmus kifejezéseként értelmezik, ez a mondat sokkal inkább a birodalmi túlkapások elleni figyelmeztetésként értelmezhető. Monroe-hoz – az elnökhöz, akinek Quincy Adams beszámolt – hasonlóan Trump sem elszigetelődő. Arra törekszik, hogy az Egyesült Államok visszahúzódjon a globalizmustól, de ragaszkodik ahhoz, hogy az Egyesült Államok uralja közvetlen szomszédságát, hogy elhárítsa mind a félteke instabilitását, mind a geopolitikai ellenfeleket, nem utolsósorban Kínát. 2010 óta Kína jelentős terjeszkedést valósított meg Latin-Amerikában, megerősítette diplomáciai és kereskedelmi jelenlétét, és hatalmas infrastrukturális projektekbe fektetett be. Az Egyesült Államok eközben sokáig periférikusan kezelte a régiót, és a (nem is annyira) „jóindulatú elhanyagolás” politikáját folytatta.
Trump megválasztásával úgy tűnik, ez hamarosan megváltozik. Hal Brands történész 2024 májusában azt írta, hogy a trumpizmus második ciklusa „egy felerősített Monroe-doktrínával járna”, amelyben Washington visszavonulna a régóta fennálló európai és ázsiai szövetségeitől, és ehelyett „fokozott és talán keményebb kézzel végrehajtott erőfeszítésekre összpontosítana, hogy megvédje az amerikai befolyást az Újvilágban, és megakadályozza, hogy a riválisok megvethessék ott a lábukat”. Bár Trump még nem lépett hivatalba, úgy tűnik, hogy ez az irányváltás már javában zajlik.
De ha Trumpnak komoly érvei is vannak arra, hogy fokozza az amerikai fókuszt az amerikai kontinensre, az intervencionista Monroe-doktrína egyértelmű felélesztése mélyen kontraproduktív lenne. Az Amerika-ellenes nacionalizmus serkentésén túl a féltekén egy ilyen retrográd politika legitimálná Kína, Oroszország és potenciálisan más regionális hatalmak azon törekvéseit, hogy befolyási szférákat alakítsanak ki a saját szomszédságukban, tovább szabotálják az ENSZ Alapokmányát és a nemzetközi rend amúgy is ingatag jogi alapjait.
Kínai tisztviselők és szakértők már most Kína dél-kínai-tengeri ambícióit és követeléseit az Egyesült Államok azon történelmi erőfeszítéseihez hasonlítják, hogy a Karib-tengerből „amerikai tavat” csináljanak. A Monroe-doktrína Trump általi felelevenítése rosszat jelentene Kína szomszédai számára is, beleértve az USA szövetségeseit, például a Fülöp-szigeteket és az olyan baráti hatalmakat, mint Vietnam, amelyek igyekeznek ellenállni Peking expanziós törekvéseinek. Oroszország eközben már régóta igyekszik visszaszerezni befolyását az úgynevezett „közel-külföldön”, beleértve Ukrajnát és a volt Szovjetunió más államait.
Előrelátóbb és ígéretesebb amerikai stratégia lenne, ha a Trump-adminisztráció megduplázná az USA diplomáciai és gazdasági figyelmét a nyugati félteke iránt, miközben formálisan lemondana a Monroe-doktrínában rejlő hegemón elvárásról. E folyamat részeként az Egyesült Államoknak el kellene köteleznie magát a félteke intézményeinek megerősítése mellett, amelyek összhangban vannak az ENSZ Alapokmányával, és a szuverenitás kölcsönös tiszteletén és a kollektív cselekvésen alapulnak. Végezetül Trumpnak példát kellene vennie FDR-től, és le kellene mondania a nagyhatalmi kiváltságok kizárólagos zónáiról, mivel azok ellentétesek a stabil és igazságos világrend célkitűzésével. Ahogy Roosevelt a Jaltából való visszatérésekor kijelentette – és ahogyan azt a későbbi történelem is igazolta –, a „befolyási övezetek” fogalma „összeegyeztethetetlen a nemzetközi együttműködés alapelveivel”.
Nos: a fentiekhez csak egyetlen gondolatot tudok hozzáfűzni: a komoly, értelmes emberek hajlamosak másokról is feltételezni, hogy komolyak és értelmesek. Én a magam részéről inkább vállalkoznék arra, hogy szitában hordjam el egy olimpiai úszómedence vizét, mint Trump döntéseinek magyarázatára, ugyanis az első feladat csak nehéz, a második viszont lehetetlen – de meglátjuk, mi fog történni. Mégpedig hamarosan látjuk majd meg, január huszadikán.
Mindenesetre igaz a régi közmondás: „Ha az istenek ki akarnak tolni valakivel, először az eszét veszik el”.
Szele Tamás
