Még a cári időkben született meg az alkoholtól erősen befolyásolt orosz katonatisztek között az a meglehetősen helyi jellegűnek nevezhető sport, amit mi csak orosz rulettnek ismerünk és elterjedését nagy örömmel üdvözölték az összes temetkezési vállalkozók.
Mára finomodtak az erkölcsök, már nem szorítanak revolvercsövet a halántékukhoz az orosz emberek, ehelyett azt elemzik, ki lehet Putyin potenciális utódja – de a végeredmény nem sokban különbözik az orosz rulettétől, akár forgópisztollyal játszadoznak, akár jósolgatnak, a végén valakit mindenképpen főbe fognak lőni.
Nálunk egyelőre még nem jár halálbüntetés az ilyesféle találgatásokért, lássuk tehát, mit gondol erről a kérdésről Roman Anin, a Vazsnoje Isztorii főszerkesztője (remélhetőleg őt sem fogják főbe lőni a véleménye miatt – emigrációban él, mint minden valamirevaló orosz újságíró).
Mielőtt elkezdenénk találgatni, hogy ki lehet Putyin legvalószínűbb utódja, talán fel kellene tennünk egy általánosabb kérdést: van-e egyáltalán utódja? Az orosz hatalmat tanulmányozó orosz és nyugati tudósok egy része körében meglehetősen népszerű az a nézet, hogy Putyin haláláig nem távozik az elnöki székből. Több okból is nehezen lehet ezzel egyetérteni.
Először is, Putyin mindenkinél jobban érti rendszere szerkezetét, amelyben a hatalom több erős klán között oszlik meg, amelyeket barátai, KGB-s kollégái és dzsúdós edzőpartnerei vezetnek. Az elmúlt 25 évben, amióta ő irányítja Oroszországot, ezek a klánok egymás ellen harcoltak a befolyási övezetekért, az erőforrásokért és mindenekelőtt a magához Putyinhoz való közelségért, aki a konfliktusaik döntőbírója volt. A kormányzás ezen modelljének legfőbb sebezhetősége a Putyin életétől való függése: halála vagy akár jelentős meggyengülése esetén felborulna az erőegyensúly, és elkerülhetetlenül megkezdődne mindenki háborúja mindenki ellen. Minél idősebb lesz, és minél tovább halogatja a hatalom átadásának kérdését, annál nagyobb a kockázata annak, hogy az egyik klán megpróbálja magához ragadni a hatalmat, mielőtt valaki más tenné meg. Putyin valószínűleg tisztában van ezzel, és nem akarja, hogy megismétlődjön Prigozsin lázadása.
Másodszor, az utódlás forgatókönyve tűnik a legvalószínűbbnek, mivel Putyin számára érthető és természetes eljárás a hatalomátadás: 2000-ben ő maga is átesett ezen, és minden bizonnyal sikeresnek tartja a módszeert tapasztalatai alapján.
Végül, harmadszor, Putyin talán már most is kényelmetlenül érzi magát az elnöki székben. Propagandája, egyháza, kísérete és egyéb kiszolgálói mindvégig azt sugallták neki, hogy ő nem csak egy egyszerű elnök, hanem a nemzet atyja, akinek szent küldetése Oroszország megmentése és korábbi nagyságának helyreállítása. Ő pedig mélyen nárcisztikus ember lévén ezt készségesen elhitte: „Putyinnak három tanácsadója van: Rettegett Iván, Nagy Péter és Nagy Katalin” – mondta róla Szergej Lavrov külügyminiszter a háború elején.
Az elnöki hivatal ellátása: munka, és a nemzet atyjának nem szabad dolgoznia. Szakrális piedesztáljának magasságából közli akaratát a földi karmesterekkel és végrehajtókkal. Úgy tűnik, hogy e piedesztál építésének előkészületei 2020-ban kezdődtek, amikor Putyin módosította az alkotmányt, és az Államtanácsot – egy olyan tanácsadó testületet, amelynek korábban nem volt valódi hatalma – alkotmányozói státuszba helyezte, és felhatalmazta arra, hogy meghatározza Oroszország bel- és külpolitikájának fő irányvonalait. „Feltehetően Putyin maga fogja elfoglalni a helyet[az Államtanács élén – más oka nincs egy ilyen testület létrehozásának… Az utódjától akar függni, nem a választóktól” – magyarázta Abbasz Galiamov politológus és az elnök volt beszédírója a BBC orosz szolgálatának.
Kire hagyhatja ebben az esetben Putyin az elnöki széket örökségként?
Először is olyan személyre, akiben feltétlenül megbízik, aki, miután elnöki hatalmat kapott a kezébe, nem fogja elárulni jótevőjét.
Másodszor, az örökösnek jámboran hinnie kell bálványa tévedhetetlenségében, és feltétel nélkül teljesítenie kell akaratát.
Harmadszor, nem tartozhat a régi befolyásos klánokhoz, mert ez zavart okozhat.
Negyedszer, jelentős érdemeket kell szereznie személyesen Putyin és Oroszország előtt (Putyin felfogása szerint).
Ötödször, az örökösnek meg kell felelnie a Putyin által formálandó országképnek. Abból ítélve, hogy az orosz gyerekeket már az óvodától kezdve a vezér eszméivel indoktrinálják, ahol a „specoperacija hősei” arról beszélnek, hogy a haza dicsőségére hogyan pusztították el Ukrajnában a banderistákat, Putyin jövőjének Oroszországa egy propagandával átitatott militarista diktatúra.
Ma Oroszországban talán csak egy ember felel meg mindezeknek a követelményeknek: Putyin egykori testőre, Alekszej Djumin.
Djumin hosszú éveken át éjjel-nappal vigyázott Putyinra; ő őrizte a békéjét a tajgában, és ő akadályozta meg, hogy belefulladjon az óceánba; a legkényesebb feladatokat is elvégezte, és kész volt feláldozni magát érte. Putyin feltétel nélkül megbízik benne.
Ezenkívül Djumin jelentős érdemeket szerzett Putyinnál. 2014-ben ő vezette azokat a különleges műveleti erőket, amelyek kulcsszerepet játszottak a Krím elfoglalásában. Djumin ezért a hadműveletért, és nyilvánvalóan Viktor Janukovics volt ukrán elnök evakuálásáért is megkapta az Oroszország Hőse címet. A jelek szerint tárgyalt Jevgenyij Prigozsinnal is a katonai lázadás idején, és rábírta a Wagner vezetőjét, hogy fordítsa vissza a konvojt Moszkvától – más szóval megmentette a cárt és a hazát.
Tavaly májusban Putyin kinevezte Djumint az Államtanács titkárává: így került az egykori testőr az orosz rendszer hierarchiájának egyik legmagasabb pozíciójába.
A Vazsnoje Isztoriinak nyilatkozó két volt FSZB-tiszt szerint a biztonsági szolgálatnál sokan Djumint tartják a legfőbb jelöltnek az utódlásra. Nemcsak Putyinhoz lojális, de vezérezredesként más potenciális jelöltekhez képest sokkal inkább megfelel Oroszország jelenlegi és jövőbeli arculatának.
A politikai elemzők szerint a többi jelöltek a következők:
- Szergej Kirijenko, az elnöki adminisztráció első helyettes vezetője;
- Borisz Kovalcsuk, a számvevőszék elnöke és Putyin legközelebbi barátjának, Jurij Kovalcsuknak a fia;
- Dmitrij Patrusev miniszterelnök-helyettes, a Biztonsági Tanács volt titkárának, Nyikolaj Patrusevnek a fia.
Azonban közülük egyik jelölt sem jöhet komolyan számításba az örökös szerepére.
Először is, mindegyikük jelentősen alulmúlja Djumint a vezető előtt szerzett érdemei és az apparátusban elért súlya tekintetében. Másodszor, Putyin egyértelműen kiábrándult némelyikükből, és elidegenítette őket magától: például a Wagner lázadása után Nyikolaj Patrusevet a Biztonsági Tanács titkári posztjáról a meglehetősen megalázó hajóépítési elnöki asszisztensi posztra helyezték át. És végül, harmadszor, aki háborúkat indít, az nem adja át a hatalom gyeplőjét csecsebecsékért vagy üveggyöngyökért.
Valószínű tehát, hogy a történelmi mércével mért közeljövőben Oroszország hamarosan egyfajta duumvirátus elé néz – a saját nagyságának piedesztálján ülő nemzet atyja és egy fiatal „hős tábornok” formájában, aki hűségesen teljesíti a cár akaratát. Ők ketten együtt fogják előkészíteni az országot egy új nagy háborúra. Mert mást nem tudnak nyújtani.
Eddig tart Anin véleménye, de én is hozzátennék pár szót. Djumin ugyan nagyon is lehetséges utódjelölt, de csak egy esetben: ha az Oroszországi Föderációban még nagyon hosszú ideig változatlan marad a jelenlegi bel- és külpolitikai rendszer. Amennyiben akár csak kis változás lép fel, Djumin pontosan feltétlen hűsége miatt válik kellemetlen utódjelöltté, és ha Oroszország esetleg katonai vereséget vagy vereségeket szenved el, melyek nyomán Putyinnak és rendszerének mennie kell, nála sokkal elképzelhetőbb utód lehetne a valamiért „nyugatosnak” gondolt Misusztyin vagy a sérthetetlen, mindent túlélő Nariskin, esetleg az FSZB agg, ám minden vihart túlélő vezetője, Bortnyikov – bár ez a két utóbbi lehetőség azt feltételezi, hogy Oorszország vezetése egy potenciális váltás után is a titkosszolgálatok kezében marad (Nariskin az SZVR igazgatója).
Mindenesetre egy dolog biztos: akár duumvirátus következik a putyinizmus után, akár Djumin uralma, akár másé, jóra nem fognak fordulni a dolgok. Jelenleg nincs olyan orosz politikus, aki képes vagy hajlandó lenne az ország élére kerülve egy pozitívnak nevezhető fordulat végrehajtására.
Hívják tehát akárhogyan is a cárt, sok mindent megváltoztathat, csak éppen a tulajdon birodalmát, Oroszországot nem. Ugyanis ha az megváltozna, már semmi szüksége nem is lenne cárra.
Szele Tamás