Csúnya szerepeket játszik Moszkva a most zajló globális tragikomédiában, de legalább nem is egyet, hanem egész sokat. Mintha el sem tudná dönteni, micsoda ő valójában: Kínában hűséges barát, aki megpróbál a barátjából megélni, Afrikában és a globális Délen harcos antikolonialistaként építi saját gyarmatosítását, az euroatlanti térségben ravasz intrikus, valóságos Jágó az Othellóból, cselt vet, vihart arat, Ukrajnában vérengző szörnyeteg.
Csak ez a sok szerep mégis egyetlen államot takar. A CEPA oldala röviden összegzi globális szempontból a jelenlegi orosz szerepvállalásokat – nincs a summázatban semmiféle újdonság, hír vagy szenzáció, de nem árt időnként így, összeszedve látni a tényeket. Akkor tekintsük át, mi a helyzet, és utána ítéljük meg Moszkóviát.
Gyakori hiba azt állítani, hogy Oroszország csak helyi fenyegetést jelent. Ez tévedés, és ezt a tévhitet le kell győzni, mert a Kreml fenyegetése nem korlátozott, hanem az egész bolygót érinti. Ez kulcsfontosságú a modern világ megértéséhez, és ennek tagadása komoly következményekkel járna.
A „Gonosz tengelyének” négy tagja közül (a másik három Kína, Irán és Észak-Korea) Oroszország a legaktívabb, legrosszindulatúbb bomlasztó. A szakértők Oroszországot a „destabilizáció és a káosz építőmesterének” nevezik. Agresszív háborút folytat Ukrajnában, szítja a befagyott konfliktusokat, segít a houthiknak a Vörös-tengeren az izraeli és általában, a kereskedelmi hajózás elleni kalózakciókban, támogatja a szudáni polgárháborút, és általában véve aláássa a közel-keleti és afrikai stabilitást kereskedelmi és stratégiai haszonszerzés céljából.
Ahhoz, hogy megértsük Oroszország magatartásának okait, fel kell ismernünk, hogy az orosz imperializmus ideológiája vezérli külpolitikáját, és ösztönzi azon törekvését, hogy újra létrehozzon egy neki alárendelt államokból álló birodalmat. Ahhoz, hogy Európában biztonságot teremtsünk, le kell győznünk az orosz imperializmust. Csak így lehet Oroszország birodalmi törekvéseit hasznosabb célokra átirányítani, amit minden más volt európai gyarmatosító hatalom évtizedekkel ezelőtt elfogadott.
Az imperializmus, vagyis egy állam uralmának kiterjesztése közvetlen területszerzéssel vagy más államok politikai és gazdasági ellenőrzésének kényszerítéssel történő megszerzésével, állítólag a brit, francia, holland és portugál tengerentúli birodalmak második világháború utáni dekolonizációja után véget ért.
A Szovjetunió 1991-es bukása ehhez sokban hasonló birodalmi szétesést hozott, amikor 14 különálló nemzet, köztük a grúzok, örmények, észtek és mások visszanyerték függetlenségüket. Oroszország azonban soha nem tudott megbékélni ezzel a dekolonizációval, és hamarosan újra nekilátott a birodalom helyreállításának.
Moszkva vissza kívánja állítani a hegemóniát (ha nem is minden esetben a közvetlen uralmat) a volt szovjet köztársaságokban és a Varsói Szerződés államaiban, kényszeríteni vagy rávenni a világ többi részét, hogy elfogadja ezt a hegemóniát, és helyreállítani a közel-keleti és afrikai autoriter rezsimekkel való kapcsolatokat, amelyek a kommunizmus bukása után megszakadtak. Ha Oroszország helyreállítja eurázsiai birodalmát, az megerősíti Kínát, Iránt és Észak-Koreát – a Gonosz tengelyének többi tagját –, újjáéleszti a háborúkat Eurázsiában, valamint veszélyezteti az Egyesült Államok érdekeit és a globális nemzetközi rendet.
Ukrajna történelmi, ideológiai, gazdasági, politikai és stratégiai okokból Oroszország birodalmi törekvéseinek epicentrumában van. Putyin és társai úgy vélik, hogy Ukrajna (és az egész Szovjetunió) alkotja a „történelmi Oroszországot”. Tehát, ha Ukrajna elbukik, akkor az összes említett terület, beleértve Közép- és Kelet-Európát is, a célkeresztjükben lesz.
Oroszország már most is politikai hadviselést folytat egész Európa ellen, amely szembe kell nézzen a polgári és tengeri infrastruktúra elleni támadásokkal, merényletekkel, a fokozott kémkedéssel, az információs és kiberhadviseléssel, valamint az energiaellátás gyakori megszakításával, hogy elrettentse az Uniót Ukrajna támogatásától. Tisztában van azzal – még ha a Nyugat nem is mindig áll így ezzel –, hogy ha Ukrajna győz, ami az ellenkező állítások ellenére a folyamatos nyugati támogatás mellett lehetséges, nemcsak Putyin rendszere gyengül meg, hanem az európai biztonság is megújul.
Mivel az orosz imperializmus összeegyeztethetetlen a nemzetközi biztonsággal, és állandó háborút vagy hidegháborút von maga után egész Eurázsiában, sőt, globálisan is, ennek a háborúnak a kimenetele nem csak az ukrán és az orosz, hanem az európai biztonság sorsát is el fogja dönteni.
Afrika is az orosz imperializmus hadszíntere. A Kreml nem ideológiai, hanem stratégiai és kereskedelmi érdekei alapján épít hálózatot a Száhel-övezetben és potenciálisan Észak-Afrikában. Orosz zsoldosok (de facto a katonai hírszerző apparátus tagjai) támogatják a diktatórikus rezsimeket, cserébe az aranyhoz, gyémánthoz és más természeti erőforrásokhoz, köztük ritkaföldfémekhez való hozzáférésért. A szudáni bányákból származó arany így kerül Oroszországba, megkerülve a nemzetközi szankciókat.
És ez csak egy példa az orosz kizsákmányolásra. Az orosz zsoldosok által elkövetett atrocitások a helyi felkeléseket szítják, és arra motiválják a helybéli fiatalokat, hogy csatlakozzanak a szalafista terrorista csoportokhoz a Száhel-övezetben. De azon túl, hogy a 19. századi imperializmus legjobb hagyományai szerint tartós gazdasági és politikai befolyásra törekszik, az orosz hadsereg azért is vágyik Afrikára, mert olyan támaszpontokat keres a partok mentén, amelyekről fenyegetni tudja a NATO-t és az Egyesült Államokat.
Igaz, hogy Oroszország szíriai támaszpontjainak közelmúltbeli elvesztése azt jelenti, hogy elveszíti afrikai műveleteinek logisztikai gerincét. Tengerészeti és légi bázisok nélkül Moszkva nem tudja folytatni afrikai tevékenységét a korábbi módon. Ezért próbálja Moszkva kiterjeszteni líbiai jelenlétét. Az USA-nak és a szövetségeseknek nyomást kellene gyakorolniuk a líbiai erős emberre, Khalifa Haftarra ( akinek amerikai állampolgársága is van), hogy ne biztosítson Oroszország számára bázisokat Kelet-Líbiában a Szíriában elvesztett támaszpontok pótlására.
Az orosz imperializmus korántsem csendesedett el. Az új orosz-iráni szerződés formalizálja a régóta fennálló sokoldalú katonai, politikai és gazdasági együttműködést, és olyan megfogalmazásokat is tartalmaz, amelyek egy jövőbeli orosz támaszpontra vagy legalábbis kibővített kikötői hozzáférésre utalhatnak Iránban. És Oroszországnak korábban is volt légi bázisa iráni területen. Hasonlóképpen, úgy tűnik, hogy Irán nemrégiben nyilvánosságra hozott földalatti légibázisa a fejlett orosz vadászrepülőgépek befogadására épült, amelyekről Irán most azt állítja, hogy megkapja őket. Továbbá Oroszország már régóta támogatja Irán összes terrorista proxyját, a Hamászt, a Hezbollahot és már a houthikat is, fegyverekkel és politikai eszközökkel egyaránt.
Az orosz ambíciók sem korlátozódnak a Közel-Keletre és Afrikára. Oroszország bázisokat keres Mianmarban, az Indiai-óceánon és Latin-Amerikában is. Ráadásul Kínával való együttműködése Európában és Ázsiában egyértelműen destabilizálja a nemzetközi biztonságot.
Ukrajna támogatása, amely a győzelemhez vezet, teljes mértékben a lehetőségeink és az érdekeink között szerepel. Az orosz imperializmus legyőzése Ukrajnában és másutt helyreállítja Európa biztonságát, csökkenti a kínai fenyegetést, és segít a közel-keleti megbékélésében.
Ez csökkentené az amerikai haderő terheit, miközben erősítené szövetségeseinkét. Az orosz imperializmus ukrajnai vereségének biztosítása az egyetlen olyan eredmény, amely előmozdítja az amerikai biztonságot és elősegíti a valódi béke korszakának eljövetelét.
Valódi béke lehetséges ugyan, de még akkor sem lenne tartós, ha Oroszország világpolitikai jelentősége ebben a pillanatban szűnne meg (világhatalmi valójában már rég nincs neki). Ez egyszerűen az emberi természet miatt van így, de ráérünk tépelődni az ilyesmin akkor, ha Moszkva többé valóban nem jelent majd fenyegetést. Egyelőre vonjuk le a tanulságot.
Ha létezik a Gonosz tengelye – és létezik! – akkor az Oroszországi Föderáció a csapágy rajta. Nélküle nem pörögne olyan simán a sok latorpolitikus és autokrata.
De ez a csapágy már alaposan elrozsdásodott.
Szele Tamás