Most, amikor a Kreml összes mamelukja ájultan ünnepli Donald Trump amerikai elnököt, mint a(z orosz) béke elhozóját, nem árt egy kicsit megnézni: korábban mennyire bizonyult sikeres békéltetőnek? Ebben segítségünkre van a Carnegie Alapítvány tanulmánya Mihail Korosztyikov tollából, mely bebizonyítja, hogy emberünk békegalambnak még csak nem is terepszínű, hanem sokkal inkább – tehetségtelen. Hosszú távú eredményre tőle nem számíthatunk, rövid távon viszont komoly zűrzavart képes kelteni.
Trump korábban sem volt sikeres az igazán összetett nemzetközi konfliktusok megoldásában. Azóta, ha változott is a helyzet – csak romlott.
Az USA és Oroszország közötti tárgyalások megkezdése miatti eufória meredeken erősítette a rubelt és emelte a részvényindexeket. Ez azonban aligha tekinthető elegendő bizonyítéknak arra, hogy valóban közel a béke Ukrajnában. Az egyszer már elnökként tevékenykedő Donald Trump általános külpolitikai tevékenységével kapcsolatos tapasztalatok egészen mást sugallnak.
Trump szereti magát minden nemzetközi gordiuszi csomó átvágójaként feltüntetni, de a kudarcainak lajstroma sokkal hosszabb, mint a sikereinek listája. Valóban hajlandó bátran felvállalni a megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat. Lelkesedésének azonban van egy árnyoldala: nem hajlandó mélyen belemerülni a részletekbe, és gyorsan elveszíti az érdeklődését egy probléma iránt, ha azt nem lehet egy csapásra megoldani.
Az orosz–ukrán konfliktusban alkalmazott új amerikai stratégia leginkább ahhoz hasonlít, ahogyan Washington 2017-2018-ban az észak-koreai atomfegyverek kérdésében járt el. Trump 2016-os első győzelmének előestéjén Phenjan két nukleáris és 11 különböző sikerű rakétakísérletet hajtott végre, amivel példátlan egységet teremtett maga ellen a globális közösség soraiban. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a nézeteltéréseket félretéve elfogadta a 2270-es határozatot, amely a lehető legszigorúbb szankciókat vezette be Észak-Korea ellen.
Akkor sok szakértő okkal jegyezte meg, hogy még ez sem lesz képes arra kényszeríteni Phenjant, hogy lemondjon az atomfegyverekről, mert az észak-koreai rezsim számára ez „túlélés kérdése” (nagyjából ugyanezt mondják most Vlagyimir Putyin esetében az Ukrajna feletti ellenőrzés fontosságáról). De Trump úgy döntött, mégis megpróbálja kezelni a kérdést, hogy megmutassa, milyen könnyen meg tudja oldani az akkori legbonyolultabb nemzetközi konfliktust is.
Az amerikai elnök fenyegetésekkel kezdte. Olyan „tűzvihart” ígért Phenjannak, „amilyet a világ még nem látott” (hasonlítsuk össze a mostani ígéreteivel, miszerint példátlan szankciókat fog bevezetni Oroszországgal szemben, ha az nem hajlandó tárgyalni, és a már bevezetett korlátozások értékelésével). Kim Dzsongun azonban e fenyegetések ellenére végrehajtotta hatodik nukleáris tesztjét is, és hónapokig tovább emelte a tétet, kitartóan atomháborúval fenyegetve az Egyesült Államokat és szövetségeseit.
Phenjan csak 2018 elején változtatott taktikát, és mutatott hajlandóságot a tárgyalásokra. Ennek bizonyítékaként Kim februárban részt vett a dél-koreai Pjongcsangban rendezett téli olimpián, és az akkori amerikai alelnök, Michael Pence mögötti páholyban foglalt helyet.
Trump ebben a helyzetben lehetőséget látott a konfliktus gyors megoldására. Célként pedig az amerikai kormányzat bátran kijelentette „a Koreai-félsziget gyors, teljes, visszafordíthatatlan és ellenőrizhető denuklearizálását” (ezt a mostani ígéretekhez lehet hasonlítani, miszerint az orosz–ukrán háborút „a hatalomra kerülését követő 24 órán belül” vagy legfeljebb „100 napon belül” befejezik).
Hogy megkapja Kimtől, amit akart, Trump példátlan engedményeket tett Phenjannak. Az amerikai elnök hozzájárult a két államfő első, majd második csúcstalálkozójához, amelyeket 2018-ban Szingapúrban, 2019-ben pedig Vietnamban tartottak. Trump ráadásul hagyományos harciasságával ellentétben egyértelműen megpróbálta ellenfele szemével nézni a helyzetet. Ezért mondta le 2018 júniusában az amerikai-dél-koreai hadgyakorlatokat, „nagyon provokatív gesztusoknak” nevezve azokat (vessük össze a mostani kijelentéseivel, miszerint Joe Biden az orosz–ukrán háború kirobbantásának első számú felelőse).
Washington békülékeny gesztusaira válaszul Phenjan udvariassági gesztusokkal halmozta el Trumpot, megadva neki azt a tiszteletet, amelyet ő maga az Egyesült Államokban gyakran hiányolt.
„Még most sem tudom elfelejteni azt a történelmi pillanatot, amikor egy gyönyörű és szent helyen erősen fogtam Excellenciád kezét, miközben az egész világ nagy érdeklődéssel figyelt ránk, és remélte, hogy újra átélheti annak a napnak a megtiszteltetését”
– írta Kim az amerikai vezetőnek címzett huszonhét – Trump által „szerelmes leveleknek” nevezett – üzenetük egyikében. Végül azonban pusztán ezek a levelek voltak a Trump-kormányzat többéves aktív manőverezésének kizárólagos kézzelfogható eredményei. Észak-Korea nem mondott le atomfegyvereiről, kapcsolatai az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel továbbra is romlanak, rakétakísérletei pedig nem szűntek meg.
Trump minden valószínűség szerint a hagyományos tárgyalási taktikáját követte Kimmel szemben. Arra számított, hogy az észak-koreai diktátor először elborzad az amerikai fenyegetések erejétől, majd elolvad a hirtelen jött amerikai nagyvonalúságtól, és ettől az érzelmi kilengéstől aláír valamit, ami gyökeresen megváltoztatja a helyzetet.
Ez a taktika 2017-2018-ban valóban bevált néhányszor az USA-tól függő országok esetében. Így történt ez a Kanadával, Mexikóval, Dél-Koreával folytatott kereskedelmi tárgyalásokon – mindannyiukat sikerült rávenni a régi megállapodások felülvizsgálatára és az USA számára kedvezőbb kereskedelmi feltételek elfogadására. De ostobaság volt azt várni, hogy Észak-Korea, amelynek gazdasága teljesen elszigetelt az USA-tól, ugyanígy viselkedjen. Így nem meglepő, hogy bár Trump ugyanezt a megközelítést alkalmazta Phenjannal szemben is, az természetesen kudarccal végződött.
Trump egyéb külpolitikai kudarcai is hasonló mintát követtek. Számos fenyegetés és ígéret ellenére első ciklusában nem sikerült kielégítő kereskedelmi megállapodást kötnie Kínával, ami miatt kénytelen volt egyoldalú vámokat kivetni és ez szakértők szerint 245 ezer munkahelybe került az amerikai gazdaságnak.
Ugyancsak sikertelenek voltak Trump kísérletei arra, hogy megegyezzen Putyinnal Szíriáról és a fegyverzetcsökkentésről, az iráni vezetéssel az atomprogram feladásáról, az arabokkal az Izraellel való kapcsolatok normalizálásáról, a tálibokkal pedig arról, hogy az amerikai csapatok kivonása után Afganisztánban világi kormányt tartsanak fenn.
Valójában Trump egyetlen sikeres külpolitikai kezdeményezése az első ciklusa végén aláírt Ábrahámi Megállapodás volt. Ebben Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Marokkó és Szudán elismerte Izrael államot, és normalizálta vele a kereskedelmi kapcsolatokat.
Ezek a megállapodások valóban fontos lépést jelentettek a közel-keleti stabilizáció felé. Túlélték még Izrael háborúját is a Hamász és a Hezbollah ellen, és a következő három évben megnégyszereződött a kereskedelem Izrael és a négy aláíró állam között. De Trumpnak minden ígérete ellenére sem sikerült rávennie Szaúd-Arábiát, hogy csatlakozzon a megállapodásokhoz. Eredetileg az arab oldal fő résztvevőjének tervezték, de végül nem vállalta az aláírást.
Nem mellesleg a megállapodás sikere olyan tényezőknek volt köszönhető, amelyek minden más esetben hiányoztak. Először is, a megállapodás nem fenyegetéseken és nyomásgyakorláson alapult, hanem az összes résztvevő őszinte érdeklődésén és azon a vágyán, hogy javítsák a kapcsolatokat nemcsak magával Izraellel, hanem az Egyesült Államokkal is. Szaúd-Arábia, bár maga nem csatlakozott, hallgatólagosan támogatta a megállapodást, ami lehetővé tette, hogy a többi arab ország ne féljen a muszlim világ elutasításától.
Másodszor, az alku a szimbolikus engedményeken túl semmilyen kompromisszumot nem követelt egyik féltől sem, miközben nyilvánvaló gazdasági előnyöket ígért nekik. Harmadszor, az arab országok kellemes jutalomaban részesültek: az Egyesült Arab Emírségek F–35-ös vadászgépeket kapott, Marokkó megkapta a Nyugat-Szahara feletti szuverenitás amerikai elismerését, Szudán pedig lekerült a terrorizmust támogató országok listájáról. Valójában Washington a szervező szerepét játszotta: az összes tényezőt összekapcsolta, hozzátett egy kicsit a saját képességeiből, és felgyorsította a folyamatot.
Az orosz–ukrán háborúban semmi ilyesmit nem szabad várni. A helyzet most inkább az észak-koreai forgatókönyvhöz hasonlóan alakul. Először is Trump kijelentette, hogy a lehető leghamarabb és végleg véget vet a konfliktusnak. Aztán szankciókkal és a segélyek megvonásával fenyegette meg Moszkvát és Kijevet, amiért nem hajlandóak az ő égisze alatt tárgyalni. Végül, akárcsak Phenjan esetében, Trump bejelentette, hogy megérti ellenfele álláspontját, és szemrehányást tett Ukrajnának hajthatatlansága miatt.
A tervek szerint pazar csúcstalálkozót rendeznek a találkozó országának legdrágább szállodájában, a szálloda kerítésén lógó újságírókkal, pompás fotók kaleidoszkópjával, kölcsönös biztosítékokkal a partner bölcsessége iránti mély tiszteletről és csodálatról.
A tárgyalások sikeres megkezdésének bejelentése után az ügyek a politikai szintről a technikai szintre kerülnek, ahol az alku a szerződő felek közötti közös pontok hiányában csendesen elhal. Legjobb esetben újabb hat hónap múlva egy második csúcstalálkozóra kerül sor, ahol az orosz vezető, aki időközben több száz négyzetkilométert vett el szomszédjától, nyugodt és higgadt lesz, míg amerikai kollégája kissé zavartan, de még mindig optimistán fog nyilatkozni. Mindketten kijelentik, hogy a folyamat a leküzdhetetlen nehézségek miatt lassabban halad, mint remélték, de a kilátások fényesek.
A második találkozó után Trump érdeklődése a téma iránt elkerülhetetlenül alábbhagy, és az orosz–ukrán konfliktust végül átadják az európaiaknak. A Kimmel való két találkozó után például Trump még az első ciklusa végén Dél-Koreába utazott, hogy a demilitarizált övezetben még egyszer találkozzon az észak-koreai vezetővel. Ez a látogatás azonban tisztán turisztikai jellegű volt. (Meg gondolom, vitt a kis Kimnek némi bonbont, virágot a régi szép napok emlékére, hogy ne fájjon annyira a szakítás).
Ezután Trump más témákkal kezdett foglalkozni, és nem tért vissza erre a kérdésre. Észak-Korea ellenben visszatért a rakétakísérletekhez, Washington és Szöul pedig a közös hadgyakorlatokhoz, mígnem a 2020-ban kitört világjárvány mindenkit elfeledtette ezt az epizódot.
Az orosz-ukrán konfliktus a sikertelen tárgyalások esetén sem fog feledésbe merülni. Az észak-koreai történettel ellentétben itt a helyzet továbbra is naponta változik, ami arra kényszeríti az EU-t és az USA-t, hogy valahogy reagáljon. Ukrajnának és a Nyugatnak azonban valószínűleg jóval később, de új stratégiát kell majd kidolgoznia, miután eltelt némi idő Trump elkerülhetetlen kudarcára várva.
Szóval, vatnikok, urak és szép leányok, ne ünnepeljetek olyan nagyon. Trump nem oldott meg még semmit, és majdnem biztos, hogy nem is fog. Bár vannak a dolognak pikáns aspektusai is. Miután valamennyit megismertünk a Kim Dzsongunnal lezajlott levelezéséből, elképzelem az üzenetváltásait Putyinnal. Csak Vlagyimir Vlagyimirovics ne legyen majd féltékeny Orbán Viktor miatt.
Szele Tamás