Azzal kell kezdenem, hogy ez az írás egy másodközlés, ugyanis már megjelent két nappal ezelőtt a Huppán, de egyrészt a nagy érdeklődésre, másrészt a közérdekre, harmadrészt az Európai Unió dezinformáció ellen hirdetett küzdelmére tekintettel itt, tehát a Zónán is közreadom, ugyanis ékes példája a magyar kormánymédia által terjesztett dezinformációnak.

És nem csak példája: cáfolata is. Nos, vágjunk bele, mert fontos dolgokról lesz szó. Ezt a történetet mindenképpen meg kellett írni, mert minket tökéletesen hülyének néznek. Ez általánosságban is igaz, viszont most véletlenül meg is van annak az embernek a neve, aki szellemi fogyatékosnak tekinti a magyar olvasóközönséget és pillanatnyi politikai érdekei mentén egyenesen belehazudik az arcunkba.

Ezt az embert Pilhál Tamásnak hívják.

Szerzőnk két írásában is valótlanságot terjesztett a bucsai népirtással kapcsolatban. Az elsőben még csak egy vérlázító mondat szerepel:

„Aztán a hamis zászlós bucsai színjátékra hivatkozva kifarolt az isztambuli béketervezetből, és inkább mészároltatja a népét egy megnyerhetetlen háborúban.”

a másodikban viszont már taxatíve is kifejti a Kreml metodicskájából származó, „saját” álláspontját az ügyben. Ebből is idézek, méghozzá hosszabban, ugyanis ritka eset, amikor nem csak az ellenkezőjét írja valaki az igazságnak, de mindegyik állítása cáfolható is.

„A béketervezet részeként az oroszok kivonták csapataikat többek között Bucsából is. A gonosz „népirtók”. És nyilván annyira hülyék, hogy a „népirtás” nyomait ott hagyták az utcán. A kivonás után Bucsa polgármestere nyilatkozott is a sajtónak, hogy kimentek az oroszok, minden oké. Egy büdös szót nem ejtett tömeges kivégzésekről, pláne népirtásról. Guglizz utána, Tompos.

Aztán eltelt egy-két nap. Ment az agyalás. Mert a béketervezetet az amerikai demokraták és az angolok meg akarták fúrni. Odaküldték hát Boris Johnsont, aki kiadta az ismert utasítást az ukránoknak. Hogy szó sem lehet békéről, a háborút pörgetni kell. Hisz nem Boris meg te halsz meg ott, Tompos Márton, hanem az ukránok. Ám ahhoz, hogy pofavesztés nélkül ki lehessen hátrálni a béketervből, ürügy kellett.

Ez volt Bucsa.

Ürügy, hogy háborúzhassatok tovább.

Sok tucat halott volt Bucsában (is). Csak elő kellett őket szedni. Odavinni az út mellé, kiteríteni a kameráknak, mintha épp akkor haltak volna meg – nem pedig korábban, az ostrom során. (…) Nem véletlenül nem engedték Zelenszkijék, hogy független, nemzetközi vizsgálat legyen Bucsáról. Milyen érdekes: független, nemzetközi vizsgálatot csak a „népirtó” oroszok akartak. Ez mindent el is árul arról, hogy történt-e ott a háború szörnyű ügymenetén felül más is.”

Ezek tehát Pilhál Tamás állításai. Lássuk, hogy ezzel szemben mi a valóság. De mielőtt bemutatnám, meg kell jegyeznem: ez se nem az első, sem nem az utolsó eset, amikor a magyar kormánymédia – kihasználva az események óta eltelt időt és az emberi emlékezet esendőségét – szemérmetlenül hazudik bizonyos ügyekben, erre jó példa a KMKSZ székházának 2018 eleji felgyújtása, melyet több alkalommal, következetesen „ukrán nacionalistáknak” tulajdonítottak, viszont a valóságban két lengyel neonáci gyújtotta fel az épületet, akiket Manuel Ochsenreiter volt német politikus és „újságíró” bérelt fel közvetítő útján, Moszkva megbízásából. A két lengyel neonácit egy lengyel bíróság 2020 elején elítélte, két-két illetve három évet kaptak, szóval mára szabadultak is, Ochsenreiter pedig a botrány és a német bíróság elől – Moszkvába menekült. Ott is halt meg, a temetésén nem kisebb ember mondta a gyászbeszédet, mint Alekszandr Dugin. De térjünk vissza Bucsába. Ezekről az eseményekről majdnem három évvel ezelőtt írtam egy összefoglalót, abból fogom meríteni az adataimat. 

Amikor 2022 áprilisában olyan videók és fényképek kerültek elő, amelyeken tucatnyi civil holtteste hevert egy bucsai utcán, az ukránok és a világ többi része elborzadt és felháborodott. Oroszországban azonban a hatóságok teljesen másképp reagáltak: tagadással.

Vlagyimir Putyin elnök „provokációnak” minősítette a szörnyű eseményt, és azt állította, hogy az orosz hadseregnek semmi köze az esethez.

A The New York Times nyolc hónapig tartó vizuális vizsgálata azonban arra a következtetésre jutott, hogy a Jablunszka utcai mészárlás elkövetői a 234. légideszant ezred Artyom Gorodilov alezredes által vezetett orosz ejtőernyősei voltak.

A bizonyítékok azt mutatják, hogy a gyilkosságok egy szándékos és szisztematikus akció részei voltak, amelynek célja a fővárosba, Kijevbe vezető útvonal biztosítása volt – minden áron. A katonák fegyvertelen, harcképes korú férfiakat hallgattak ki és végeztek ki, és megölték azokat az embereket, akik akaratlanul, véletlenül keresztezték az útjukat – legyenek azok családjukkal menekülő gyerekek, élelmiszert kereső helyiek vagy egyszerűen csak kerékpárral hazafelé igyekvő emberek.

A Jablunszka utcában megölt ukrán áldozatok közül 36-ot azonosítottak 2022 végére.

A The New York Times riporterei hónapokat töltöttek Bucsában az orosz erők kivonulása után, interjúkat készítettek a lakosokkal, hatalmas mennyiségű biztonsági kamerafelvételt gyűjtöttek össze, és exkluzív felvételeket szereztek kormányzati forrásokból. New Yorkban a lap nyomozói elemezték az anyagokat, és percre pontosan rekonstruálták a gyilkosságokat ezen az egy utcán. A legsúlyosabb bizonyítékok között, amelyek a 234-eseket gyanúba keverik, szerepeltek telefonhívások és a parancsnokok által az orosz rádiócsatornákon használt dekódolt hívójelek.

A Bucsában felfedezett bizonyítékokat az különbözteti meg a korábbiaktól, hogy nagy mennyiségűek, részletgazdagok, és mind ugyanazt az egyetlen egységet és annak parancsnokát kapcsolják össze a konkrét gyilkosságokkal, és amelyeknek lehetséges következményei lehetnek a folyamatban lévő nyomozásokra nézve. A Nemzetközi Büntetőbíróság már vizsgálja a lehetséges háborús bűnöket és más atrocitásokat Ukrajnában.

„Az ilyen típusú digitális bizonyítékok óriási változást jelentenek, különösen a korábbi, például a volt Jugoszláviában folytatott vizsgálatokhoz képest” – mondta Matthew Gillett, az Essex Egyetem vezető oktatója, aki korábban nemzetközi büntetőbíróságokon dolgozott. „Ha bármelyik ukrajnai ügy egy olyan nemzetközi bíróságon köt ki, mint a Nemzetközi Törvényszék, annak jelentős videokomponenssel kell rendelkeznie.”

Íme a vizsgálat néhány fő eredménye:

Egy ejtőernyős egység a tettes

Bár Bucsában különböző katonai egységek voltak jelen – és a halálos áldozatok száma városszerte meghaladta a 400-at –, a The New York Times a nyugat-oroszországi, pszkovi (vagyis ott regisztrált) 234. ezredet, egy ejtőernyős (VDV) egységet azonosította a Jablunszka utcai gyilkosságok fő felelőseként. Az ilyen légideszantos egységeket az orosz hadsereg legjobban kiképzett és legjobban felszerelt egységei között tartják számon. A 234. egység részvételére utaló bizonyítékok közé tartoznak a katonai felszerelések, egyenruha-jelvények, rádióbeszélgetések és a lőszeres ládákon lévő csomagolócédulák. A Jane’s és az Institute for the Study of War katonai szakértői pontos elemzést végeztek az orosz páncélozott járművekkel és azok jelöléseivel, valamint a vizuális bizonyítékokban látható taktikai műveletekkel kapcsolatban.

A telefonhívások digitális ujjlenyomatoknak bizonyultak

A bucsai lakosok elmondták, hogy amikor az orosz katonák kihallgatták őket, gyakran lefoglalták a telefonjaikat. Mivel azt gyanították, hogy a katonák az áldozatok telefonjait is elvehették, a riporterek megszerezték az ukrán hatóságoktól a március folyamán a bucsai régióból Oroszországba indított összes hívás és üzenet adatbázisát. Miközben interjúkat készítettek az áldozatok hozzátartozóival, összegyűjtötték a telefonszámaikat, és ellenőrizték, hogy szerepelnek-e az adatbázisban. Hátborzongató mintázat rajzolódott ki: a katonák rendszeresen használták az áldozatok telefonjait arra, hogy hazatelefonáljanak Oroszországba, gyakran csak órákkal a tulajdonosaik megölése után.

Az orosz katonák által tárcsázott telefonszámok elemzésével és a családtagokhoz kapcsolódó közösségi médiaprofilok feltárásával a The New York Times megerősítette, hogy két tucat ejtőernyős a 234. ezred tagja volt. Sok esetben interjút készítettek a hozzátartozóikkal, és beszéltek magukkal a katonákkal is, akik közül ketten megerősítették, hogy a 234. ezredben szolgáltak Bucsában. Megállapításaikat összevetették a kiszivárgott és hivatalos orosz adatbázisokból származó személyes adatokkal, amelyeket a Center for Advanced Defense Studies, egy washingtoni, a globális biztonsággal foglalkozó nonprofit csoport bocsátott rendelkezésünkre.

Anyák, apák, gyerekek – áldozatok

A The Times azonosított – először – három tucat embert, akiket márciusban a Jablunszka utca mentén öltek meg. A legtöbb áldozat halotti bizonyítványát átnézték, és a halál oka túlnyomórészt lőtt seb volt.

Az áldozatok Bucsa vagy a szomszédos városok lakói voltak, minden korosztályból és foglalkozásból. Az orosz ejtőernyősök által megölt áldozatok között volt az 52 éves Tamila Miscsenko és 14 éves lánya, Anna március 5-én. Ők a négy nő között voltak, akik Bukából menekültek, amikor orosz katonák tüzet nyitottak kék kisbuszukra.

A Jablunszka utcában azonosított áldozatok szinte mindegyike civil vagy ukrán hadifogoly volt. Meggyilkolásuk miatt a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárást indíthat, és a cselekmény a nemzetközi humanitárius jog értelmében háborús bűncselekménynek minősülhet. Szisztematikus és széles körű jellegük miatt a bucsai gyilkosságok emberiesség elleni bűncselekménynek is minősülhetnek. Oroszország azonban nem csatlakozott a Nemzetközi Büntetőbírósághoz (pontosabban: 2022 februárjában kilépett belőle), és nem valószínű, hogy együttműködik az orosz katonákat érintő esetleges jövőbeli ügyekben.

A gyilkosságok nem véletlenszerű erőszakos cselekmények voltak

A Jablunszka utcai áldozatok nem az orosz és ukrán erők közötti kereszttűzben haltak meg, és nem is tévedésből lőtték le őket a háború ködében. A vizsgálat azt mutatja, hogy az orosz csapatok szándékosan gyilkolták meg őket, nyilvánvalóan egy szisztematikus „tisztogató” művelet részeként, amelynek célja a fővárosba vezető út biztosítása volt. Több tucat civilt lőttek agyon. Más esetekben az ukrán hadsereggel való kapcsolattal gyanúsított férfiakat gyűjtöttek össze és végeztek ki.

A parancsnoki lánc hanyagsága

Artyom Gorodilov alezredes volt a 234. ezred parancsnoka. A New York Times nyomozói olyan dokumentumokat szereztek, amelyek megerősítették, hogy milyen hívójelet használt, amikor rádión keresztül kommunikált a csapataival. A Jablunszka utca mentén lévő biztonsági kamerák rögzítették a rádióbeszélgetések egy részét, és megállapították, hogy Gorodilov alezredes volt a parancsnok, és a 234. ezred két katonája, aki Bucsában szolgált, interjúkban megerősítette, hogy ő vezényelt ott.

Miután az orosz csapatok visszavonultak a kijevi régióból, Gorodilov alezredest áprilisban ezredessé léptette elő a légideszant erők akkori vezetője, Andrej Szerdjukov vezérezredes. Az ünnepségre napokkal azután került sor, hogy a megrázó bucsai képek napvilágot láttak.

Sem Szerdjukov tábornok, sem Gorodilov ezredes akkori közvetlen felettese, Szergej Csubarikin vezérőrnagy nem jelentett be nyilvánosan vizsgálatot a városban történt vérengzés ügyében, annak ellenére, hogy világszerte felháborodtak a képek miatt. Mint felettes tisztek, végső soron ők felelnek a parancsnokságuk alá tartozó erők tetteiért. Azzal, hogy nem állították le és nem vizsgálták ki a bucsai atrocitásokat, végső soron ők viselhetik a felelősséget azokért.

Itt kell megemlítenem, hogy Pilhál Tamás állítása, mely szerint „ nem engedték Zelenszkijék, hogy független, nemzetközi vizsgálat legyen Bucsáról” szintén velejéig hamis. Indult nemzetközi vizsgálat az ENSZ részéről, és le is zajlott. Erről annak idején még a Pesti Srácok is beszámolt, őket tán csak hitelesnek találja a szerző, a vizsgálat eredményeit pedig publikálták, máig mindenki által megtekinthető, ajánlanám is P. T. mester figyelmébe – remélem, az ENSZ neki eléggé nemzetközi szervezet.

Még ki kell térnem arra, hogy a halottak, vagy inkább kivégzettek számának növekedésével még az orosz alakulat távozása előtt tisztában voltak Kijevben is és Washingtonban is, éspedig a területről minden nap készülő műholdas felvételek alapján: ugyanis az oroszok lusták voltak és egyes áldozataikat el sem temették.

A Maxar Technologies által a The New York Timesnak adott műholdfelvételek azt mutatják, hogy közülük legalább 11-en az utcán hevertek 2022. március 11. óta, amikor Oroszország saját bevallása szerint elfoglalta a várost. A képeken emberi testhez hasonló méretű sötét tárgyak láthatók, amelyek március 9. és március 11. között jelennek meg a Yablonska utcában. A tárgyak pontosan abban a pozícióban jelennek meg, amelyben a holttesteket megtalálták, miután az ukrán erők visszafoglalták Bucsát, ahogy az április 1-jei felvételen is látható. A további elemzések azt mutatják, hogy a tárgyak több mint három hétig maradtak ebben a helyzetben.

Jeleznem kell, mielőtt Pilhál vagy a hívei arra hivatkoznának, hogy „ezeket az amerikai hadsereg készítette, titkosak, hogyan kerülhettek a The New York Times birtokába?”, hogy nem, nem titkosak: a Maxar felvételei nyilvánosak, bár egyáltalán nem ingyenesek és nem is olcsók. Ez viszont elsöpri Pilhál azon téveszméjét, mely szerint „Sok tucat halott volt Bucsában (is). Csak elő kellett őket szedni.” Ugyanis ha az ukrán alakulatok „szedték volna elő” őket, akkor miért látta a műhold, hogy ezek a testek március 9. és 11. között jelentek meg? Vagy miért került oda március 20. és 21. között további három holttest, melyek közül az egyik egy kerékpár mellett fekszik, a másik egy elhagyott autó közelében? Továbbá az Associated Press képeket tett közzé legalább hat halottról, akik együtt fekszenek egy irodaház hátsó traktusában, néhányuknak a háta mögött meg volt kötözve a keze. Az épület egy mérföldnyire nyugatra van a Jablunszka utcában talált többi áldozattól. Szeretném mindenkinek az emlékezetébe idézni, hogy az első felvételek az áldozatokról 2022. április másodikán (vagy esetleg, ez nem biztos, elsején este) jelentek meg, így a március 9-11-én vagy 20-21-én elhunytakat semmiképpen sem vihette oda az ukrán haderő, lévén, hogy akkor még ott sem jártak. Még meg kell jegyeznem azt is, hogy egyes áldozatok halálát nem egyszerű, hanem úgynevezett „flechette”-lőszer okozta, mely apró pengéket szór szét célba érkezés után, és olyasféle roncsolást végez így, mintha repeszeket szórna szét. Ez a lőszer – melyet egyébként a szakirodalom „a Sátán fogpiszkálójának” is nevez néha – az ukrán hadseregben nem használatos, az oroszban annál inkább.

Azt hiszem, megcáfoltam Pilhál Tamás összes nagyhangú, kocsmai modorban fölényeskedő, hamis állítását, melyek természetesen nem tartalmaztak sem egzakt adatokat, sem forrásmegjelölést, pedig arra a kormánymédia nagyon kényes – mármint, ha másnál marad el a forrás bemutatása. Ha náluk, az nem baj, ők ugyanis erkölcsi piedesztálon állnak, hiszen, mint Gulyás Gergely is megmondta, „Jobboldali újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Felőlem álldogáljanak csak azon a piedesztálon, légyen bármilyen magas. Mert minél magasabb, annál nagyobbat lehet róla esni. Egyenesen orra, sőt, pofára, mint azt a mellékelt ábra mutatja.

Zárszóként: van a dolognak egy olyan vonzata is, amit nem lehet, de nem is szükséges adatokkal és érvekkel, információkkal cáfolni. Nevezetesen arról van szó, hogy a bucsai elhunytaknak vannak még élő hozzátartozóik, honfitársaik is. Őket mélyen sérti ez az olcsó, ócska hazudozás, ami sárba tiporja a halott szeretteik emlékét. Ráadásul mindezt Pilhál Tamás és a hozzá hasonlók még csak nem is valamiféle külön jutalom reményében teszik – nem, ez beletartozik a mindennapi munkájukba, még jó, hogy nem kell külön könyvelniük is az elszámoláshoz a hazugságokat, ferdítéseket, manipulációkat. Elképzelem a számlát a munkanapjuk végén…

„Volt 18 hazugság, darabja ezer forint, négy ordas nagy hazugság, darabja háromezer, két hírhamisítás, egyenként tízezerért, stiláris elemek elsimítása, hogy olyan legyen, mint a vízfolyás, ötezer, végösszeg ötvenötezer plusz alapbér”.

Nos, a cáfolat kész, íme, itt áll: tudom, hogy hiába írtam meg, mivel meggyőzni csak azokat fogom vele, akik már eddig sem hittek az orosz és magyar kormányok hazug propagandájának. Azokat, akik hittek, sosem fogom érvekkel jobb belátásra bírni, hiszen itt már hitről van szó, nem rációról.

De meg kellett írni: ha csak egyetlenegy ember is elgondolkodik ettől a bucsai események értékelésével kapcsolatban, már megérte. Őt ugyanis mától már nem lehet hülyének nézni.

A cikk az Európai Unió finanszírozásával készült. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk. A Zóna nem részesült a támogatásból, csak felületet biztosít a cikknek.

 

Szele Tamás