Van olyan, hogy az ember a legtermészetesebb dolgokat nem veszi észre, azokat, amikott vannak az orra előtt, épp csak a szemét nem verik ki – és utólag csodálkozik, ha pórul járt. Valahogy így van most Moszkva is, ugyanis az Oroszországi Föderáció maximálisan igyekszik kihasználni a globális felmelegedés hatásait, például az Északi-sarkvidék jegének felolvadását.
Új hajózási útvonalakról, nyersanyagkitermeléseről álmodoznak Moszkvában, katonai támaszpontokról az észak-amerikai kontinens tőszomszédságában, csak egy dologórl feledkeztek meg, melyre a Jamestown Alapítvány tanulmánya hívja fel a figyelmet. Arról, hogy ami olvad, az árad is. Szóval nem is olyan nagyon hasznos dolog az a klímaváltozás, kedves Vlagyimir Vlagyimirovics vagy szólítsan inkább Együgyű Jemeljankának?
Az orosz északi területeken a hőmérséklet háromszor olyan gyorsan emelkedik, mint az ország más részein, és ez a fejlemény rendkívül súlyos, de még nem teljesen felismert földrajzi-gazdasági és geopolitikai következményekkel jár. Ezek a változások növelik más országok azon képességét, hogy az Északi tengeri útvonalon (NSR) orosz jégtörők nélkül közlekedjenek. Kritikus fontosságú, hogy az emelkedő hőmérséklet felolvasztja az egész régiót borító permafrosztot, ami viszont aláássa és tönkreteszi a helyi infrastruktúra épségét, beleértve a csővezetékeket és a repülőtereket. Az emelkedő hőmérséklet elszigeteli a lakossági központokat és a katonai bázisokat is, ami sokkal nehezebbé teszi Moszkva számára a természeti erőforrások kiaknázását és az NSR orosz dominanciájának fenntartását, valamint az ország sarkvidéki igényeinek érvényesítését. Miközben Moszkva ünnepli, amit elért a Sarkkörön túl – és gyakran azt is, amit nem -, az északi helyzet gyorsan eszkalálódó problémát jelent az orosz kormány számára.
Oroszország teljes körű ukrajnai inváziója arra kényszerítette Moszkvát, hogy visszafogja, sőt törölje az orosz északi területeken a vasút- és autópálya-építési terveket. Jelenleg a régió fájdalmasan nélkülözi a megfelelő közúti és vasúti infrastruktúrát. Az északon élő közösségek ehelyett hagyományosan a folyók befagyásakor kialakuló „jégutakra” támaszkodnak az ellátmányok és a különböző ércek szállítása céljából. A jégutakban viszont már nem lehet bízni, mert sok vízfolyás felszíne nem marad elég sokáig fagyott, vagy nem lesz elég vastag rajta a jég ahhoz, hogy nehéz teherautókat is elbírjon. Ezt a problémát súlyosbítja az, amit egyes tudósok mostanában az Északi-sarkvidék „atlantifikációjának” neveznek. Ez a meleg víz beáramlását jelenti az Atlanti-óceánból a Jeges-tengerbe, amelyet alapvetően a Skandináviától a Bering-szorosig terjedő sarkvidéki tengeri jég egyre nagyobb mértékű olvadása okoz.
Ez a tendencia nemcsak az óceánra és a globális időjárási mintákra, hanem az észak-oroszországi part menti régiókban lévő lakossági központok és katonai bázisok életére is hatással van.
A régió egyre több településén a légi közlekedés az egyetlen megbízható szállítóeszköz. Ez azonban komoly korlátozó tényező, tekintettel a repülőgépek teherbíró képességére, a régióban található repülőterek bezárására, valamint az ezeket összekötő, rossz minőségű utakra és vasútvonalakra. Mint Szergej Szulima, egy közlekedési kérdésekre szakosodott Oroszország-szakértő rámutat, az orosz tisztviselők szeretnek azzal hencegni, hogy a sugárhajtású repülőgépek mindössze nyolc órára csökkentették az időt, amely alatt Moszkvából az Oroszországi Föderáció legészakkeletibb részén fekvő Csukotkába el lehet jutni. Ez az állítás figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a csukotkai repülőtérre való eljutás, de főként a repülőtér elhagyása az utasok és a teheráru számára napokig, sőt hetekig is eltarthat, mivel egész évben járhatatlanok az utak. Ezek a késedelmek azt jelentik, hogy a régiót nem lehet megbízhatóan ellátni árukkal, ami nem meglepő módon lassú, de folyamatos kivándorláshoz vezetett Csukotkából. Ez a tendencia, amely széles körben elterjedt az egész északi orosz térségben, szinte lehetetlenné teszi a természeti erőforrások fejlesztésének fenntartását, az NSR-hez kapcsolódó kutató- és mentőintézmények vagy irányító létesítmények fenntartását, illetve a katonai létesítmények támogatását, amelyekre Moszkvának szüksége van ahhoz, hogy hatalmát tovább terjeszthesse a teljes Északi-sarkvidékre.
Az autópályák és vasútvonalak hiánya csak az egyik példája annak, hogy az orosz kormány nem támogatja az északi regionális infrastruktúrát. Egy másik probléma a csővezetékekkel kapcsolatos. A permafroszt olvadásával együtt járó talajmozgások miatt a csővezetékek meghibásodtak, tartalmuk kiömlött, és esetenként még fel is kellett hagyni a használatukkal, mivel a folyamatos javítás túl drága lett volna. Ez azt jelenti, hogy az Oroszország északi részén kitermelt olaj és gáz gyakran nem jut el Oroszország központi területeire, ahol felhasználható vagy ahonnan exportálható lenne.
Az észak-oroszországi lakossági központok és katonai támaszpontok viszont nem jutnak hozzá folyamatosan a szükséges kőolajtermékekhez. Az orosz tisztviselőket már régóta aggasztja ez a tény, és 2017-ben 900 oldalas jelentést készítettek, amelyben részletezték, mennyire szörnyűvé vált a helyzet. Nincs okunk azt hinni, hogy azóta bármi javult volna, de minden okunk megvan azt feltételezni, hogy sokat romlottak a viszonyok, mivel a téma a jelek szerint politikailag érzékennyé vált Moszkvában.
A globális felmelegedés hatása a Jeges-tengerre és az orosz partvidékre különösen jelentős a térségben található orosz katonai létesítmények szempontjából. Putyinnak kiterjedt terve van a sarkvidéki tengerfenék fejlesztésére, és olyan arktiszi területekre is igényt tart, amelyeket más sarkvidéki államokhoz tartoznak. Ezeket az igényeket az Egyesült Nemzetek Szervezete továbbra is vizsgálja a tengerjog által előírt folyamat vonatkozásában. Putyin arra irányuló erőfeszítései, hogy sarkvidéki törekvéseivel összhangban fejlessze Oroszország északi katonai bázisait, nagymértékben korlátozottak. Ennek oka a magas költségek és az ilyen létesítmények ellátási nehézségei, ráadásul azok a problémák is nagyon komolyak, amelyekkel Oroszország az Északi-sarkvidéki Flotta fejlesztése során szembesül. Moszkva ennek következtében visszafogta magát, és olcsóbb eszközöket keresett a hatalmának kiterjesztésére azáltal, hogy olcsó drónbázisokat épített, és potenciálisan megvizsgálta a máshonnan történő hajóvásárlás lehetőségeit.
Ahogy Oroszország sarkvidéki területe tovább melegszik, a jelenség óceánra és a partvidékre gyakorolt hatásának kombinációja csak fokozódni fog. Mivel a Jeges-tengeren kevesebb a jég, más országok több hajója fogja valószínűleg használni az NSR-t vagy az azzal szomszédos régiókat, olyan helyzetet teremtve, amelyben Moszkva még inkább fenyegetve érzi magát, és felkészül arra, hogy katonai válaszlépéseket tegyen. Mivel viszont az orosz magas északi régióban a szárazföldön magasabb a hőmérséklet, Moszkva egyre nehezebben tud majd végrehajtani egy ilyen irányelvet, mivel valószínűtlen, hogy akár a szükséges népességgel, akár katonai bázisokkal rendelkezne a térségben. Moszkva ezért valószínűleg hajlik majd arra, hogy agresszívebb megközelítést alkalmazzon a térségben való új nemzetközi jelenléttel szemben, esetleg az Északi-sarkvidéktől távolabbi erők bevetése útján. Az orosz stratégiában és taktikában bekövetkező ilyen változások mások részéről is megfelelő váltást fognak előidézni, ahogy az Északi-sarkvidék felforrósodik – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.
Egyszóval, nem is olyan nagyon jó üzlet a globális felmelegedés, amilyennek látszik. Elhiszem, hogy az orosz ember a jég hátán is megél – de a víz hátán nem lesz képes megtelepedni.
Szele Tamás