Könnyen meglehet, hogy a szudáni polgárháború jelenlegi szakasza a végéhez közeledik. Azért beszélek „jelenlegi szakaszról”, mert annyi érdek ütközik ott, hogy nem kétséges: lesz még folytatása a harcoknak, van nagyhatalom, amelyeknek érdekében áll szítani az ellentéteket. Mármint egészen addig, míg meg nem kap mindent, ami csak ér valamit abban a szegény országban. Ezt a nagyhatalmat Oroszországi Föderációnak hívják.
Két évvel a polgárháború kitörése után Szudán drámai változások küszöbén áll. A katonai sikereket azonban a külső beavatkozások szigorodása kísérte. A szomszédos államok és a világ vezető hatalmai egyre inkább belekeverednek a szudáni konfliktusba, saját politikai és gazdasági érdekeiket követve. Oroszország természetesen a legaktívabb szereplők közé tartozik.
Szudán fővárosa, a napfényes Khartoum a felszabadított városok között szerepel, de elszenesedett romjait forró homok borítja. A nemzeti zászló ismét a romos elnöki palota felett lobog. A két legerősebb szudáni tábornok – Abdel Fattah al-Burhan hadseregparancsnok és a gyorsreagálású erők (RRF) vezetője, Mohamed Hamdan Hamidti (becenevén „Daglo”) – között régóta tartó konfliktus a végéhez közeledik: heves harcok után, külföldi szövetségesek aktív támogatásával a kormányerőknek végül sikerült kiszorítaniuk Hamidti katonáit Khartoum központi kerületeiből.
A nemzeti hadsereg győzelmének azonban horribilis ára volt a szudáni átlagemberek számára. Az ország nagyvárosai a folyamatos harcok színterévé váltak. A lakosság milliói kényszerültek elhagyni otthonukat, és a humanitárius katasztrófa a szudáni katonai vezetők minden győzelme ellenére is rohamosan növekszik, a polgárháború szakadékába rántva a szomszédos államokat és a nemzetközi közösséget is.
„Sivatagi vihar” Khartoum körül
Egészen a közelmúltig, Omar al-Bashir diktátor 2019-es megbuktatása óta Szudánt a stabilitás egyik bástyájának tekintették Afrika szarván. Stratégiai elhelyezkedése és jelentős természeti kincsei felkeltették a világ vezető hatalmainak figyelmét, köztük természetesen Oroszországét is. Ám 2023 áprilisában Khartumban eldördültek a jelenleg is zajló polgárháború első lövései. A harcok eleinte Hamidti erőinek kedvezően alakultak.
A meglepetés-faktort kihasználva és az előre felállított városi alakulatokra támaszkodva a SIS gyorsan ellenőrzése alá vonta Khartoum és más nagyvárosok nagy részét. Al-Burhan tábornoknak stratégiai létesítményekbe és kiválasztott katonai bázisokra kellett visszavonulnia, egész városrészeket átadva a fegyvereseknek. Úgy tűnt, hogy a törvényes kormány napjai meg vannak számlálva. Menekültek ezrei özönlöttek át Szudán határain Egyiptomba, Csádba, a Közép-afrikai Köztársaságba, Dél-Szudánba, Etiópiába és Egyiptomba. 2023 végére a helyzet kezdett megváltozni.
A hadsereg átcsoportosította alakulatait, erősítést és új fegyvereket kapott külföldről – elsősorban harci drónokat. Oroszországot a legnagyobb nem hivatalos beszállítói között emlegették, Iránnal együtt. A légicsapások kifizetődőnek bizonyultak.
A drónok és repülőgépek következetesen megsemmisítették a lőszerraktárakat és a lázadók járműveinek oszlopait. Hamidti harcosai is elkezdtek drónokat használni, de kereskedelmi drónokat, és légvédelmi eszközöket vetettek be a kormányzati járművek ellen, és az eszközeik sokkal kisebbek, kevésbé hatásosak voltak a kormányerőkénél. 2025 elejére a kezdeményezés teljesen átkerült a reguláris hadsereghez.
Ez a szudáni főváros központja elleni legutóbbi támadásban csúcsosodott ki. A kormány egységei kiszorították a lázadókat az elnöki palotából és kulcsfontosságú közigazgatási épületekből Khartoumban. Ez egyszerre volt szimbolikus és stratégiai siker, amely a SIS virtuális vereségét jelezte. Sok Hamidti-egység azonban még mindig nem tette le a fegyvert, és nyugat felé visszavonulva folytatja a harci cselekményeket, például sikeresen megtámadták a főváros televíziós központját egy kamikaze drónnal.
Khartoum a harcok során humanitárius katasztrófa sújtotta területté vált. A lakónegyedek romokban hevernek, a város infrastruktúrája megbénult. Emberek milliói menekültek a légicsapások és az utcai lövöldözések elől. A kevés megmaradt túlélő víz és áram nélkül próbál életben maradni.
Hasonlóan szörnyű tragédia játszódik le Darfur nyugati tartományában, ahol a hadsereg most szorítja vissza az SIS-t. Néhány nagyobb városból (nevezetesen El Geneina és Nyala) megdöbbentő jelentések érkeznek a Hamidti harcosok által elkövetett mészárlásokról. Az ottani erőszak hagyományosan etnikai jelleget ölthet, ami fájdalmasan emlékeztet a 2000-es évek elején az afrikai lakosság ellen az arab iszlamista-nacionalista dzsandzsavíd bandák – a mai SIS elődjei – által elkövetett népirtásra.
Királynők és bábuk
A szudáni polgárháborúnak van egy másik, első pillanatban nem nyilvánvaló következménye is: az egymás között harcoló tábornokok háta mögött gyorsan felbukkant egy külső szereplőkből álló hálózat, amelynek pénze, fegyverei és diplomáciai erőfeszítései láthatatlanul irányították az események menetét. Mindenekelőtt Oroszország rendkívül káros szerepét kell kiemelnünk.
Moszkva már a konfliktus kezdete előtt is megerősítette kapcsolatait mind al-Burhánnal, mind Hamidtival, mivel igyekezett fenntartani afrikai befolyásának hídfőállását. Az orosz „Wagner”-csoport sikeresen letelepedett Szudánban al-Bashir diktátor alatt, és a diktátor megbuktatása után is folytatta az aranybányászat ellenőrzését, miközben az SIS harcosait is kiképezte. Az aranyért cserébe a Wagnerhez kötődő szervezetek fegyvereket szállítottak Hamidti számára, nyíltan kifejezve támogatásukat iránta.
A Kreml ugyanakkor szoros munkakapcsolatokat tartott fenn és aktívan együttműködött a kormány hadseregével is!
Moszkva különösen az ENSZ Biztonsági Tanácsának az al-Burhan-rezsim elleni kemény határozatait blokkolta. Oroszország fő célja az volt, hogy bármilyen is legyen a konfliktus végkimenetele, megőrizze befolyását Szudánban. Ezért a háborút túlélő bármely jövőbeli szudáni hatóság lojalitásának biztosítása kritikus feladat lett Oroszország számára – a Kremlnek stratégiai tervei voltak (és vannak) a Vörös-tengeri katonai jelenlét biztosítására.
A szudáni konfliktusban részt vevő többi jelentős szereplő részvétele röviden és leegyszerűsítve a következőképpen néz ki: az USA és a konvencionálisan értelmezett „Nyugat” különböző arányban a tárgyalásokra és a szankciókkal való nyomásgyakorlásra teszi a voksát mindkét hadviselő fél esetében, igyekezve megakadályozni Oroszország szudáni megerősödését és az ottani humanitárius katasztrófát. Egyiptom regionális biztonsági okokból nyíltan támogatja al-Burhánt, tartva Hamidti közeledésétől Etiópiához. Az Egyesült Arab Emírségek régóta és aktívan segíti a SIS-t, pénzzel és felszereléssel látja el őket, többek között a velük szövetséges líbiai Haftar marsallon keresztül. Szaúd-Arábia a hivatalos szudáni kormány oldalán áll.
A polgárháború két éve alatt Szudán természetesen olyan lett, mint egy globális sakktábla, amelyen számos jelentős geopolitikai szereplő mozog és cserélget helyi, vagyis szudáni bábokat: tiszteket és gyalogokat.
A játék komolyan megnehezíti a konfliktus megoldását, hiszen az egyik vagy másik fél bármilyen előnye azonnal befolyásolja a külföldi érdekek egyensúlyát, ami akadályozza a nemzetközi közösség egységét a vérontás megállítására irányuló erőfeszítésekben.
Arany a tűzben
A politikai hatalom mellett a szudáni háború legfontosabb mozgatórugója az ország természeti kincsei, elsősorban az arany feletti ellenőrzés volt. Szudán Afrika negyedik és a világ tizenharmadik legnagyobb aranykitermelője: az Arany Világtanács szerint 2023-ban több mint 93 tonna aranyat bényásztak ott. Egy krónikus gazdasági problémákkal küzdő állam számára ez hatalmas erőforrás. A háború előtt az aranybányák jelentős része Hamidti tábornok családjához kapcsolódó üzleti struktúrák ellenőrzése alatt állt, amelyeket az orosz Wagner támogatott.
A háború kitörése után az arany lett a fő oka annak, hogy Moszkva továbbra is együttműködött a SIS-szel. Az aranytartalékokhoz való állandó hozzáférésnek köszönhetően Hamidti a részleges nemzetközi elszigeteltség ellenére is fizetni tudott a harcosok hűségéért és megvásárolhatta – többek között Oroszországban – a szükséges fegyvereket. A Wagner segítségével a szudáni aranyat a polgárháború fő valutájává tette.
A nemesfémek érthető módon nemcsak maguknak a szudániaknak a figyelmét keltik fel, hanem a külső szereplőkét is, elsősorban Oroszországét, amely jelenleg maga is erős szankciós nyomás alatt áll, és amely számára a szudáni aranykészletek és a fegyverkereskedelem nagyon vonzónak tűnik.
Nyilvánvaló, hogy a szudáni arany továbbra is az egyik fő forrás, amely a harcokat táplálja ebben a régóta szenvedő országban. Amíg a konfliktusban részt vevő mindkét fél, valamint külföldi támogatóik számára kilátásba helyezik, hogy hozzáférhetnek a bányákhoz, addig mindegyiküknek megmarad az erős ösztönzése arra, hogy folytassák a harcot annak megakadályozására, hogy az ellenség ellenőrzése alá vonja ezt a nyersanyagot.
Port Sudan lesz az új Port Arthur?
Szudán azonban nem csak az aranyról és a Nílus termékeny partvidékéről szól, hanem a Vörös-tengerhez való stratégiai hozzáférésről is, ami a helyi polgárháborút egy nagyobb geopolitikai mozaik elemévé teszi.
Omar al-Bashir uralmának utolsó éveiben Moszkva előzetes megállapodást kötött egy orosz haditengerészeti bázis létrehozásáról Port Sudanban: legfeljebb háromszáz katona és legfeljebb négy hajó – köztük nukleáris meghajtásúak – állomásoztatásáról volt szó. Ezzel az orosz haditengerészet régóta várt jelenlétet kapna a térségben – először a hidegháború óta, amikor a Szovjetuniónak katonai bázisa volt a Dél-Jemen és Szomália között fekvő Szokotra-szigeten.
Cserébe Khartoum arra számított, hogy orosz fegyvereket és technikai segítséget kap fegyveres erőinek modernizálásához. De al-Bashir 2019-es megbuktatása és a politikai felfordulás után a projekt elakadt. A tárgyalások azonban a polgárháború ellenére is folytatódtak Moszkva és az új szudáni katonai vezetés – al-Burhan kormánya – között, és legutóbb februárban tetőztek. A jelek szerint Moszkva végre oldalt választott a szudáni konfliktusban. Végül is, ha feltételezzük, hogy Hamidti győzedelmeskedik a polgárháborúban, az orosz fél nagyon nehéz helyzetbe kerül a Port Sudan-i katonai bázis kérdésében, mivel az erről szóló megállapodása az ő engesztelhetetlen ellenségével született.
Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy sok arab országnak nem érdeke egy „idegen” és távoli állam katonai bázisának megjelenése a partjaik közelében, amelynek természetesen Oroszország tekinthető a Közel-Keleten. Egyiptom, Szaúd-Arábia, de még Izrael is (amely rendkívül érdekelt a szudáni stabilitásban, miután 2020-ban normalizálták a kapcsolatokat Szudánnal) világossá tette, hogy teljes mértékben támogatni fogja a szudániakat, ha azok elutasítják, hogy idegen katonai támaszpontokat telepítsenek a területükre. Arról nem is beszélve, hogy a háború befejezése után, bármely új szudáni kormány alatt, az ország partjaihoz való hozzáférés politikailag és gazdaságilag is nagyon kedvező lesz.
Ezért lehetséges, hogy Oroszországnak továbbra is sok más regionális szereplővel kell majd megküzdenie a Port Sudanban építendő haditengerészeti támaszpontért, amelyet már sajátjuknak tekintenek.
Az nem új, hogy Oroszország gyarmatosítani akarja Szudánt is, a világ többi országát is. Az sem új, hogy ezért még köszönetet és hálát is várnának, ezt a szemtelenséget is megszoktuk tőlük. Ahogyan azt is, hogy álnoksággal és megosztással érik el a sikereiket. Új az lenne, ha ekkora távolságban Moszkvától a valamikori szocialista tábor támogatása nélkül mindez sikerülne nekik.
Bár ha velük van Washington és Peking, a józan észen kívül ki van ellenük?
Szele Tamás