Zajlanak az amerikai-orosz béketárgyalások, mint tavasszal a Jenyiszej, csak az a bajuk, hogy még annyi eredményre sem jutnak, mint az említett természeti jelenség. Hogy ez mitől van? Talán attól, hogy az amerikai fél reménytelenül más malomban őröl, mint az orosz. Erről írt elemzést a Moscow Timesba Borisz Bondarjev.

Az „üzleti megközelítés” a politikában, különösen a nemzetközi kapcsolatokban, manapság egyre inkább előtérbe kerül. Ez egy olyan stratégia, amely a másik félnek tett ajánlatokon és engedményeken alapul, hogy meggyőzze azt a kedvező üzletről. De mennyire hatékony ez a megközelítés?

Képzeljünk el egy üzletembert, aki egy másik üzletemberrel szeretne kedvező üzletet kötni. Azon dolgozik, hogy meggyőzze partnerét arról, hogy az alku jelentős előnyökkel jár, és javítja a pozícióját. Ez egy szokásos megközelítés az üzleti életben: kínáljunk a másik félnek olyan egyértelmű előnyöket, amelyeket nem hagyhat figyelmen kívül.

Ha egy vállalkozás az állammal üzletel, a helyzet bonyolultabbá válik, de alapvetően nem változik. A hatóságok gyakran maguk sem túl aktívak, különösen, ha nagyszámú érdekes üzleti ajánlatról van szó; az árverési elv érvényesül: az nyer, aki a legtöbbet kínálja. Más szóval, ahhoz, hogy valami érdemlegeset kapjanak, az üzleti vállalkozásoknak sokféle előnyt kell felajánlaniuk a hatóságoknak. Az üzleti életben ez meglehetősen indokolt és működőképes megközelítés.

De amikor a nemzetközi kapcsolatokról van szó, a dolgok nem ilyen egyszerűek.

Vegyük például Oroszország Ukrajna elleni háborúját. Putyin természetesen politikai és gazdasági előnyöket lát ebben a háborúban, és igyekszik majd véget vetni neki, ha eléri azt az eredményt, amiért kirobbantotta. Számára a háború csak akkor ér véget, ha megkapja, amit akar.

De mit ajánl neki Amerika egyik fő tárgyalója, Steve Witkoff, aki alapvetően üzletember? A Tucker Carlsonnak adott interjújából ítélve Witkoff álláspontja így foglalható össze: „Fejezd be a háborút most, és legalább azt megkapod tőlünk, amit eredetileg reméltél, de talán még többet is”. Witkoff, ahogy az az üzleti életben lenni szokott, egy jövőbeli üzlet érdekében igyekszik megkedveltetni magát partnerével.

Másként fogalmazva, az amerikai „üzleti diplomata” felajánlja Putyinnak, hogy az általa kirobbantott háborúért és az általa elkövetett bűnökért úgy jutalmazza, hogy megadja neki azt, amiért ő elkezdte a háborút. Ha a háborút és a politikát kizárólag üzleti projekteknek tekintjük, amelyeknek gyors és anyagilag kézzelfogható nyereséget kell hozniuk, Witkoff megközelítésének talán van létjogosultsága.

De ahogy a Herzog nevű szereplő bölcsen megmondta Az egyetlen Münchhausen című filmben: „A háború nem póker. A háború az háború!”

Az agresszor megjutalmazása a siker illúzióját keltheti, például néhány hónapos fegyverszünet formájában. Aztán a felbátorodott diktátor szusszanásnyi szünet után folytatja agresszív politikáját az USA-val és Európával szemben – Ukrajnában vagy valamilyen más sebezhető helyen. Nem világos, hogy Steve Witkoffnak ez a kilátás lebeg-e a szeme előtt – vagy hisz Putyin „békevágyában”?

Ha már itt tartunk, hát már hogyan ne hihetnénk annak a szent embernek, aki Donald Trump egészségéért is imádkozott?

A probléma, amelyet az üzleti megközelítés hívei kitartóan figyelmen kívül hagynak, abban a makacs tényben rejlik, hogy a nemzetközi kapcsolatokban nemcsak a gazdasági előnyöket, hanem a politikai kontextust, a stratégiai érdekeket és az állam hatalmát is figyelembe kell venni. Nem csak és nem is annyira a pénzről van szó, hanem a politikai befolyásról, a tekintélyről és a lehetőségekről, amelyekkel egy valódi hatalommal rendelkező fél rendelkezik, és ezek nem mindig mérhetők pénzben. Ettől még nem lesznek kevésbé fontosak. Például X ország nagy politikai befolyása egy adott régióban jót tesz X ország ott működő vállalkozásának – kedvezőbb üzleti feltételekre, a beruházások védelmére számíthat, ami pozitívan befolyásolja versenyképességét és jövedelmezőségét.

Az, hogy a Trump-adminisztráció nem hajlandó figyelembe venni ezeket a körülményeket, az üzleti tárgyalási készségekre hagyatkozik, és extravagáns, de nem mindig átgondolt és megalapozott döntésekre törekszik, nem változtatja meg a nemzetközi kapcsolatok lényegét, hanem gyenge és kiszolgáltatott helyzetbe hozza az Egyesült Államokat, sőt, szárnyaszegetté teszi. Ebből a pozícióból nem lehet majd ráerőltetni a partnerre egy napirendet, és nem lehet majd ráerőltetni egy szükséges döntést.

Ennek a megközelítésnek a jeleit láthattuk az USA és Oroszország közötti tárgyalási folyamat kezdetén, amikor Trump azonnal komoly engedményeket kezdett felajánlani Putyinnak – Ukrajna NATO-ba való felvételének megtagadását, a katonai támogatás beszüntetését stb. Ezek a széleskörű gesztusok azonban nem vezettek Putyin álláspontjának enyhüléséhez – és nem is vezethettek.

Az államnak számos olyan befolyásolási eszköze van, amely túlmutat az üzleti szféra rendelkezésére álló eszközökön. Ezek nemcsak kompromisszumok – amelyek, meg kell jegyezni, csak akkor lehetségesek, ha minden fél kész engedményeket tenni –, hanem nyomásgyakorló intézkedések is: gazdaságiak, politikaiak, diplomáciaiak és katonaiak. Az erővel folytatott politika, a szankciók, a gazdasági nyomásgyakorlás és a diplomáciai kényszer nagyon hatékony lehet – különösen azokkal az országokkal és vezetőkkel szemben, akik maguk is az erő alkalmazását részesítik előnyben a problémák megoldásában.

Ha minden nemzetközi kérdés megoldható lenne üzleti módszerekkel, akkor a diplomáciát az ókor óta kizárólag a kereskedők művelnék. A történelem azonban azt mutatja, hogy a külpolitikai döntésekhez speciálisan képzett emberekre van szükség, akiket nem az azonnali haszon vezérel, hanem a jövőbe tekintenek, a megállapodások és szövetségek erejére és tartósságára törekszenek.

A nemzetközi politikában sokkal hatékonyabban működik az erővel és kényszerrel elért béke, mint az engedmények és „alkuk” retorikája. Ennek a megközelítésnek, amely valóban megváltoztathatja az ukrajnai háború menetét és valóban életeket menthet, ma egy hatékonyabb nemzetközi politika és diplomácia kialakításának alapjává kellene válnia.

Nos, igen: Trumpnak és Witkoffnak el kéne döntenie, üzletelnek-e vagy politizálnak. A kettő együtt nem mindig megy.

 

Szele Tamás