A Kaukázus hivatalosan még nem nevezhető válsággócnak, bár minden adott, hogy azzá váljon: igaz, fegyveres konfliktusra inkább az északi részén számíthatunk, de az Egyesült Államok külpolitikájának fordulata – vagy inkább állandósuló szlalomozása? – a terület déli részén is roppant káros hatást fejtett ki a Moscow Times elemzése alapján.

Trump vámlistáján Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia a 10 százalékos zónában található. Azon államok közé tartoznak, amelyeket így az Egyesült Államok által hivatalosan számon tartottnak és politikailag ártalmatlannak, másrészt a globális politikai földrajz tömbjéből nem túlságosan kiemelkedőnek tekintenek.

Grúzia ötödik elnökének, Salome Zurabisvilinek a közelmúltban elhangzott visszaemlékezései a Trumppal tartott tavaly decemberi párizsi találkozójáról nagyjából ugyanezt a benyomást keltették. A beszámolója alapján a megválasztott elnök, Trump inkább meghallgatta kérdéseit, mint válaszolt – mindenesetre Zurabishvili azon javaslataira, hogy Grúziát jó stratégiai regionális partnernek kellene tekinteni Amerika számára, nem reagált.

Szélsőségek nélküli játék

Ahogyan az inflációs várakozások néha hatásosabbak, mint maga az infláció, úgy a Donald Trump érkezésére való várakozás maga is politikai tényezővé vált. Különösen a Dél-Kaukázusban, ahol megszokták, hogy egy nagyobb geopolitikai konstrukció részeként tekintsenek magukra. Középső kereskedelmi folyosóként működni Kína és Európa között, frontvonalat alkotni Oroszország és a Nyugat között – mindez Grúziában komoly belpolitikai cselszövéseket vált ki, amelyek alapja az ellenzék azon gyanúja, hogy az ország informális vezetője, a milliárdos Bidzina Ivanisvili arra készül, hogy átadja Grúziát Oroszországnak.

Ivanisvili rendkívül óvatos volt hatalomra kerülésének első éveiben, és az Európához való közeledés liberális támogatóival kötött koalíciót. Nem folytatta a reformokat, de nem számolta fel a társadalmi mozdulatlanságot, ami a legfőbb erőforrása volt. És amikor ennek tehetetlenségi ereje elfogyott, éppen elkezdődött az ukrajnai háború, és ez máris lehetővé tette a helyzet megváltoztatását.

Ivanisvilit persze igazságtalanul hagyta ki Münchenben J. D. Vance a hozzá közel álló európai vezetők listájáról. A State Department egy nemrég kiadott, Grúziáról szóló nyilatkozatában felidézte ezt a beszédet, amely újra táplálta az ellenzék optimizmusát: demokratikus mandátumot nem lehet úgy szerezni, hogy cenzúrázzák vagy bebörtönzik az ellenzékieket. Ám a legutóbbi, Biden-korszakbeli nyilatkozatokhoz képest, amelyekben Washington bejelentette a Tbiliszihez fűződő stratégiai partnerség felfüggesztését, a mostani kijelentések, miközben semmi megnyugtatót nem tartalmaznak a Grúz Álom számára, az ellenzék számára viszont egyértelművé teszik, hogy a jelenlegi kormányzat távol áll a demokráciáért folytatott küzdelemtől. Egy szövegrész pedig egyenesen megnyugtatóan hangzik a hatóságok számára: mivel az USA többé nem ragaszkodik a megszokott elképzelésekhez, hogy mi a jó és mi a rossz, a Tbiliszivel szembeni politikát „az amerikai érdekek előmozdítása céljából” fogják értékelni.

A Grúz Álom pontosan ezt szeretné hallani dédelgetett projektjének megvalósítása érdekében: Magyarországgá válni, de az Európai Unión kívül.

A háború egyben a nemrég még rendszerint harmadik világként emlegetett országok rezsimjeinek legalizálását is jelenti, és Trump érkezése felerősítheti ezt a folyamatot. A frontvonalak, amelyek már az elmúlt három évben is eltorzultak, most még bizarrabbá válhatnak. A hagyományos koalíciókról alkotott elképzelések is átalakulnak. És Trump bejelentése arról, hogy a hagyományos prioritások eltolódnak, különösen Európában, újult bizalommal tölti el azokat, akik számára az eltérő vélemények jelentősége tegnap még csupán a Brüsszellel folytatott sikeres kereskedelemről szólt.

Most az új szimpátiák csábítása egyre erősebb. Magyarország először és egyértelmű kihívásként fogadta Benjamin Netanjahut, aki lassan ugyanolyan korlátozottan elfogadhatóvá válik, mint Orbán – nemcsak Gáza, hanem mindenekelőtt a hasonló belpolitikai beállítottság miatt. És Budapest kísérletei, hogy Trump érkezésével és az „alternatív Európa” megteremtésére tett javaslatával kiszélesítse Európán kívüli szimpatizánsi bázisát, úgy tűnik, mintha valójában valamilyen régóta fennálló kérésnek felelnének meg. Az Európának való diktálási kísérlet imitálása, ami tegnap még színtiszta „csapajevizmusnak” tűnt, ma már egyre harmonikusabban illeszkedik az új kurzusba, és egyre többen vannak, akik hajlandóak követni.

Tbiliszi szemérmetlenül megmutatja, hogy nem fél az Európával kapcsolatos problémáktól: azok már nem jelentenek számára apokalipszist. És ami a legfontosabb, a Kelet és Nyugat közötti szokásos határvonal elmosódásával együtt az ellenzék fő érve is erejét veszti: ha Grúzia szakít Európával, akkor minden bizonnyal az orosz világba olvad be.

Moszkvának és szimpatizánsainak optimizmusával ellentétben mindaz, ami történik, nem éppen ezt a békét szolgálja. Ez a béke korábban csak arra korlátozódott, hogy Moszkva ki tudja játszani azokat az előnyöket, amelyeket sokan megtanultak hasznosítani ravasz semlegességéből. Most, hogy ez a semlegesség önállósult, megnőtt azoknak a száma, akik hajlandóak Moszkva nélkül játszani ezt a játékot, többek között azok rovására, akik az új eszméknek megfelelően már nem tartják illetlennek ezt a tevékenységet. És amit a Kreml a bázisa bővítésének tekintett, amelyben Trumpnak segítenie kellene, az nem javított a világon, de Oroszország improvizációs tere valószínűleg jelentősen szűkülni fog.

A grúz kormány 2022 februárja óta a háborútól való félelemre épít, és ezzel az ötlettel nyerte meg a választásokat is. A választási kampány politikai technológiája tartós trendnek bizonyult, és nemcsak a tétova szavazók reagálnak rá, hanem a konzervatív lakosság jelentős része is, amely Grúziában a közelmúlt viharos történelmének sajátosságai ellenére meglehetősen népes. Az a politikai környezet, amelyet a kormány merev törvényeivel imitál, aligha lehetséges Grúziában. A mérsékelt tekintélyelvűség teljesen elég neki, és idővel néha nem csak a legerősebbek lehetnek szerencsések.

Mozgalom az el nem köteleződés érdekében

Ahogy egy, a grúz hatóságokhoz közel álló elemző egy évvel ezelőtt megjegyezte, a Grúz Álom úgy döntött, hogy a szuverén demokrácia játékát játssza. Tbiliszi megközelítését azonban inkább a szomszédos Azerbajdzsán irányítja. De ha Grúzia újoncként próbál berendezkedni ebben a világban, akkor Baku már régóta követeli benne a vezető szerepét, és nem is sikertelenül. Ha Grúzia számára az ukrajnai háború fordulópontot jelentett a pozíciókeresésben, akkor Azerbajdzsán számára a minden hatalmi központtól való egyenlő távolság megteremtésének logikus folytatásává vált.

Trump már csak azért is win-win perspektívát jelentett mind Baku, mind Tbiliszi számára, mert a karabahi események utáni időkbben, a Nyugattal való szakítás folyamata miatt kiestek a Biden-adminisztráció kegyeiből. Nem volt tehát vesztenivalójuk, és Trump politikája amúgy is a rendszer újraindításának tűnik. Emellett a megbékélés vagy legalábbis a viszály felfüggesztése lehetővé tette, hogy Baku részben visszatérjen az Oroszország és a Nyugat közötti egyensúlyozáshoz, ami Azerbajdzsán számára hagyományosan stabilitást jelent. Éppen ezért Azerbajdzsán, még az amerikai lépéseket is megelőzve, már februárban értesítette Washingtont az USAID-programok lezárásáról – párhuzamosan az orosz soft power intézmények, a Szputnyik és a Russzkij Dom hírügynökségek, valamint a Rosszotrudnyicsesztvo bakui központja elleni támadással. Azerbajdzsán washingtoni nagykövete, Hazar Ibrahim emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államok mindig is támogatta országa szuverenitását, és Baku általában stratégiai szövetségesnek tekinti az Egyesült Államokat, „amellyel szemben erkölcsi kötelezettségei vannak”.

Washington nem sietett jelezni a baráti viszony kölcsönösségét. De Azerbajdzsán belpolitikai sajátosságaival kapcsolatban sem hallatszottak keményebb reakciók. Áprilisban Eric Jacobs külügyminisztériumi szóvivő már dicsérte Azerbajdzsánt: „Energiagazdagságának felhasználása a kereskedelmi lehetőségek megteremtésére, az egészségügyi ellátás és az oktatás javítására, valamint polgárai életminőségének javítására a felelős kormányzás jele.” Válaszul Ilham Alijev máris készségét fejezte ki az Európába irányuló gázszállítások növelésére, amihez a déli gázfolyosó bővítését javasolja.

Frank Walter Steinmeier német elnök Bakuba látogatott – Jereván után, ahová úgy utazott, hogy honlapján kitette Hegyi-Karabah zászlaját. És nem is olyan fontos, hogy mi volt ennek az oka, trollkodás vagy technikai hiba, ahogy Berlin azonnal kifejtette bocsánatkérésében. Ami fontos, hogy Baku nem tekintette botránykőnek a gesztust, megelégedett a bocsánatkéréssel, és a botrány csak a kormány által ellenőrzött sajtótermékek és a Telegram-csatornák felháborodására korlátozódott.

Így Azerbajdzsán számára Trump visszatérése nem az új felé való elmozdulás lehetőségévé vált, hanem kényelmes visszatérést jelentett a megszokotthoz: Baku készen áll arra, hogy pénzzé tegye korábbi politikai erőforrásait. Különösen azóta, hogy a karabahi ügyek lassan gyakorlatilag lezárulnak, mindenki fokozatosan és nem minden megkönnyebbülés nélkül kezd hozzászokni ahhoz, hogy az Azerbajdzsán és Örményország közötti kapcsolatok rendezésének folyamata elsősorban Azerbajdzsán és Örményország ügye.

Ugyanakkor a Trump kiszámíthatatlan tevékenysége miatt egyértelműen aggódó Törökország is keresi a lehetőségeket az Európához való közeledésre. Ezzel Bakunak is számolnia kell regionális és belpolitikai terveiben. A karabahi kérdések megoldásának időszaka Azerbajdzsán részéről egybeesett az Oroszországhoz való példátlan közeledéssel – ami a megszokott egyensúly-politika egyértelmű megsértésének tűnt. Ennek helyreállítása, amelyet bizonyos mértékig megkönnyített Trump visszatérésének ténye, az egész folyamat logikus lezárása lehet, és így az örmény-azerbajdzsáni kontaktvonal egyfajta biztonságának jele. Békeszerződésben állapodtak meg, de nem írták alá: talán így hangzik manapság a kiegyezés receptje.

A függetlenség árnyéka

Baku és Tbiliszi terve bevált, bár közvetlen kapcsolat nélkül Trump tetteivel vagy inkább tétlenségével, ellenben Jerevánnak egyáltalán nem volt terve. Persze az a mítosz, hogy ha Baku a demokraták ellen van, akkor Jereván mellettük áll, élte a maga életét, bár meglehetősen kevéssé meggyőzően. Annál is inkább, mert a demokraták távozása előtt Örményország stratégiai partnerségi megállapodást írt alá az Egyesült Államokkal, amelyről azonban kiderült, hogy csak egy bizottsági rendelkezésr konkretizáltak a szerződés segítségével.

A Trumppal kötött egyezség tökéletes indikátornak bizonyult az ország belpolitikai tulajdonságairól. Örményország az egyetlen ország a Dél-Kaukázusban, amely egyáltalán nem változtatta meg a politikai színezetét, és meglehetősen gyorsan elvesztette a kedvét még a kísérletezéstől is. Talán azért, mert minden kül- és belpolitikai ambíciója a politikai mozgástérnek azon részén helyezkedik el, amely meglehetősen változatlan az amerikai ingadozásokkal kapcsolatban, és egyre kevésbé gyakorol hatást a külpolitikára általában.

Jereván számára belpolitikai és külpolitikai prioritás továbbra is az Azerbajdzsánnal való viszony rendezése. De ez a többi érdekelt fél számára korántsem elsődleges kérdés. Ott van Törökország, mint tényező, ott van a Trumppal összefüggésben és önmagában is változó Európa tényezőként, végül ott van maga Azerbajdzsán mint tényező, amely nemcsak felszívja a fentieket, hanem bemutatja Örményországnak a Washingtonnal és általában a Nyugattal való lehetséges megegyezést, és Jerevánnak ezzel is számolnia kell – korábban a nyugati felfogás az ő monopóliuma volt –, és ezzel is számolnia kell.

Ebből a felsorolásból, amely minden jelentős tényezőt tartalmaz, egyetlen tényező hiányzik – az örmény. Jereván kénytelen védekező álláspontból, rendkívül korlátozott kezdeményezőkészséggel játszani, várva a megfelelő lehetőséget, amely a partnerek ellentétei miatt megragadható. Néha ez sikerül, mondjuk a jelenlegi helyzetben Jerevánnak sikerült legalább némi teret találnia a Baku és Ankara közötti résben, de még itt sem Örményország erőfeszítéseinek lesz köszönhető az esetleges terjeszkedés, ha egyáltalán bekövetkezik.

Maga az Örményországban kialakult helyzet, amelyről oly hevesen vitatkoznak az országon belül és kívül egyaránt, leginkább a politikai ínyenceket érdekli, ám a nagy, világméretű ügyek döntéshozói nem tartoznak közéjük. Számukra a belpolitikai ármánykodás a jelenlegi kormány és elődei közötti konfrontációra redukálódik, akik az országon kívül sem élveznek több szimpátiát, mint belül, minden más pedig számukra mélyen helyi jelentőségű. Mint Örményország széles körben propagált nyugati nyitása, amely az utóbbi időben némileg lelassult, ahogy azt az örmény hatóságok a reálpolitika alapján időnként igyekeznek egyértelművé tenni. És még a legmerészebb elméletek fejtegetése során sem említi Jerevánban senki Trumpot.

A Kaukázus államainak mindegyike lőporos hordó – annyi a különbség az északi és a déli területek között, hogy Északon (főként az orosz jelenlét miatt) kicsit rövidebb ezekben az országokban a gyújtózsinór. Talán hamarabb fognak robbanni, mint a déli országok, bár ez sem biztos.

Hölgyeim és uraim, Donald Trump politikájának újabb „sikerét” látták. Következő műsorszámunk: tűzijáték!

 

Szele Tamás