Sok mindennek állhat az értelmes ember, csak éppen orosz tábornoknak nem – vagy ha mégis annak áll, hát ne csodálkozzon, amennyiben a sikereit börtönnel, száműzetéssel és/vagy halállal jutalmazza a Kreml. Régi szokás ez orosz földön, amint arról Andrej Szoldatov és Irina Borogan be is számol a CEPA oldalán megjelent elemzésében. 

Vegyük csak a legutóbbi esetet. Alig pár hete történt, hogy Moszkvától 300 mérföldre délkeletre, Tambov városában, egy katonai bíróság kis termében Ivan Popov dandártábornok szürke pólóban és katonai nadrágban állt, kezeit a háta mögé téve, és meghallgatta a bíró ítéletét: öt év börtönbüntetés.

Hirtelen bukott el. Az orosz inváziós erők központi elemét képező 58. vegyes összfegyvernemi gárdahadsereg (CAA) korábbi parancsnoka, az ország egyik legnépszerűbb főtisztje kérését, hogy visszaküldjék az ukrajnai frontvonalba, elutasították. Az április 24-i tárgyaláson rangjától is megfosztották. (Más források szerint mégis visszaküldték a frontra egy öngyilkos rohamcsapat vezetőjeként).

Popovot 2024 májusában tartóztatták le, mert állítólag elsikkasztotta az oroszok által megszállt Ukrajnában a védelmi struktúrák megerősítésére szánt pénzeszközöket.

Még az ellenségei sem hittek a vádaknak – Popov valódi harci tapasztalattal rendelkező tábornok volt Ukrajnában, de éppen népszerűsége lett a veszte.

Ha van valami, amitől Vlagyimir Putyin retteg, az egy népszerű tábornok. Nem kockáztat a hadsereggel kapcsolatban, annak ellenére, hogy a Kreml hivatalosan ennek ellenkezőjét hirdeti.

A kormányzat nyilvánosan csodálatát fejezi ki a hazatérő katonák előtt, és hazatérésük után nagy dolgokra hivatott, erényes embereknek nevezi őket. Az orosz veteránok háborús újraképzési programját, amelynek bombasztikusan a „Hősök ideje” címet adta, Putyin egy évvel ezelőtt indította el egy új, hazafiasabb, konzervatívabb és lojálisabb elit feltételezett bázisaként.

„Ez a mi igazi aranytartalékunk…. Azok, akik megvédik a hazát. Ezek az emberek, ez az elit. Ez a jövő, az ország jövője. És nem lesz ijesztő átadni az országot nekik, ezeknek az embereknek” – mondta tavaly április 21-én.

Ezek a szavak zeneként csengtek sok veterán fülének, akik a programban valódi, kormány által támogatott esélyt láttak arra, hogy új életpályát kezdjenek. De a Kreml azon nyilatkozata ellenére, hogy a háborús veteránokat szívesen látják majd kormányzati pozíciókban Moszkvában és Oroszország különböző régióiban, a valóság egészen másként alakult. Az orosz média szerint a több mint 44 ezer emberből mindössze 83-an tettek sikeres vizsgát és kerültek be az átképzési programba, ráadásul többségük tiszt volt. A visszailleszkedés és az előléptetés jelképeiként ezek a számok siralmasak.

Az ukrajnai háború egyetlen veteránja, aki az orosz bürokráciában érvényesült, Artyom Zsoga, egy donyecki szeparatista zászlóalj egykori parancsnoka – októberben Putyin az oroszországi Urali Szövetségi Körzet elnöki megbízottjává tette, ami státusszal járó, de valódi hatáskör nélküli pozíció.

Rengeteg jel mutatja, hogy a program miért bukik meg; a program működését a berögzült bürokrácia szabotálja, amely mélységesen ellenséges az újonnan érkezőkkel szemben. Néhány háborús veterán úgy gondolta, hogy a harci tapasztalataik előnyt jelentenek, ha úgy döntenek, hogy indulnak a helyi hivatalokért, de problémákba ütköztek. Vegyük például Dmitrij Korovint, egy idegsebészt Voronyezsből, egy déli városból, aki sikeresen indult a helyi városi tanács mandátumáért, amikor a veteránra nyomást gyakoroltak, hogy lépjen vissza. Putyin kormánypártjának, az Egységes Oroszországnak helyi szervezete attól tartott, hogy egy kívülállóval szemben veszít.

A Korovin elleni támadás rávilágít a tágabb értelemben vett problémára. Az orosz háborúk – függetlenül attól, hogy mennyire véresek vagy katasztrofálisak – népszerű tábornokokat szoktak kitermelni. És közülük sokan előbb-utóbb a politika felé fordulnak.

Az afganisztáni szovjet invázió (1979-1989) tökéletes katonai és politikai kudarc volt, de számos politikailag ambiciózus tisztet emelt az élvonalba. Az egyikük Alekszandr Ruckoj volt, aki később Borisz Jelcin alelnöke lett. Amikor 1993 októberében a revansisták egy csoportja Moszkva központjában kihívást intézett Jelcin ellen, Ruckoj lett az egyik vezetőjük.

A lázadást brutális erővel verték le – harckocsik lőtték az orosz parlamentet –, és a lázadás következményei átformálták az országos politikát: Jelcin, majd később Putyin teljesen megszüntette az alelnöki tisztséget.

Egy másik afganisztáni háborús veterán, Alekszandr Lebegy tábornok majdnem kisiklatta Jelcin 1996-os újraválasztási kísérletét. A Kreml hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy kicselezze őt, és végül cserébe felajánlotta neki a Biztonsági Tanács titkári posztját.

A viharos Észak-Kaukázusban ismét magas rangú tisztek kerültek a figyelem középpontjába. Dzsohar Dudajev tábornok, aki bombázópilóta volt Afganisztánban, és aki később nem volt hajlandó eltiporni az észt függetlenségi mozgalmat, az első csecsenföldi háború során a csecseneket vezette, majd később egy orosz légicsapásban meghalt. A szomszédos Ingusföldön Ruszlan Ausev, egy másik tiszt, aki Afganisztánban szerzett magának hírnevet, lett a széles körben népszerű elnök, és úgy tudta távol tartani köztársaságát mindkét csecsen háborútól, hogy folyamatosan a saját játékát játszotta.

A két csecsenföldi háború is kitermelte a maga katonai vezéralakjait. Az egyikük, Lev Roklin, politikus lett, és a Duma képviselőjévé vált, de a hadseregen belül is megpróbált politikai szervezetet létrehozni. A Kreml heves ellenfeleként a pletykák szerint államcsínyre készült, amikor 1998 júliusában rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Feleségét – aki kezdetben beismerő vallomást tett, de később álarcos támadókról beszélt – azzal vádolták, hogy főbe lőtte férjét, és felfüggesztett büntetést kapott.

Még a Grúziával 2008 augusztusában vívott rövid háború is alkalmas lett volna egy katonai szereplő felemelkedésére – ha Anatolij Hrujlov tábornok, az 58. összfegyvernemi gárdahadsereg parancsnoka nem sebesül meg súlyosan a harmadik napon, amikor ostoba módon csapdába vezetett egy harckocsioszlopot.

Röviden, egy olyan országban, ahol kevés hagyománya van az erőteljes politikai vitának – különösen az olyan intézményekben, mint a parlament – a háborúk gyakran szolgálnak ugródeszkaként a Kreml legerősebb kihívói számára.

Az ambiciózus tábornokokkal szembeni gyanakvás továbbra is mélyen gyökerezik az orosz biztonsági szolgálatok körében, ahol sokan még mindig emlékeznek Georgij Zsukov marsallra, a második világháború legnagyobb orosz katonai hősére, akit a politikai ambícióival kapcsolatos koholt vádak alapján háttérbe szorítottak, sőt Lev Davidovics Trockijra is, aki a polgárháború alatt a Vörös Hadsereg megalapítójaként szerzett hírnevet.

Vlagyimir Putyin mindenkinél jobban érti ezt, és elődeivel ellentétben tudatosan igyekezett megakadályozni, hogy az ukrajnai háború katonai parancsnokai potenciális fenyegetéssé váljanak a rendszerére nézve.

Putyin olyan messzire ment ez ügyben, hogy a 2022-es háború első hónapjaiban még az sem volt világos, hogy ki vezeti az Ukrajnában harcoló orosz hadseregcsoportot. Végül Szergej Szurovikin tábornok vált a legfelismerhetőbb figurává a vezérkarból – a Kreml-barát Telegram-csatornák még a „Szurovikin-vonal” kifejezést is kitalálták az ukrajnai orosz védelmi erődítések egy részének megnevezésére.

A Kreml azonban a Prigozsin-lázadás után háttérbe szorította, és teljesen eltűnt a nyilvánosság elől.

Amikor idén február végén végre engedélyezték a sajtónak, hogy feltehessék a hollétére vonatkozó kérdést, Viktor Szoboljev dumai képviselő – aki maga is volt tábornok – homályosan válaszolt: „Valahol Afrikában tartózkodik, nem tudom, pontosan hol, mert soha nem kérdeztem. De külföldön van”.

Valahol Afrikában? Ez talán a legbiztonságosabb állomáshely, amiben Putyin vezető tábornokai remélhetnek.

Hát igen. Oroszországban a bátorság, rátermettség bére börtön, halál, száműzetés. Jobb esetben egy előretolt helyőrség vezetése Afrikában.

Putyin joggal tart a tábornokaitól (is) azok után, ahogy bánik velük.

 

Szele Tamás