Moszkva Afrika-politikája egyre izgalmasabban alakul és egyre nagyobb gazemberekre épül: nemrég Ibrahim Traoré Burkina Faso-i elnök viselt dolgait elemeztem ezeken a hasábokon, most pedig a Riddle: Russia nyomán Khalifa Haftar líbiai hadúrra kerítek sort – szíriai támaszpontjainak elvesztése után ugyanis a Kreml talán Líbiában reméli, hogy megvetheti a lábát, és onnan terjeszkedhet a Száhel-övezetben és azon túl.

Május közepe óta Tripoli, Nyugat-Líbia fővárosa az Abdel Hamid Dbeibah vezette, az ENSZ által elismert Nemzeti Egységkormányt támogató különböző frakciók csataterévé vált. Paradox módon a válságot az váltotta ki, hogy a miniszterelnök megpróbálta megszilárdítani a hatalmát, amit a nemzetközi szereplők is szorgalmaztak. Dbeibah centralizációs lépései azonban ügyetlenek voltak, és hiányzott belőlük a háttéralkuk finomsága, amelyeket lényegében a Tripoliban működő, militarizált „stabilitást támogató apparátust” vezető Abdel Ghani al-Kikli meggyilkolásával értek el. Al-Kikli halálát követően – amely vagy véletlenül, vagy szándékos támadás eredményeként következett be – a GNU védelmi minisztériumához hű erők, elsősorban Mahmoud Hamza 444. dandárja, megkezdték az apparátus létesítményeinek elfoglalását Tripoli kerületeiben. Ez fegyveres összecsapásokhoz, nyilvános tiltakozásokhoz és a politikai zavargások új hullámához vezetett egy olyan térségben, ahol a nemzetközileg elismert kormány hivatalos biztonsági szerve lényegében katonai magáncégekre emlékeztető alakulatokat alkot, amelyek időszakosan összecsapnak egymással. Ennek fényében egy másik líbiai hatalmi központ, amelyet Khalifa Haftar és családja képviselt, elkezdte a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) egységeit közelebb mozgatni a nyugati területekhez – Bengáziból Szirtébe. Tekintettel Haftar múltbeli taktikájára, miszerint nyomásgyakorlással kihasználja a nyugat-líbiai erők közötti megosztottságot, az LNA újabb kísérletei a 2020-as vereség megbosszulására nem esélytelenek, ugyanakkor a helyzet stabilizálásában jelentős szerepet játszanak bizonyos külső erők – Törökország, amely korábban megmentette Tripolit az LNA általi elfoglalástól, és Oroszország, amely nem hivatalosan szinte valamennyi kelet-líbiai katonai helyszínen jelen van. Moszkva számára, amely még mindig azon fáradozik, hogy az Aszad utáni Szíriában fenntartsa a befolyás látszatát, Haftar újabb kísérletei Líbia teljes ellenőrzésének átvételére súlyos következményekkel járhatnak, ami alááshatja a kontinensszerte már amúgy is akadozó „Afrika Korpsz” projekteket. Mégis, még Haftar újabb katonai kalandja nélkül is elmondható, hogy Moszkva középtávú líbiai jelenlétének nincsenek egyértelmű kilátásai.

Változó perspektívák

Az elmúlt évtizedben Oroszország álláspontja Líbia belső hatalmi dinamikájával kapcsolatban többször is változott: Moszkva időnként nyíltan Khalifa Haftar mellé állt, hogy később ezt a tendenciát a tripoli hatóságokkal való kapcsolatok fokozásával ellensúlyozza.

Ez a cikcakkos külpolitikai pálya a líbiai harctéri sikerekhez és kudarcokhoz kötődött, ahol az LNA Wagner által támogatott, Tripoli elleni sikertelen offenzívája után a Kreml sietve a nemzetközileg elismert hatóságok javára módosította tevékenységét. Emellett az orosz eliten belüli belső megosztottság – a Külügyminisztérium a Tripolival folytatott párbeszédet szorgalmazta, míg a Védelmi Minisztérium Haftart támogatta, így a Kreml „tornyaiból” hiányzott a konszenzus – további politikai ingadozásokat eredményezett: Az orosz katonai szakértők körében úgy vélik, hogy a Jevgenyij Prigozsin és Szergej Sojgu akkori védelmi miniszter közötti hírhedt konfliktus először a líbiai események miatt eszkalálódott. Kezdetben Prigozsin „trolljai”, majd szociológusok, politikai stratégák és zsoldosok is támogatták a reguláris orosz erők helytállását Kelet-Líbiában.

A „farok azonban hamarosan csóválni kezdte a kutyát”, és követelni kezdték a Wagner „kemény” és „puha” hatalmi tapasztalatainak elismerését a helyszínen. Ez a konfliktus rengeteg információt generált, de a Wagner-csoport líbiai története kevésbé ismert módon ért véget. 2023 szeptemberében, Prigozsin likvidálása után, a líbiai bázisokon állomásozó orosz zsoldosok azzal fenyegetőztek, hogy csapást mérnek a közeli orosz védelmi minisztériumi létesítményekre, ha a hadsereg nem engedélyezi sürgősen, hogy egy Wagner által üzemeltetett szállító repülőgép – amely Basar el-Asszád több mint 100 biztonsági emberét hozta vissza egy „líbiai küldetésről” – leszálljon Szíriában.

Valószínűleg ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami után a Wagner-zsoldosokat teljesen kivonták Szíriából és Líbiából, és helyükre a védelmi minisztérium teljesen ellenőrzés alatt álló „afrikai hadteste” lépett. Az Aszad-rezsim bukását és Oroszország szíriai jelenlétének visszaszorítását követően (a Tartusz és Hmeimim bázisok tényleges demilitarizálásával) a líbiai létesítmények a Kreml afrikai és közel-keleti befolyásának gyakorlása szempontjából kulcsfontosságú támaszponttá váltak. A nyugat-afrikai „Afrika Korpsz” (mely elsősorban Burkina Faso, Niger és Mali területén állomásozik) ellátása és rotációja logisztikailag nem történhet meg anélkül, hogy ne támaszkodna Haftar területén fekvő létesítményekre. 2025 májusában Haftar moszkvai látogatása valószínűleg a Kreml líbiai politikájának új szakaszát volt hivatott hivatalosan is jelezni.

Az LNA megkérdőjelezhető legitimitása ellenére Haftar más országok elnökei mellett (bár néhányan, mint például a burkina fasói Ibrahim Traore, puccsal kerültek hatalomra) részt vett a győzelem napi felvonuláson. Ezt megelőzően Haftar a katonai hírszerzés (GRU) vezetésével karöltve megbeszéléseket folytatott Sojguval, a Biztonsági Tanács jelenlegi titkárával.

Május 10-én Haftart Vlagyimir Putyin fogadta a Kremlben, később pedig – valószínűleg az elnök biztatását követően – a jelenlegi védelmi miniszterrel, Andrej Belouszovval is találkozott, Moszkva álláspontja azonban továbbra is kétértelmű: Oroszországnak csak Tripoliban van líbiai nagykövetsége, és a külügyminisztérium következetesen akadályozta egy bengázi konzulátus megnyitását, annak ellenére, hogy Kelet-Líbiában jelentős orosz katonai állomány van jelen. A tripoli eszkaláció a keleti stabilitás közepette Moszkvát Haftar egyértelműbb támogatása felé terelheti.

Ez azonban valószínűtlen, mivel Moszkva Haftar melletti elköteleződései ellenére is tisztában van a kelet-líbiai „ketyegő időzített bombával”, amelyet akkor sem tudna hatástalanítani, ha akarná: a 81 éves Haftar egészségügyi problémákkal küzd, és a hatalom átadása fiainak kiszámíthatatlan következményekkel járhat.

Nepotizmus a kormányzásban

A közelgő hatalomváltás miatt aggódó Khalifa Haftar már régóta igyekszik a hatalmat fiaira, elsősorban Szaddamra és Khaledre átruházni.Szaddam Haftart tartják az LNA és az egész „keleti birodalom” vezetésére esélyesnek. 2016 és 2024 között kadétból az LNA szárazföldi erőinek vezetőjévé emelkedett. Kezdetben Szaddam a Tariq bin Ziyad-dandárt irányította, amelyet még mindig az LNA egyik legharcképesebb egységének tartanak. Nemzetközi emberi jogi csoportok azonban többször is megvádolták a dandárt civilek elleni bűncselekményekkel. A szárazföldi erők vezetőjeként Szaddám más ütőképes egységeket – zászlóaljakat és dandárokat – is irányít, amelyek helyi mércével mérve jól felszereltek és kiképzettek.

A Tariq bin Ziyad brigád elsősorban madkhali szalafistákból áll, ami abszurddá teszi Haftar állításait a „takfiristák” elleni küzdelemről, és aláássa az orosz védelmi minisztérium médiakampányát, amely az állítólagosan „iszlamisták” ellen küzdő rezsimek támogatására épül. 2024-ben Haftar másik fiát, Khaledet nevezték ki az LNA biztonsági egységeinek vezetésére, amelyek fő ereje a 106. brigád, amely szintén különböző szalafista csoportokra támaszkodik. A katonai hatalom megosztása a két testvér között (Haftar többi gyermekének különböző okokból kisebb politikai ambíciói vannak) lehetővé teszi, hogy a Haftar család ellenőrizze Kelet-Líbiát, de kockázatokat is teremt: továbbra sem világos, hogy Szaddam és Khaled hogyan fognak cselekedni apjuk halála vagy cselekvésképtelensége esetén. A helyzetet bonyolítja a déli törzsek álláspontja, amelyekkel Haftarnak mindig sikerült közös nevezőre jutnia a nehéz időkben. Számukra Szaif al-Iszlám, Muammar Kadhafi visszahúzódó fia jobb lenne Haftar fiainál. Bár a líbiaiak belefáradtak a polgárháborúkba – ez a tényező jelentős lehet a hatalomváltás során –, az erőforrások elosztásának kérdése felülírhatja a gyors stabilizáció iránti vágyat, a központi kérdés azonban a Haftar családon belüli konszenzus. Líbiában és a vezető szakértők körében az a vélemény uralkodik, hogy a Haftar által jelenleg mutatott családi harmónia csak látszat, a valóságban komoly versengés folyik a testvérek között. Ráadásul bizonytalan, hogy Szaddam apja kivonulása esetén meg tudná-e győzni a hűséges brigádokat és zászlóaljakat arról, hogy hűségesek maradjanak.

Az LNA folyamatban lévő tisztogatásai, amelyek csak 2024-ben közel 3000 tiszt és tábornok elbocsátásához vezettek, valószínűleg nem maradnak következmények nélkül egy hatalomváltás során. Az utóbbi években gyorsan előretörő fiatalabb generáció tagjai közül néhányan elégedetlenek lehetnek és a „régi gárdához” kötődhetnek, akiket nemcsak a hatalomból, hanem a bevételi forrásokból is kiszorítottak: A szakértők jól ismerik a kelet-líbiai árnyékgazdaságot, ahol az olajcsempészet összefonódik a kábítószer- és emberkereskedelemmel, a bevételek pedig két kulcsfontosságú alap – a Szaddam által felügyelt Nemzeti Fejlesztési Ügynökség és Haftár másik fia, Belkasem által vezetett Líbiai Fejlesztési és Újjáépítési Alap – által irányított építkezési projekteken keresztül mosódnak tisztára.

A jelenlegi kelet-líbiai biztonsági egyenlet a Szaddám és Khaled által fenntartott kiterjedt nemzetközi kapcsolatokon alapul – olyan szövetségesekkel, mint Oroszország, Egyiptom, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, valamint olyan ellenfelekkel, mint Törökország, az USA, Izrael és mások.

Törökország szerepe a modern Líbiában különösen paradox: néhány évvel ezelőtt Ankara volt a Haftar család fő ellenfele és hozzájárult ahhoz, hogy az LNA katonai kudarcot vallott az egész ország feletti ellenőrzés terén, most viszont számos keleti infrastrukturális projektben vesznek részt török építőipari cégek. Okkal feltételezhető, hogy Szaddám és Khaled különböző szereplők támogatását keresi: előbbi a NATO-országoktól, utóbbi elsősorban Oroszországtól és Fehéroroszországtól remél támogatást.

Egy előretolt helyőrség

A pletykák szerint a Maaten as-Sarra légibázison az „Afrika Korpsz” számára végzett építkezést övező titkolózás összefügg Khaled azon törekvésével, hogy bizonyítsa, képes Oroszország számára kulcsfontosságú logisztikai csomópontot biztosítani az áruk és a személyzet Burkina Fasóba, Maliba, Nigerbe és Szudánba történő szállításához, még a Szaddám által szigorúan ellenőrzött régióban is. Ha ez a hatalmi dinamika pontos, akkor az „afrikai hadtest” kilátásai – amely projekt a GRU ellenőrzése alatt álló térségben lévő Wagner maradványait hivatott helyettesíteni – veszélybe kerülhetnek, és erősen függhetnek attól, hogy a Haftar család képes-e bármilyen konszenzusra jutni.

Még ha sikerül is ez, nagyban számítanak majd a külső szereplők, akikre támaszkodnak: Moszkva jobban szeretné, ha a Haftar fiai közötti verseny a „jó zsaru, rossz zsaru” taktikai játéka lenne, amelynek célja, hogy minden oldalról engedményeket érjen el, és bizonyítsa a Haftar család nélkülözhetetlenségét, ha nem is az egész ország, de legalább annak keleti fele számára. A Kreml azonban annak idején elutasította a szakértők figyelmeztetéseit, miszerint Aszad győzelme a szíriai polgárháborúban illúzió, és rezsimjének összeomlása szinte elkerülhetetlen. Ennek a téves számításnak a következményei jól ismertek. Moszkva könnyen járhat így Líbiában is.

Egyelőre tehát Líbiában bizonytalan a helyzet – annak a szegény országnak sokat segítene, ha a Kreml békén hagyná. Meg az összes többit is…

 

Szele Tamás