Kedves felebarátaim, ma értelmezni fogunk, és ez mostanság nem is olyan veszélytelen dolog, mint amilyennek látszik. Ugyanis a Szuverenitásvédelmi Hivatal ki- és bejelentéseit fogjuk értelmezni, ami csak kicsit rizikósabb, mint puszta kézzel darazsat fogni, de fájdalom, rá vagyunk kényszerülve, ugyanis nem szeretnénk hülyén meghalni.
Tulajdonképpen két hír kapcsán foglalkozok én ezzel a szép nevű hivatallal, amit a továbbiakban csak SzH jelöléssel fogok említeni. Az egyik arról szól, mit közöltek tegnap a saját, tulajdon oldalukon, mindenki okulására, a másik meg az Átlátszó ellenük indított perének fejleményeit boncolgatja, meglepő eredménnyel. Mindkettő sajtótörténeti jelentőségű eseménynek számít, legalábbis itt, ebben a kis lángoktól öleltben. Akkor lássuk előbb a SzH legújabb eredményét.
A hivatal jogi szempontból meghatározta a dezinformáció fogalmát!
Ennek hatalmas fontossága van a sajtójog szempontjából, ugyanis egy ilyen definíció lehetővé tenné az álhírterjesztés jogi alapú üldözését. Persze a legtöbben azt hiszik, hogy amennyiben egy hír nem igaz, akkor hazugság, és ha hazugság, akkor álhír.
Bár így lenne.
Mert vegyünk egy példát: mondjuk azt írom valakiről, hogy olyan ostoba a hadviselés dolgaihoz, mint egy tál esővíz. Ezt az illető elolvassa, megsértődik és beperel. Mármost a bíróság elrendeli, hogy mérjük meg a tál esővíz intelligencia-hányadosát, ezért kijelöl egy szakértőt. A szakvélemény kimondja, hogy az esővíznek sem tálban, sem hordóban nincs intelligencia-hányadosa, mivel nem gondolkodik. Teljesen mellőzi az értelmet és bölcselmet, mint olyan. Ezek után a bíróság elrendeli a felperes szellemi képességeinek vizsgálatát, mert ki tudja, még az is lehet, hogy igazam van. A vizsgálat azonban kimutatja, hogy felperesünk képes megkülönböztetni a fegyver csövét a tusától, képes elsütni egy fegyvert, bár megtölteni már nem tudja. Tehát vannak bizonyos, igen hiányos hadtudományi ismeretei, szemben a tál esővízzel, melynek egyáltalán nincsenek. Következésképpen, mivel az esővíz IQ-ja nulla, a felperesé meg nagyon alacsony, de mégis valamennyi, a felperes végtelenül okosabb a tál esővíznél a hadügyeket illetően, ezért én vétkes vagyok, és még jó, ha csak becsületsértésért ítélnek el, mert ha a felperes közben kitalálja, hogy kizárólag az én írásom miatt nem nevezték ki ellentengernagynak, akkor fizethetem a kártérítést is az elmaradt jövedelme után.
Őrülten hangzik? Azért, mert őrültség is, de a magyar sajtójog így működik. Tehát nagyon is fontos a definíció. Lássuk, hogy a SzH miképpen határozza meg a háborús dezinformáció fogalmát (a békés dezinformációval nem foglalkozik, az nem érdekli őket):
„Tájékoztatjuk a magyar nyilvánosság szereplőit, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal háborús dezinformációnak tekinti a háborúkhoz kapcsolódó, annak résztvevőire vagy következményeire vonatkozó, valótlan tényállításokat, híreszteléseket, értékítéleteket, vagy az előzőekkel kapcsolatos való tények hamis színben feltüntetését így különösen amelyek
- arra irányulnak, hogy Magyarország fegyverek, lőszer vagy katonák átadásával, rendelkezésre bocsátásával bármelyik hadviselő felet segítse;
- azt célozzák, hogy Magyarország bármelyik hadban álló fél oldalán a háborúba valamilyen módon beavatkozzon, az egyik fél oldalán hadba bocsátkozzon;
- a hadviselő feleket erkölcsi alapon kategorizálják, háborús cselekményeiket méltatják, ezzel a hadviselő felek egyikét népszerűsítik;
- az áldozatok emberi méltóságát tagadják, kegyeleti jogát sértik vagy az áldozatok emberi mivoltuktól megfosztott ábrázolásával a társadalmi együttérzést gyengítik;
- a háború valós kockázatait és következményeit elhallgatják, azok súlyát relativizálják, a háborús fenyegetés társadalmi értékelését torzítják.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal háborús dezinformációnak tekinti továbbá azokat a tartalmakat is, amelyek azt a látszatot kívánják kelteni, hogy
- Magyarország háborúkkal kapcsolatos döntéseit idegen érdekek befolyásolják;
- Magyarország bármelyik hadviselő felet pénzügyileg, logisztikailag, haditechnikai eszközzel vagy termékkel támogatja;
- Magyarország bármelyik fél oldalán hadba lépne, a háborúkba más módon beavatkozna vagy bármilyen formában közvetlen katonai beavatkozásra készül.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal felszólít mindenkit, hogy tartózkodjon háborús dezinformáció terjesztésétől és attól, hogy háborús felek valamelyikének háborús narratívájának, üzeneteinek felületet biztosítson.”
Hol van ebben a csapda? Ott, hogy dezinformációnak tekinti az olyan írásokat is, amelyek „a hadviselő feleket erkölcsi alapon kategorizálják, háborús cselekményeiket méltatják”. Vegyünk egy másik példát. Szülészetet Grad rakétával lőni nem szép dolog. Mariupolban mégis megtörtént, az orosz csapatok követték el, ahogy sok egyéb háborús bűnt is. Mármost, ha én erre azt írom, hogy ez egy bestiális, emberalatti tett, és abbeli kívánságomat fejezem ki, hogy a támadást elrendelő tábornok felesége legközelebb szüljön hasonló körülmények között, akkor én ezzel nem egy véleményt fogalmaztam meg, nem is egy értékítéletet mondtam ki, hanem a SzH szerint dezinformáltam. A helyes magatartás ezek szerint az volna, hogy támogassam a szülészetek minél alaposabb ostromait, nem csak Grad, de Uragan és Szmercs rakéta-sorozatvető rendszerek útján is, illetve hogy vagy ne is említsem az ostromok aljas részleteit, vagy ha megteszem, ne legyen róluk egyetlen szavam sem.
Na, ez ám az igazi elmebaj. És egyébként mindenre ráhúzható, hiszen egy háborús cselekmény bemutatásával már méltattam is az illető akciót. Az is méltatás, hogy megemlítettem. Nyilvánvaló, hogy a SzH azt akarja, hogy ne legyenek egyáltalán háborús tudósítások és hírek.
És még mit akar a SzH? Az Átlátszó-per anyagából az tűnik ki, hogy meg kívánja változtatni vagy a magyar nyelvet, vagy a magyar jogot. A HVG következő bekezdése – túlzás nélkül állíthatom – sajtótörténelmet ír.
„Ezt követően hosszú nyelvészkedés kezdődött. Az ügyvéd szerint ugyanis Lánczi Tamás nem jogász, ezért „nem jogi értelemben használta” azt a kifejezést, hogy a jelentésükben tények vannak. Ehelyett csak „ténybeli alapokon nyugvó vizsgálati következtetést” vont le. Vagyis – ahogy arra a bíró is emlékeztetett – véleményt mondott. Kiemelte, hogy a dezinformáció szó is jelenthet mást, mint amit az Átlátszó sérelmez, sőt a hírszerzés sem feltétlenül az, amit gondolnak. A Szuverenitásvédelmi Hivatal értelmezésében ugyanis már az is hírszerzés, ha valaki információkat gyűjt és rendszerez – akkor is, ha ezt cikkírás közben teszi.”
Hát ez meg mi a forgattyús, sziklabércen termett, nádvágó, kaporszakállas istennyila? A tényállítás vagy állít valamit, vagy sem. Ha én azt állítom, hogy Lánczi mester viszonya az IQ-hoz hasonló a korábban említett tál esővízéhez, azzal én bizony állítottam, kijelentettem valamit, és ha ez nem igaz – fentebb bizonyítottam, hogy tárgyszerűen nem az – akkor Lánczi joggal perel be és én el is veszítem ezt a pert. Azonban ha azzal védekezek, hogy nem vagyok elmegyógyász, tehát nem is orvosi értelemben használtam a kifejezést, akkor megúszhatom? Lánczi szerint igen, szerinte ugyanis az állításom csupán egy „ténybeli alapokon nyugvó vizsgálati következtetés”, csak ő meg nem lesz bolond maga ellen tanúskodni. Amúgy ez egy gumielv, amit nem szabad elfogadjon a bíróság, mert akkor mindenki hivatkozhat minden esetben arra, hogy nem ért ahhoz, amiben vétkesnek találták, illetve nem is úgy gondolta, amit mondott vagy írt, ahogyan azt értették.
Még szebb azonban a hírszerzés fogalmának meghatározása. Ugyanis eszerint én egész életemben hírszerzéssel foglalkoztam, csak nem tudtam róla. Pedig 1990 óta abból élek, hogy információkat gyűjtök, és rendszerezek. Sőt, ez így, ebben a formában fel is merült, az igaz, hogy nem manapság.
Pályakezdő újságíró, vagyis „slapaj” koromban a Kurír című napilapnál az volt a dolgom, hogy egy kis rovatot vezessek, mely öt-hat televízió, egy komolyabb műholdvevő és egy professzionális videomagnó segítségével összevadászta a világ fontosabb és kevésbé fontos híreit a többi rovat számára. A nagy ügyeket megírta a külpol, belpol, sport, bűnügy, a kisebbeket mi magunk. Ne feledjük: 1990-ben vagyunk, még az internet előtt. Illetve voltak már BBS-ek, de azok sajtófelhasználásra alkalmatlanok voltak, a világhálót először Diana hercegné 1997-es halála után használtam informálódásra, ráadásul a Magyar Nemzetnél, mert nálunk nem volt még bevezetve.
Hanem egyelőre 1990-ben vagyunk, és amikor elkezdték osztani a munkahelyi belépőinket, felmerült a kérdés, hogy mi is minékünk a munkakörünk, hova tartozunk, melyik rovathoz? Mert mindegyiket kiszolgáltuk, de egyik sem formálhatott a munkánkra kizárólagos jogot. Nyilván arról volt szó, hogy önálló képződmény volt a rovat, új ágazat a szakmában (ami azonban a világháló megjelenésével el is tűnt), de hogy hívjuk ezt magyarul? Hírvadász? Hírszerző? Bizony, majdnem ez utóbbi került a plecsninkre, csak Meruk József, a külpolitikai rovat akkori vezetője, aki még Moszkvában végzett annak idején, az asztalra csapott, hogy ezt már mégsem, tehát a megnevezésünk „monitoros” lett, a rovatot pedig „Monitornak” nevezték el. De – paraszthajszál híján „hírszerzők” lettünk.
Továbbá ha az információk gyűjtése és rendszerezése hírszerzés, akkor be kell csukni az összes magyar tanintézetet is, mert bizony a tanulók az iskolában pont ezzel foglalkoznak, ráadásul jó esetben legalább tizenkét éven át, ami messze meghaladja az átlagos hírszerzők kiképzésének időtartamát.
Sőt, maga a bíróság is hírszerzéssel foglalkozik, hiszen ők is begyűjtik az információkat, rendszerezik azokat és a végén ennek alapján mondanak ítéletet.
Tízmillió hírszerző országa vagyunk, nincs mit szépíteni ezen. Egyes-egyedül a SzH nem hírszerző, mert bár ők meg a sajtóról gyűjtenek információkat és ami beesett, azt rendszerezik, ennek eredménye azonban mégsem állítás vagy ítélet, hanem „ténybeli alapokon nyugvó vizsgálati következtetés”. Ami mindjárt más, ugyebár.
Fordítsuk le magyarra: a SzH a gyevi bíró, akit minden alól kivétel, akire semmi sem vonatkozik. Viszont bárki és mindenki, aki nem tartozik a kötelékükbe, üldözhető, vizsgálható és el is ítélhető.
Hát lehet, hogy Gyeviben ez volt a törvény valamikor és rövid ideig, de egész Magyarországon nem ez és nem is lesz nekünk ilyen törvényünk soha, mert ha meghozzák, hát vissza is kell majd vonják. Részint az uniós jogi konvergencia miatt, részint meg a tiszta, paraszti ész is azt mondja, hogy ez orbitális szamárság.
A SzH „jogászkodása” szánalmas kísérlet, nem egyéb a jog és törvény szellemének megcsúfolásánál, kicsavarásánál: voltaképpen őket kellene elítélni az ilyen visszaélések miatt.
Sommásan: az ország nem Gyevi és a Szuverenitásvédelmi Hivatal meg nem a bíró. Ha pedig ez megváltozna, oda kell vágni az asztalra, de úgy, hogy hasadjon.
Források:
https://szuverenitasvedelmihivatal.hu/hirek/felhivas-a-haborus-dezinformacio-veszelyeirol
és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk. A Zóna nem részesült a támogatásból, csak felületet biztosít a cikknek.
Szele Tamás