Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ahogy egy mostani magyar miniszterelnök kezdené, nagy nap ez a mai. A Magyar Kormánymédia Megújulásának Napja. Szeretném, ha a jövőben piros betűkkel szerepelne a naptárban és nemzeti ünneppé nyilvánítanák, április elsejével együtt. Mindig tudtam, hogy a kormánysajtóban rejtett kapacitások szunnyadnak, de azt nem is reméltem, hogy vulkánkitörésként törnek elő egyetlen délelőtt alatt.
Kezdjük a Magyar Nemzettel és az ő világsajtót is megrengető teljesítményével. Interjút közöltek Szergej Viktorovics Lavrovval, az Oroszországi Föderáció külügyminiszterével – viszont nem csak magyarul közölték az írást, hanem rögtön oroszul is!
Nehéz eldönteni, hogy ezt az esetet példátlannak tekintse az ember vagy példásnak, ugyanis több évtizedes szakmai gyakorlatomban ilyent én még nem láttam. Ha egy politikus interjút ad egy orgánumnak, vagy – esetünkben – orbánumnak, az az olvasók anyanyelvén jelenik meg. Ugyanis nem az interjúalany a célközönsége. Ez még a Pravdában sem fordult elő, meg hát hogyan is nézett volna ki, ha Mao Ce-tung elvtárs nyilatkozik nekik, és az a moszkvai lap címlapján megjelenik kínaiul is?
Mondjuk nem is tudom, hogy az akkori és ottani nyomda mit szólt volna hozzá, ahogyan azt sem, mi lenne, ha ez nemzetközi szinten is általános gyakorlattá válik, hiszen ez esetben mindegyik külpolitikai rovat valóságos Bábel tornyává változna: képzeljünk csak el egy tudósítást az indiai-pakisztáni vagy izraeli-iráni harcokról. Lenne némi nyelvi zűrzavar.
Sőt, mi lesz, ha legközelebb a tiszteletreméltó Vang Ji, a Kínai Népköztársaság külügyminisztere ad interjút a Magyar Nemzetnek? Muszáj lesz azt is közölni kínaiul, hiszen ha nem teszik meg, azzal lebecsülik, megalázzák a Középső Birodalmat, az Égalattit és Földfelettit, a Nagy Kínát – aztán vakarhatják a fejüket, míg olvasható kínai szöveget kerekítenek. Egyébként a Magyar Nemzetnek amúgy is gyakori vendégszerzője a mindenkori, Budapesten akkreditált kínai nagykövet, vele is lehet elég bajuk, a nyelvieket leszámítva.
Ugyanis ott a honorárium kérdése. Ha nem fizetnek a megjelent írásáért, akkor semmibe vették a munkáját, ha keveset fizetnek, azzal megalázzák. Ha túl sokat adnak, akkor meg az a baj, hogy megvesztegetési kísérletnek tűnhet az összeg. Szóval, ez egy olyan helyzet, amiből sehogyan sem lehet jól kijönni.
A mai orosz nyelvű közlés talpnyalásnak példás, a zsurnalisztikában viszont példátlan.
Sőt, ha úgy vesszük, lehet még sértés is: a Magyar Nemzet netán azt feltételezi, hogy az Oroszországi Föderáció külügyminisztériumában senki sem akad, aki tud vagy legalább ért magyarul? És még ha így is lenne, át sem üzennek KGBéláért a Lubjanka térre?
Azonban tekintsük az interjú egyéb értékeit is, mert Lavrov mond benne pár érdekes dolgot. Például – talán tévedésből? – elismeri Ukrajnát. A következő sorokat kérem kinyomtatni, beüvegeztetni és bekereteztetni, majd kitenni az összes magyar kocsma falára, hogy ha egy beivott őstulok megint azt kezdi hajtogatni, miszerint „Ukrajna nem is létezik”, akkor elég legyen rámutatni, és lendülhessünk tovább, a következő pofozkodásig.
„Ukrajnának vissza kell térnie államiságának gyökereihez, és követnie kell a fennállásának jogalapját megteremtő dokumentumok szellemét és betűjét. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy semleges, el nem kötelezett és nukleáris fegyvermentes státusát Ukrajna az 1990. évi, állami szuverenitására vonatkozó nyilatkozatban nyilvánította ki. 1991 augusztusában a Legfelsőbb Tanács elfogadta az Ukrajna függetlenségének kikiáltásáról szóló törvényt, amely megerősítette a nyilatkozat rendelkezéseinek rendíthetetlenségét. A függetlenségi kiáltvány Ukrajna jelenlegi alkotmányának preambulumában szerepel.”
Tessék? Múlt héten még arról beszéltek Moszkvában, hogy meg sem szűnt a Szovjetunió, formai okok miatt (de, megszűnt), most meg már ott tartunk, hogy Ukrajnának még az alkotmányát is elismeri az orosz külügy?
De vegyük a másik idézetet, mely egyben büszke ígéret is.
„Sikeresen folytatódik együttműködésünk zászlóshajó-projektjének – a paksi atomerőmű bővítésének és korszerűsítésének – megvalósítása. A helyszínen jelenleg aktív munkálatok folynak. Az erőmű építési és szerelési bázisának létesítményei várhatóan 2025 végére készülnek el. Tervszerűen történik az orosz szénhidrogének szállítása. Oroszország nagyra értékeli megbízható beszállítói hírnevét, és kész együttműködni magyar partnereivel minden felmerülő kérdésben.”
Kedves Szergej Viktorovics Lavrov, a legmélyebb tisztelet hangján szeretném megjegyezni, hogy ha annak az erőműnek nem az „ építési és szerelési bázisának létesítményei”, hanem bármely működőképes része elkészül, ideértve akár egy helyben készült szamovárt is, én a csuka parancsára, szívem óhajára felpattanok a búbos kemencére és azon lovagolva megyek el Kityezs láthatatlan városába, hogy virágot vigyek Fevronyija szűz leánynak.
Ennyit a bilingvis interjúról, ugyanis még sort kell kerítenem a magyar kormánymédia másik mai mestervágására, mely a Mandinerben jelent meg.
Történt pedig, hogy az egyik alkalmazottjuk – bocsánat, de az urat még „munkatársnak” sem nevezném, mert nem munka az, amit ő művel – interjút kért Szerhij Szidorenkótól, az Ukrajnában megjelenő Jevropejszka Pravda, vagyis „Európai Igazság” című lap főszerkesztőjével, annak okából, hogy a Mandiner szerint
„az elmúlt időben több alkalommal is foglalkozott Magyarországgal, a Voks2025 véleménynyilvánító szavazással és Magyar Pétert is körberajongta”.
Az interjút kérő R. Norbertnek különös fogalmai lehetnek úgy az újságírásról általában, mint a szakmán belüli kollegiális kapcsolatokról, hiszen az az alapvetések közé tartozik, hogy nem egymást interjúvoljuk, ahogy a kovácsok sem egymást patkolják, a tehenészek sem egymást fejik. Bár lehet, hogy az alkalmazott háza táján másfélék a tehenészeti szokások. Esetleg azt hihette, hogy Szidorenko főszerkesztő majd megijed tőle? Jön a Rettentő Mandineres és az ukrán sajtó megremeg? Ha így hitte: tévedett. Bár inkább gondolnám, hogy arra számított: kap valamiféle válaszokat, amiket majd kifacsar, amikbe majd beléköt és a végén – legalábbis Budapesten – ő lesz a Hős Riporter.
Rosszba kötött bele, mivel Szidorenko válaszolt ugyan, de olyan volt az a válasz, mintha a zaporizzsjai kozákok írták volna egyenesen Negyedik Mohamednek. Nem idézem teljes terjedelmében, ugyanis megtette ezt helyettem a Mandineren maga a szerző, az említett alkalmazott (bár az is lehet, hogy még csak külsős). Erre mondják, hogy „nem teszik ki az ablakba” – de ők mégis kitették. Lelkük rajta.
Igen, megjelent, pár elöljáró mondattal bővítve, napi norma kész, magyarázkodás vagy cáfolat sehol. Szemezgessünk egy kicsit belőle.
„A hét végén az Európai Pravda e-mailt kapott a magyar Mandiner nevű lap munkatársától.
Azoknak az ukrán olvasóknak, akik nem követik szorosan a magyar eseményeket, némi háttérmagyarázatra lehet szükségük.
A Mandiner Orbán egyik kulcsfontosságú propagandacsatornája.
Még más propagandaoldalakhoz képest is kiemelkedően rossz – folyamatosan álhíreket gyárt, szemét tartalmat terjeszt minden határon túl. A Mandiner nyíltan vállalja lojalitását a Fideszhez. A kormány „stratégiailag fontos” médiumként ismeri el, így állami támogatásban részesül. Azt sem rejtik véka alá, hogy kormányzati zsoldban álló médiakommandósok – ez az Orbán-rendszer működése, amelynek semmi köze a demokráciához.”
Csak miheztartás végett. És ez még csak az eleje. Megkapja a magáét a rossz helyen próbálkozó slapaj is.
„Kedves Norbert,
Először is: nem vagy újságíró, még ha annak is próbálod beállítani magad. Propagandista vagy. A Mandiner pedig nem médium, hanem egy aljas propagandaeszköz, amelynek célja, hogy félretájékoztassa a magyar népet, és elszigetelje Magyarországot az európai civilizációtól. Nem elírás, hogy itt nem Ukrajnáról beszélek, hanem Magyarországról: a jelenlegi magyar rezsim szándékosan árt a magyar embereknek, és te ebben segédkezel.
Orbán propagandájának célja, hogy Magyarország tudatlan, szegény és elszigetelt maradjon minél tovább. (…) A Mandiner működését figyelve az a legnevetségesebb, hogy ti, ott a propaganda-buborékban, tényleg elhiszitek, hogy senki nem lát át a legolcsóbb trükkjeiteken. Mintha tényleg úgy gondolnátok, hogy mások valódi médiumként tekintenek rátok. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a ti „újságíróitok” interjút kérnek tőlem – annak ellenére, hogy a Mandiner személy szerint rólam, és az Európai Pravda-ról is számos álhírt közölt, nem beszélve az Ukrajnával kapcsolatos napi szintű hazugságaitokról? (…) De ha a Mandiner azt hiszi, hogy Ukrajnában senki sem látja, mi történik Magyarországon és milyen szerepet játszik ebben a kormánypropaganda – teljesen tévedtek. (…) Szerencsére Orbán nem marad örökké. Nem érdekel, ki jön utána – ezt a magyar nép dolga eldönteni. De a jelenlegi kicsinyes diktátornak, akinek politikája a magyar nemzet elértéktelenítésén, elszegényítésén és elszigetelésén alapul, távoznia kell. Kétség sem fér hozzá, hogy a történelemkönyvek sötét fejezetként fognak emlékezni rá – pontosan úgy, ahogy megérdemli.
Remélem, ez inkább előbb történik meg, mint később.”
Így beszél egy propagandistával, provokátorral egy valódi újságíró, akinek nincs miért tartania tőle. Egy dolog nehezen érthető előttem: miért volt múlhatatlanul fontos közölnie a Mandinernek ezt a levelet? Nincs az az épeszű sajtótermék, ami a saját, jól fogalmazott, találó, sőt, megsemmisítő kritikáját tulajdon hasábjain népszerűsítené.
Csak egyetlen magyarázatot találok: a Mandiner szerkesztősége attól tartott, hogy ezt a sok szépet és jót még nem mindenki tudja róluk.
Most viszont már igen, hála a saját maguknak.
Önmagukból csináltak bohócot.
Én mondom, kérem, valósággal szárnyal ma a kormánymédia, máskor is csodákra képes, de ma minden eddigi teljesítményét sikerült alulmúlnia.
Mi jöhet még? Csak egy régi szakmai vicc jut eszembe róluk és a módszereikről:
Budapestre látogat a római pápa. Beteg a bulvárlap szerkesztőségének fele, a gyakornokot kell kiküldeni a repülőtérre, a napos szerkesztő a lelkére köti, hogy címlapra való anyagot hozzon, különben repül a cégtől. A gyakornok ideges, gondolkodik, töpreng, míg kiér Ferihegyre – mi lehet az a kérdés, ami biztosítja a másnapi címlapot, sőt, talán szalagcímet?
A pápa leszáll a repülőgépről, elindul a vörös szőnyegen, mikor térdre hull előtte a gyakornok, és megkérdi:
– Szentatyám, mi a véleménye a budapesti nyilvánosházakról?
– Miért, fiam, vannak itt nyilvánosházak?
A bulvárlap másnapi szalagcíme:
„A PÁPA ELSŐ KÉRDÉSE BUDAPESTEN: VANNAK ITT NYILVÁNOSHÁZAK?”
Körülbelül úgy sajtó a magyar kormánymédia, ahogyan a viccbéli bulvárlap.
Kicsit sem inkább és kicsit sem másképp.
De ma nagy napjuk volt, meg kell hagyni – és még nincs este!
Szele Tamás