Pillanatnyilag nincs semmiféle világszenzáció, így érdemes felidézni a The Insider nyomán azt a pillanatot, amely nem túl ismert, és amelyben összesen egy kilométer hiányzott ahhoz, hogy az elmúlt több, mint száz év világtörténelme gyökeresen másképp alakuljon. Például előfordulhatott volna, hogy Lenin elvtársat még 1918-ban főbe lövik, és egy jóval mérsékeltebb baloldal jut hatalomra Oroszországban – az első világháború győztesei oldalán. Ehhez hiányzott az az egy kilométer. Pedig megérte volna, esküszöm. Lássuk csak, hogyan is történt az egész…

A szovjet elit megosztottsága

Az első szovjet kormány kétpárti volt – a bolsevikok mellett a Baloldali Szociálforradalmárok Pártja (PLSZR, a továbbiakban: eszerek) is benne volt. Ők az eszerek radikális szárnyának képviselői voltak, akik az októberi forradalom után együttműködtek a bolsevikokkal, és megkapták a maguk részét a hatalomból: nyolc népbiztosi tárcát és jelentős képviseletet más szovjet intézményekben. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy Felix Dzerzsinszkij után a VBK második embere a baloldali SR Vjacseszlav Alekszandrovics volt. Elnökhelyettesként joga volt aláírni bármilyen papírt és utasításokat adni akár Dzerzsinszkij nevében is.

A bolsevikok és a baloldali eszerek „mézeshetei” nem tartottak sokáig. 1918 márciusában az eszerek komisszárjai a németekkel kötött megalázó breszti béke aláírása ellen szavaztak, és a párt tiltakozásul bejelentette, hogy kilép a kormányból, miközben más tisztségeket megtartott, többek között a Csekában. Az eszer párt nem szándékozott ekkor teljesen megszakítani a kapcsolatokat a bolsevikokkal, biztosítva, hogy „mindenben támogatni fogja őket, mint becsületes harcosokat – kivéve a béke kérdését”.

Minél inkább szigorodott azonban a bolsevikok belpolitikája, annál élesebben beszéltek a baloldali eszerek a „komisszárokráciáról”, és követelték „a szovjet politika vonalának haladéktalan kiegyenesítését„. Úgy döntöttek, hogy a Németország elleni háború folytatásával fogják „kiegyengetni” azt. Június 24-én az eszerek Központi Bizottsága kidolgozott egy tervet, amely szerint a szovjetek közelgő V. kongresszusán a bolsevikokat arra kérik, hogy mondják fel a breszt-litovszki szerződést, és ha ezt megtagadják, akkor terrorcselekmények sorozatát rendezik a németek ellen, ami megrontja Moszkva és Berlin viszonyát.

„Nem felkelésre, hanem valódi háborúra és olyan angol–francia orientációra van szükségünk, amely inkább az egész országnak, mint egyik vagy másik politikai pártnak kedvező” – mondta Ilja Majorov, a Központi Bizottság tagja. – „Számunkra az az előnyös, ha arra törekszünk, hogy Németországot a fronton legyőzzük. Ez ott forradalmat fog kiváltani, ami megment minket is.”

A szovjetek V. kongresszusa 1918. július 4-én kezdődött a moszkvai Bolsoj Színházban. Az eszerek küldöttei a Központi Bizottság tervével összhangban a Németországgal való szakítást és a hadüzenetet követelték. Kijelentetteék, hogy: „Nem független szovjethatalomnak, hanem a német imperializmus lakájainak bizonyultunk. (Zaj.) Igen, a német imperializmus lakájai lettünk!” – mint a kongresszus jegyzőkönyve írja. Azonban már a küldöttek regisztrációjánál világossá vált, hogy mindezeknek a felhívásoknak semmi értelme, hiszen a különböző szovjetek képviseleti arányával való machinációk jelentős előnyt biztosítottak a bolsevikoknak – 773 mandátumot az eszerek 353 mandátumával szemben. Ezért a terv második változatát kellett életbe léptetni.

„Az orosz nép felszabadul Mirbach zsarnoksága alól”

Célpontként az eszerek Központi Bizottsága a moszkvai német nagykövetet, Wilhelm von Mirbach grófot választotta, akinek meggyilkolásával – az eszer vezetés elképzelései szerint – dühödt berlini reakciót kívántak előidézni. Végrehajtónak a Cseka nemzetközi kémkedés elleni küzdelemmel foglalkozó osztályának vezetőjét nevezték ki, a pártjukból korábban kilépett Jakov Blumkint. Július 6-án reggel Alekszandrovics lepecsételt, hamis okmányokat és egy autót kapott. Társával, Nyikolaj Andrejevvel együtt megjelentek a követségen, behívatták Mirbachot állítólag azért, hogy egy sürgős ügyet megbeszéljenek – és tüzet nyitottak.

A nagykövet a helyszínen belehalt sérüléseibe, de menekülés közben a merénylők ott hagyták az irataikat tartalmazó aktatáskát. Dzerzsinszkijnek, aki azonnal a követségre érkezett, nem okozott különösebb nehézséget a személyazonosságuk megállapítása és annak kiderítése, hogy hol rejtőzködhetnek. Azonnal elment a Bolsoj Trehszvjatyelszkij utca 1. számú házba, ahol az eszer Dmitrij Popov parancsnoksága alatt a Cseka harci különítménye tartózkodott, és követelte, hogy adják át neki a terroristákat. Ehelyett őt tartóztatták le, és ejtették túszul. A bolsevikok viszont letartóztatták az eszer-frakciót az V. kongresszuson, közvetlenül a Bolsoj Színház épületében.

A következő lépés az eszereké volt: elfoglalták a távírót, a postát és a telefonközpontot, és táviratokat küldtek Oroszország minden részébe arról, hogy „az orosz nép felszabadult Mirbach zsarnoksága alól”. Ezután tétova szünet következett.

Az eszerek fő erejét Popov különítménye jelentette – 1000 szurony, egy ágyúüteg és négy páncélkocsi. Ez cseppnek tűnik a 20 000 fős moszkvai helyőrség tengeréhez képest, de tény, hogy a legtöbb ezred kinyilvánította „semlegességét”. A helyzet az 1917. novemberi szentpétervári helyzet tükörképe volt: Richard Pipes történész szerint akkor a teljes pétervári helyőrségnek mindössze 4%-a volt bolsevikbarátnak minősíthető. Ez azonban elég volt a puccshoz, mivel az Ideiglenes Kormánynak nem voltak ilyen erői.

A Harci Osztag főhadiszállásától, ahol estére az eszerek Központi Bizottságának legtöbb tagja összegyűlt, a Kremlig és a Bolsoj Színházig mindössze egy kilométer volt a távolság. Joakim Vatsetisz (eredeti nevén Jukums Vācietis), a lett lövészhadosztály parancsnoka, a Vörös Hadsereg későbbi vezérkari főnöke visszaemlékezéseiben őszintén bevallotta: ha Popov megtámadta volna a Kremlt, a bolsevikok „aligha tudták volna tartani….. és másnap már új kormány lett volna Oroszországban”. Tisztán technikailag a művelet teljesen kivitelezhető lett volna: ha közvetlen tűzzel bezúzzák a Kreml kapuját, és a páncélautók fedezékében áttörnek, a Kremlt őrző lett lövészek egyáltalán nem jelentettek volna komoly védelmet.

A lett lövészek jelentősége

Mint Pavel Malkov, a Kreml parancsnoka felidézte, a Kreml helyőrségét – a 9. lett ezred 925 lövészét – közvetlenül az eszer lázadás kezdete után riadóztatták, a kapuknál szakaszállásokat állítottak fel, három századot géppuskákkal a Kreml falaihoz vezényeltek, két századot pedig tartalékban hagytak. De valójában a 9. ezrednek nem volt különösebb harcértéke. Amikor július 6-án, a komisszárokkal folytatott hosszas huzavona után két lett század beleegyezett, hogy visszafoglalja a Központi Távírót az eszerektől, „támadásuk” azzal végződött, hogy egyetlen lövés leadása nélkül megadták magukat, majd a lövészeket lefegyverezték és visszaengedték a Kremlbe.

És ez volt a legnépesebb lett ezred. Az 1., amely Gyevicsi mező szomszédságában állt, mindössze 631 lövésszel rendelkezett; a 2. ezredben, Hodinkán – 586 katona volt; a 3. ezrednél Zamoszkvorescsében – 617 katona és az 1. könnyű tüzérségi hadosztály négy ágyúja. Ezek az egységek sem mutattak túl nagy hajlandóságot a bolsevikok védelmére. Vatsetis felidézte, hogy július 6-án este a hadosztály vezérkari főnöke, a cári hadsereg egykori ezredese, Koszmatov odament hozzá, és közölte vele, hogy lemond a posztjáról: „Tudod, hogy miért fogunk mi ketten meghalni? Az egész helyőrség a bolsevikok ellen van, és mit gondolsz – néhány lettel győzhetünk ellenük?”.

Lenin eleinte nem merte bevonni a letteket a lázadás leverésébe. Ahogy a prominens bolsevik Karl Danisevszkij visszaemlékezett, „a lett ezredek egyes parancsnokairól kedvezőtlen pletykák keringtek”. A Kreml még Vatsetisben sem bízott, felkérte, hogy készítsen tervet a hadműveletre, de figyelmeztették, hogy más személy lesz a parancsnok.

A helyzet csak akkor változott meg, amikor kiderült, hogy nincs „másik ember” – ahogyan más egységek sem álltak készen az eszerek elleni harcra. A lett hadosztály komisszárjai kezeskedtek Vatsetisért, Lenin behívta az irodájába, és aggódva kérdezte: „Elvtárs, ki fogunk tartani reggelig?” És még az igenlő válasz után is elrendelte, hogy a már meglévő kettő mellé még két komisszárt nevezzen ki a főhadiszállására (másnap kétóránként ellenőrizni fogja, hogy Vatsetis nem disszidált-e az eszerek oldalára).

A szovjet történetírással ellentétben, amely a lett lövészeket mindig „hajthatatlan leninistáknak” festette le, 1918 valóságában a bolsevik vezetésnek minden oka megvolt arra, hogy kételkedjen a lojalitásukban. A lett lövészek – és elsősorban Vatsetis – a bolsevikokkal kötött szövetségüket többnyire kizárólag a haszonszerzés szempontjából közelítették meg. Közvetlenül a polgárháború befejezése után a lett lövészhadosztály állományának több mint fele visszatért a polgári demokratikus rendszerű hazájába, nem csábította őket a szocializmus építésének lehetősége a „világ első munkás- és parasztállamában”.

A számítás egyszerű volt: 1917-ben Lenin a lehető legtöbbet kínálta a letteknek, amit ígérhetett – békét, függetlenséget és földet, amelyet ők évszázadok óta a német báróktól akartak elvenni. 1918 nyarára ebből a pompás ígéretből már semmi sem maradt. Az első világháború lövészárkaiból a lövészek a polgárháború harcmezejére kellett vonuljanak; a breszt-litovszki béke Lettországot a németek kezében hagyta – miféle föld és függetlenség maradhatott volna számukra? A baloldali eszerek a „szégyenletes breszti béke” visszavonásának jelszavával lázadtak fel, és a bolsevikoknak jó okuk volt azt hinni, hogy a letteknek tetszeni fog ez az ötlet.

Miért nem csatlakozott Vatsetis az eszerekhez? Először is, miután látta az orosz hadvezetés módszereit az első világháborúban, emlékirataiban ezt írta: „Egy ilyen kulturálatlan ország, mint Oroszország képes lehetett Törökországot vagy Ázsia kis nemzeteit félreállítani az útból, de az orosz nép képtelen volt háborúzni Európa civilizált nemzetei ellen”. Másodszor, miután Oroszországot végleg kizárták a háborúból, a németek 1918 márciusában általános offenzívát indítottak Franciaországban, és 1914 óta először értek el ott operatív áttörést a fronton. Júliusra a császári csapatok 60 kilométerre álltak Párizstól, és a végső rohamra készültek.

Ilyen bemenetek mellett a Nyugaton győztes Németországgal folytatott háború folytatása Oroszország számára Vatsetis számára merő öngyilkosságnak tűnt. Ő pedig más utat járt, 1918 tavaszán kapcsolatot létesített a moszkvai német követség munkatársaival. A maga és lövészei számára Lettországba való visszatérés lehetőséégnek garanciái mellett kész volt hadosztályát teljes mértékben a németek rendelkezésére bocsátani, még akkor is, ha azok meg akarták dönteni a bolsevikokat.

Ugyanakkor Berlin nem akarta őket megbuktatni, mert ők voltak az egyetlen orosz politikai erő, amely képes volt garantálni a breszti béke megőrzését. Ezért Vatsetis július 6-án egészen más jelzést kapott a németektől, amelyet Kurt Ritzler, a német követség első titkára szerint jelentős aranyösszeggel is alátámasztottak: a tétovázó lett lövészeket a lázadó eszerek elleni fellépésre ösztönözték.

Lenin nyilvánvalóan tudott Vasetitsnek ezekről a kapcsolatairól, ami megmagyarázza bizalmatlanságát, amely még a lázadás sikeres leverése után is megmaradt. Mint Jurij Felsztyinszkij történész írta, 1918. augusztus 31-én azt javasolta Lev Davidovics Trockij katonai népbiztosnak, hogy Vatsetiset mindenesetre lőjék főbe. Akarva-akaratlanul Fanny Kaplan mentette meg, aki még aznap egy lövéssel hosszú időre kórházi ágyba küldte a világ proletariátusának vezetőjét.

A lázadás vége

Július 7-én reggelre Vaszetisnek sikerült mintegy 3000 embert a parancsnoksága alá gyűjtenie. E csapatok minőségét jelzi, hogy hét órán keresztül eredménytelen tűzharcot vívtak a magát a Trehszvjatyelszkij utcában elsáncoló Popov különítményével anélkül, hogy egy lépést is előrehaladtak volna. „Micsoda egy rakás barom. Még jó, hogy a mi alázatos ellenségünk, miután fellázadt meg is pihent a babérjain, elaludt, különben az ilyen csapatokkal csak a baj lenne” – idézte fel Danisevszkij Lenin szavait.

A helyzet veszélyesen emlékeztetett az 1825. decemberi Szenátus téri helyzetre. És mint a dekabrista felkelés esetében, Moszkvában is a tüzérség döntötte el a kérdést. A lett hadosztály tüzérségi parancsnokának, Eduard Berzinsnek (a Gulag későbbi megteremtőjének) sikerült egy ágyúval közvetlen célba venni Popov főhadiszállását. Az első lövedék annak a teremnek a közelében robbant fel, ahol az eszerek aktivistáinak gyűlése zajlott. Az aktivisták azonnal visszavonultak, és a tizenhetedik lövés után a többi lázadó is elmenekült.

Popov felkelői a kurszki pályaudvarra vonultak vissza, ahol el akartak foglalni egy vonatot. Ez a terv azonban kudarcot vallott, és miután két ágyút és egy páncélozott kocsit otthagytak az állomáson, mintegy 300 felkelő próbált elmenekülni Moszkvából a Vlagyimirszkoje országút felé. Ezt követően Moszkva külvárosában elakadtak, és megadták magukat. Délután két órára az utolsó ellenállási gócokat is elfojtották, és a túszokat, köztük Dzerzsinszkijt, szabadon engedték.

Oroszország szocialista alternatívája

„Milyen hatalmas történelmi jelentősége volt ennek a 17 lövésnek!” – kiáltott fel Vatsetis az emlékirataiban. Valóban, ritkán fordult elő a történelemben, hogy egy ilyen kis erőfeszítéssel sikerült elfojtani egy olyan felkelést, amely teljesen megfordíthatta volna egy hatalmas ország jövőjét.

Pipes a baloldali eszereket „a forradalom romantikusainak” nevezte, de mint kiderült, ezek a „romantikusok” sokkal pontosabban kiszámították a helyzetet, mint a cinikusan realista Lenin. 1918 nyarán és őszén a bolsvikok számára Németország veresége nem kevésbé volt ijesztő, mint győzelme: Lenin úgy vélte, hogy miután végeztek a németekkel, az „imperialista ragadozók” azonnal lecsapnak Szovjet-Oroszországra. 1919-ben világossá vált, hogy az első világháborúban aratott pirruszi győzelem után a győzteseknek sem erejük, sem akaratuk nincs a bolsevikokkal foglalkozni.

Az eszer alternatíva vonzereje az volt, hogy ha győznek, a polgárháború ismét imperialista háborúvá alakul, bár a breszt-litovszki béke Oroszországra nézve katasztrofális eredményei után hazafias háborúnak lett volna nevezhető. 1918 májusában a cseh légió felkelése következtében a bolsevik hatalom a Volgától Vlagyivosztokig összeomlott. Szamarában megalakult a jobboldali eszerek kormánya, amely a „német-bolsevikok” elleni háború jelszavát tűzte zászlajára, és feladatul jelölte meg, hogy „a német csapatokat ki kell űzni Oroszországból, és a háborút tisztességes békével, becsületesen kell lezárni”.

Július 10-én a vörös keleti front parancsnoka, a baloldali eszer Muravjev fellázadt, megtagadta az engedelmességet a szovjet kormánynak, és rádióüzenetet küldött Szamarába, amelyben azt javasolta, hogy együtt harcoljanak a németek és a bolsevikok ellen. Ha ekkor már a Kremlben ült volna az eszerek Központi Bizottsága, nem lett volna szükség lázadásra – mindent megoldott volna egy napiparancs. Gyenyikin önkéntes hadserege, amely kezdettől fogva hűségét nyilvánította ki Oroszország szövetséges kötelezettségei iránt, csatlakozott volna a Volgánál egyesült erőkhöz.

Hogyan válaszolhattak volna a németek? Ellentétben 1918 februárjával – szinte semmit sem tehettek volna. Fő erőiket már átcsoportosították Oroszországból a nyugati frontra. És ott a katonai helyzet drámaian megváltozott: július 18-án a szövetségesek végrehajtották az első sikeres ellentámadást, és ettől kezdve a császári hadsereg teljes defenzívába vonult. Németország összeomlásáig már csak négy hónapot kellett várni.

A háború újrakezdése a németekkel nemcsak a vörösöket és a fehéreket békítette volna ki, hanem Oroszországot is visszahozta volna a világpolitikába, mint a győztes hatalmak egyikét. Ez pedig teljesen más erőviszonyokat jelentett volna a versailles-i világrendben.

Ami a belső helyzetet illeti, minden forradalmi érzületük ellenére a baloldali eszerek a halálbüntetés elvi ellenzői voltak, a középparasztságra (és 1918 tavaszától a kulákokra) támaszkodva. Sokkal szelídebb alternatívája lehettek volna a bolsevik kísérletnek.

És Oroszországot ettől az alternatívától csak egy kilométer választotta el a Trehszevjatelszkij fasortól a Kremlig, ez a rövid séta, amit az eszerek nem mertek megtenni…

Hogyan magyarázták a szovjetek a kudarcot?

Minden sikertelen lázadás után annak résztvevői azt állítják, hogy szándékaikat félreértették, és „egyáltalán nem úgy gondolták a dolgot”. Az 1918. július 6-7-i események sem képeztek kivételt. Marija Szpiridonova, az eszerek vezetője azt állította, hogy a párt nem a hatalmat akarta megragadni, hanem csak „egy nemzetközi jelentőségű terrorcselekményt akart végrehajtani, egy tiltakozó akciót az egész világ előtt forradalmunk megfojtása ellen”, a többi akció pedig önvédelem volt a „Mirbach iránti haragtól elvakult bolsevikok” megtorlása miatt.

Néhányan még azt is kijelentették, hogy nem a bolsevikok, hanem „a német ügynökök és az általuk felfegyverzett hadifoglyok” ellen kívántak védekezni, akiktől Moszkva akkoriban állítólag hemzsegett. Röviden, a lázadás védekező jellegéről szóló tézis az eszer sajtó valóságos közhelyévé vált: a harc „a Népbiztosok Tanácsának politikája ellen irányult, és semmiképpen sem a bolsevikok ellen”. Feltételezték, hogy Mirbach meggyilkolása automatikusan a Berlinhez fűződő kapcsolatok megszakadásához vezet, és a bolsevikoknak így vagy úgy, de harcolniuk kell a németek ellen.

Azonban még a baloldali eszerek között is voltak olyanok, akik megértették ennek a logikának a gyengeségeit: elvégre, ha a szovjet kormány bolsevik vezetőkből állt, lehetetlen volt úgy harcolni a politikája ellen, hogy ne követeljék az eltávolításukat. Isaac Steinberg, az eszerek Központi Bizottságának tagja és volt igazságügyi népbiztos nyíltan javasolta a „hatalom megragadását”. Ez a felismerés nem vezetett konkrét tettekhez: a baloldali eszerek többsége láthatóan lelkileg nem volt felkészülve arra, hogy nyíltan szembeszálljon a tegnapi forradalmi elvtársakkal. „Nem volt energikus és tehetséges parancsnokuk; ha lett volna, ő és a baloldali eszerek nem töltötték volna tétlenül július 6-át és július 7-e egész éjszakáját” – összegezte Vatsetis.

A baloldali eszerek zendülése sikertelen lázadásként vonult be a történelembe. Valójában 1801 márciusa óta, amikor a gárdisták utoljára likvidáltak egy uralkodót, és egy másikat ültettek helyette a trónra, csak egyetlen sikeres puccs volt Oroszországban – az 1917. november 7-i. Az összes többi puccs pusztán „fenyegető demonstráció” maradt.

A „18. századi gárdisták” után a fegyveres lázadás technikája teljesen elveszett. Lenin 1917-ben azért győzött, mert az általános politikai környezethez képest unikum volt; amikor 1918 júliusában ő maga került Kerenszkij helyzetébe, már nem volt második Lenin az országban.

És van egy rossz hírem: most sincs Oroszországban politikai unikum. Sem Zwack, sem leninista, sem egyéb fajta, Navalnij semmiképpen sem volt az, Prigozsint lelőtték repülőgépestől, hatalmi centrumok és oligarcha-klikkek versengenek a potenciális trónöröklésért. A jelek arra mutatnak, hogy belátható időn belül nem várható spontán orosz belpolitikai átalakulás.

Ha Oroszországot mostanság bármi is megváltoztathatja, annak kívülről kell jönnie.

Azért ott ette volna meg a fene Popov lustaságát vagy gyávaságát… milyen szép lett volna, ha minden másként alakul.

 

Szele Tamás