Téeszelnöknek csúfolja a fél világ külseje, műveltsége és szokásai alapján, de a belarusz autokratának ennek ellenére megvannak a maga módszerei: tegnap este és ma reggel majdnem bolondot csinált még belőlem is. De csak majdnem. Az öregedő zsarnokokat és rendszereiket bemutató sorozat részeként ma Aljakszandr Lukasenkáról és az ő kisded játékairól lesz szó.

Kezdjük azzal, hogy tegnap este érdekes hírt találtam vele kapcsolatban a Moscow Times hasábjain. Konkrétan azt állította a Time magazin munkatársának, Simon Shusternek adott interjújában, hogy a következő ciklusban már nem szándékozik indulni az elnöki székért, sőt, nem kíván semmiféle politikai szerepet vállalni, már idén sem akart, csak nem szerette volna, hogy „gyávának és árulónak” tartsák, aki menekül a hatalomtól. Ezt idézem is, bár az idézettel lesz majd egy kis baj:

„A riporter megjegyezte, hogy a nyugati média gyakran az államfő legfiatalabb fiát, Nyikolajt nevezi meg Alekszandr Lukasenka lehetséges utódjaként.
»Nem, ő nem utód. Tudtam, hogy ezt meg fogja kérdezni. Nem, nem, nem. Nagyon megsértheti őt, ha ezt sugallja« – mondta az államfő.
Alekszandr Lukasenka elismerte, hogy Fehéroroszország következő elnöke némileg eltérő politikát folytathat. »Csak azt szeretném, ha nem rombolnának le mindent, hanem úgy folytatnának, ahogy én tettem – az erősek vállára támaszkodva, arra építve, ami már létezik, és folyamatosan fejlesztve az országot egy pusztító forradalmi felfordulás nélkül. Ha meggyőzik a társadalmat arról, hogy más irányba kell haladnia, rendben, legyen« – mondta az elnök.
Az államfőt arról is megkérdezték, hogy tervezi-e az új ciklusra való indulást: »Nem, most nem szövök semmiféle terveket. Nem tervezek semmit. Az egyetlen dolog, amire gondoltam, de soha nem mondtam ki, az az, hogy Trump majdnem 80 éves, és még mindig reprezentatívnak tűnik…«”

Nos, az idézettel az a baj, hogy nem a Time magazinban megjelent nagyinterjúból származik! Nagy a sora annak, míg megtaláltam az ősforrást. A hírt közölte a Moscow Times, a Reuters, az Al Jazeera, az Index, és ha nem lettem volna tegnap este túl fáradt ahhoz, hogy elkezdjek utánajárni az eredetének – közöltem volna még én is, de inkább összeírtam a mára tervezett folytatáshoz szükséges adatokat a Novaja Gazeta Evropából és elaludtam, azzal, hogy reggel majd folytatom.

Reggel a szokásos nemzetközi lapszemlém során nézem ám a Meduzát, ott egy kivonat a Time-interjúból, de abban egy vak hang sincs öröklésről, elnöki ciklusról, az egész Lukasenka Moszkva és Washington között állítólag játszott közvetítői szerepéről szól.

Semmi baj, elolvassuk az eredeti interjút is a Time-ban, akármilyen hosszú.

Abban sincs szó ilyesmiről!

Akkor honnan vette a fél világsajtó ezt a hírt?

Az Index a Reutersre hivatkozik, de az Al Jazeerához ad linket, a Moscow Times a Time-ra, de tévesen, a Reuters nem hivatkozik senkire, csak közöl. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen szintű álhírek úgy szoktak elterjedni, hogy befészkelik magukat egy komoly és hiteles hírforrásba, aztán onnan veszik át mások őket, és hivatkozásról hivatkozásra kell követni a folyamatot, míg elérünk az ősforráshoz. De itt mintha körbe hivatkoznának a hírügynökségek… olyan már volt, hogy az Al Jazeera nem csak közel-keleti ügyekben értelmezte sajátosan az eseményeket, a Reutersszel is megesett az elmúlt év folyamán, hogy orosz ügyekben tévedett (három alkalommal, ez a negyedik: csúnya folt a patinás hírügynökség renoméján), de a Moscow Times nem is engedhet meg magának ilyesmit, ők minden szót alaposan ellenőriznek.

Náluk is volt a megoldás. Van az anyagukban egy félmondat, miszerint „az államfő honlapját” idézik. Nosza, lássuk.

És igen, ott van. Ott a Time-interjú, csak éppen, ahogy a könyvkiadók mondanák, „jelentősen javított, bővített és átdolgozott kiadásban”. Magyarul: Lukasenka megíratta valakivel (mert azt nem hinném, hogy ő maga írta volna meg) a saját interjú-változatát! És mostantól Belaruszban az a hivatalos, nem az eredeti.

A sajtószakma szabályai szerint azt valóban eldöntheti az interjúalany, hogy a riporter kérdéseire egyáltalán válaszol-e (ebben az esetben ez nem volt opció, maga Lukasenka kereste a sajtómegjelenés lehetőségét a Time-ban), ha válaszol, mit mond, mikor, mennyit, igazat beszél-e avagy hazudik. Ez mind joga az interjúalanynak. Azonban azt, hogy mi jelenik meg, már a riporter (és a szerkesztője meg/vagy annak felettesei) döntik el. Ha valaki nem válaszol egy kérdésre, akkor azt kell megírni, hogy nem adott választ. Ugyanis minden nyilatkozatban, megszólalásban közös, hogy húzni szabad belőlük, majdnem mindig kell is, a pongyola fogalmazás miatt, de hozzátenni tilos. Amit az embernek nem mondtak, az nem kerülhet bele az írásba. Hogy aztán Lukasenka beszélt-e Shusterrel az öröklésről vagy sem, azt maximum ők ketten tudják biztosan, én nem hinném, mert Shuster ezt mindenképpen megírta volna, de Lukasenkának még becsületszóra sem hiszem el, hogy elhangzott ez a párbeszéd, mert szava ugyan van neki, de becsülete nincs.

Hát ilyen legény ez a ravaszdi Lukasenka, kiácsingózott egy interjút egy világlaptól (ami azért már jó ideje nem a legfényesebben ragyogó csillag a nemzetközi sajtó egén) és utána átíratta.

Egyébként vannak még bizonyítékok arra, hogy a nemzetközi politikában most igen nagy számban szereplő útonállók közül is kiemelkedő, cégéres gazember. Lélekrázó erővel emlékezik meg a Novaja Gazeta Evropa arról, mi lett Belaruszból az öt évvel ezelőtti tiltakozások leverése óta.

Ugyebár, ma öt évvel ezelőtt több százezer belarusz az utcára vonult a 2020. augusztus 9-én tartott és meghamisított választások miatt. Akkor úgy tűnt, hogy az emberek megfordították a történelem menetét. De a diktatúra túlélte. Pontosabban – megsegítették Moszkvából. Százezrek távoztak, ezrek kerültek börtönbe, tucatnyian meghaltak. Lukasenka nem engedett, hanem egy olyan rendszert épített ki, ahol az elnyomás a diktatúra alapját képezte. Belarusz nem szabad lett, hanem még sokkal inkább rab, mint azelőtt. Ma túszország: a diktátor, Oroszország és a félelem túsza.

Az emberi jogi aktivisták alapján (2025. július végi állapot szerint) 2020 májusa óta 8519 embert vontak politikai alapon büntetőeljárás alá Fehéroroszországban, 7190 embert ítéltek el, közülük 33-at küldtek pszichiátriai kényszergyógykezelésre.

És ezek csak az emberi jogi aktivisták által ismert tények. A valóságban sokkal több az elnyomott állampolgár. Ezekben az években a fehérorosz börtönök egy új Gulággá váltak. Mindenkit bebörtönöztek, aki Lukasenka ellen fel mert szólalni. Az emberi jogi aktivisták számításai szerint 2025. augusztus 6-án 1183 politikai fogoly van az országban (ezek csak azok, akikről tudnak). Közülük 175 nő – ez rekord a mai Európában.

A foglyokat nem csak embertelen körülmények között tartják fogva: verik, bántalmazzák, éheztetik is a rabokat, és megtagadják tőlük az orvosi ellátást. Sőt, arra kényszerítik őket, hogy egyenruhákat varrjanak a hadsereg számára, hogy fegyveralkatrészeket készítsenek, amelyekkel aztán az orosz csapatok Ukrajnát bombázzák… A gépnél töltött 15-16 óráért néhány rubeles fizetést kapnak havonta, néhányan pedig – a szigorítottak – csak egy kopejkát. Ez valójában rabszolgamunka és a kínzás kifinomult futószalagja, amelyet a rezsim helyezett működésbe.

Kint a foglyok hozzátartozói szenvednek a „helyzetük” miatt: elveszítik a munkahelyüket, a szomszédaik jóindulatát, az üzletüket, a vagyonukat és a hitüket abban, hogy hamarosan minden megváltozik.

Eddig 2860 embert engedtek szabadon, miután letöltötték a rájuk törvénytelenül kiszabott büntetést. Ezeknek az embereknek a pszichéje és egészségi állapota súlyosan megromlott. Legalább nyolc politikai fogoly halt meg a fehérorosz börtönökben. Az elmúlt öt évben összesen legalább 50 000 embert vettek őrizetbe (büntetőeljárás indítása nélkül) „politikai okokból” Fehéroroszországban.

„Kívülről úgy tűnhet, hogy az ország örökre a tekintélyelvűség szorításába fagyott. Lukasenka hihetetlen mértékben radikalizálta rendszerét, valóban szörnyű elnyomást alkalmazva” – írja Ingo Petz német újságíró, aki több mint 25 éve tanulmányozza Fehéroroszországot.

A hivatalos propaganda szóhasználata szerint az országot fenyegető legfőbb veszélyt a „szélsőségesség” jelenti – a rezsim minden „hűtlenséget” így nevez. Nemcsak a független médiumokat, hanem több száz semleges könyvet, filmet, több ezer weboldalt és csatornát is betiltottak. Zenei csoportokat, bloggerek YouTube-csatornáit, sőt még a Belaruskicry ékszermárkát is szélsőségesnek nyilvánítottak. Eljutottak odáig, hogy egy dal vagy akár egy medál fotójának megosztása is büntetőeljárással végződhet.

Belaruszban a „szélsőséges anyagok” listáját tartalmazó dokumentum már 1800 oldalra terjed ki. És több mint 7000 címszót tartalmaz. A „szélsőségesek” listáján 5559 ember szerepel, míg a „terroristák” listáján 1326 fő.

„Amikor a nyilvánvaló és valódi ellenfelek elfogynak, a rezsim elkezdi keresni a nem nyilvánvaló ellenfeleket. Ilyen akciókkal minden ellenzékit ráébreszt arra, hogy senkinek sem lehet nyugalmas az élete, míg ők uralkodnak”

– mondja Valerij Karbalevics politológus. 2020 óta a Belaruszban elkövetett kínzásokat kivizsgáló nemzetközi bizottság emberi jogi aktivistái mintegy kétezer áldozat tanúvallomását dokumentálták (ennyien mertek egyáltalán beszélni) – és vérfagyasztó tényeket ismertek meg. Íme egy részlet:

„A fogva tartás körülményei olyanok, mint egy náci koncentrációs táborban. Az embereket minden alkalommal megverték. Eleinte csak a falhoz állították őket kényelmetlen testhelyzetben. Aztán egyre rosszabb lett: szögesdrótot alkalmaztak, hogy jobban meghajoljanak; aki megmozdította a karját vagy a lábát, azt azonnal megverték gumibottal. Napról napra fokozódtak az atrocitások. A kínzásgyár éjjel-nappal dolgozott. Körös-körül mindent elborítottak a megvert emberek testei, az emberek nyögtek és sikoltoztak a fájdalomtól, sokan vérben és saját ürülékükben feküdtek, segítségért könyörögtek, de tovább verték őket”

– mondja az egyik áldozat (ezt az idézetet a fehéroroszországi kínzások kivizsgálására létrehozott nemzetközi bizottság munkatársai juttatták el a „Novaja Gazeta Evropa”-nak).

Az elmúlt öt év alatt Lukasenka megtanulta, hogyan kell mesterien kereskedni az emberekkel. Elengedi a súlyosan beteg foglyokat vagy azokat, akiknek a büntetésük a végéhez közeledik, és ezt „kegyelemnek” nevezi. De minden a hónapban tucatnyi új rab kerül a diktatúrája börtöneibe.

„Lukasenka azonban teljesen Moszkvától függ. Belarusznak nincs mozgástere. Az ország jövője közvetlenül attól függ, hogyan ér véget az ukrajnai háború” – mondta Gwendolyn Sasse professzor, a Kelet-európai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (Berlin) munkatársa.

Maga Belarusz szinte teljesen elszigetelődött: a légi összeköttetés Európával leállt, az EU-val közös szárazföldi határok több mint fele zárva van. A civilizált világ szó szerint el van kerítve az országtól.

Ne feledjük: 2020-ban majdnem összeomlott Lukasenka hatalma, de a helyzetet Putyin megmentette. Az ő – anyagi és hatalomtechnikai – támogatása volt az, ami esélyt adott a diktátornak arra, hogy a trónon maradjon. Természetesen nem hagyta ki ezt a lehetőséget, és a belarusz szuverenitás jelentős részét feladta a folyamat során.

Öt évvel később Minszk Moszkvától való függősége a végletekig fokozódott. „Lukasenka még mindig a nyeregben van… talán még feszesebben ül benne, mint valaha, mert radikalizálta a rendszert, és közel került Putyinhoz” – jegyzi meg Ingo Petz.

Putyin szó szerint biztosítja a rendszert, a kölcsönöktől és támogatásoktól kezdve az orosz atomfegyverek telepítéséig Lengyelország határai közelében. Cserébe ezért Belarusz gyakorlatilag Oroszország frontzónájává, „északnyugati peremvidékévé” vált.

Az orosz csapatok 2022 óta önkényesen megszállva tartják Belarusz teljes területét – onnan küldték a konvojokat Kijevbe az invázió első napjaiban, és a mozgósított csapatokat ott képzik ki. Belarusz biztosította Moszkvának az összes bázist, a saját légterét és infrastruktúráját az Ukrajna elleni agressziójához, amiért a Nyugat újabb kegyetlen szankciói alá került, de ennek ellenére az országon keresztül tiltott áruk áramlanak, az orosz olajtermékektől a „fehérorosz” avokádóig.

Lukasenka próbál egyensúlyozni, de kevés a lehetősége a manőverezésre. Szánalmasnak tűnnek kísérletei, hogy Kínával flörtöljön vagy az USA-tól alkudjon ki valamit: egyetlen lépést sem tesz anélkül, hogy Moszkvára ne tekintene előtte.

Magán az országon belül nyomasztó, fagyos csend uralkodik. Sokan úgy érzik, hogy Fehéroroszország most egyedül maradt egy dühödt Leviatánnal, amely felfalja saját népét, hogy megőrizze hatalmát.

Nos, Lukasenka kötéltáncának része volt ez a mai kis trükk is, amivel a világsajtót – és némiképp a világpolitikát is – próbálta befolyásolni, ha nem is teljes sikerrel. Hogy miféle húzások érdekében tette, azt egyelőre nem tudnám megmondani, de az egészen bizonyos, hogy Moszkva (és a saját) érdekében gépészkedhetett.

A fentiek fényében tehát akkor tegyük fel a kérdést: miféle ember is ez a Lukasenka, Belarusz zsarnoka? Vennénk tőle használt autót?

Még használt traktort sem. Véreskezű autokrata, olyan az uralma, mintha 1956 után Magyarországon Münnich Ferenc vagy Ceaușescu vette volna át a hatalmat. És olyanok az eszközei is.

Dehogy fog ez visszavonulni a hatalomtól. Ezzel csak a nyugati szankciókat próbálhatta enyhíteni. Ezt az elnöki szélből fogják temetni, ha csak csoda nem történik.

Itt lenne az ideje jó néhány csodának világszerte, amondó vagyok.

Az autokraták portréját bemutató sorozat a Zónán több-kevesebb rendszerességgel – amint azt a világpolitikai események megengedik – folytatódni fog.

 

Szele Tamás