A Meduza és a Der Spiegel érdekes elemzést adott közzé: ha annak idején, még a kilencvenes években felveszik Oroszországot a NATO-ba, most finoman szólva is másként nézne ki a világ politikai térképe. Lássuk először, mit mond a cikk.
Tudjuk, hogy Jelcin még 1991-ben, a Szovjetunió hivatalos felbomlása előtt, a NATO-ba való belépést Oroszország „hosszú távú politikai céljának” nyilvánította. A Varsói Szerződés (a Szovjetunió vezette „keleti blokk”) korábbi tagállamai ugyanígy nyilatkoztak, és Andrej Kozirjev orosz külügyminiszter arra kérte az amerikai kormányt, hogy Oroszországot kezelje ugyanúgy, mint a többi „új demokráciát”.
Moszkvában úgy vélték, hogy a német egyesítésről szóló 1990-es tárgyalások során „alapvető megegyezés” született: Oroszország (akkor még a Szovjetunió) lemond a Kelet-Európa feletti hegemóniáról, cserébe a Nyugat pedig egyenjogú politikai és katonai partnerként ismeri el.
Az orosz fél úgy vélte, hogy teljesítette a nem hivatalos megállapodás rá eső részét. A korábban szovjet szatellitállamok vagy szovjet köztársaságok főként azért törekedtek a NATO-ba való belépésre, hogy biztonsági garanciákat kapjanak arra az esetre, ha Oroszország újra dominálni akarna felettük. Jelcin és társai ezeket a félelmeket alaptalannak tartották, és 1994 januárjában, Clinton moszkvai látogatása során váratlan megoldást javasoltak neki: először Oroszországot, majd a többi kelet-európai országot is vegyék fel a NATO-ba. Clinton nem értett egyet ezzel a sorrenddel.
A NATO 1994 januárjában Brüsszelben tartott csúcstalálkozóján a szövetség elvben jóváhagyta a „Partnerség a békért” programot, amely katonai együttműködést irányzott elő a volt Varsói Szerződés országokkal. Strobe Talbott, az Egyesült Államok volt szovjetunióbeli különmegbízottja és Clinton személyes barátja közvetlenül Moszkvából repült Brüsszelbe, és közölte a szövetségesekkel: az Egyesült Államok a NATO keleti bővítését eldöntött ügynek tekinti, és tíz év múlva Oroszországot is fel kell venni a szövetségbe.
Azonban a német diplomácia már 1994 augusztusában, amikor a „Partnerség a békéért” program elindult, és Oroszország a legfontosabb résztvevőjévé vált, jelentette Washingtonból Berlinbe, hogy Clinton és Talbott álláspontja sem a Külügyminisztériumban, sem a Pentagonban, sem a CIA-ban, sőt még a Fehér Házban (nyilvánvalóan az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsában) sem talál támogatást.
Oroszország NATO-ba való felvételének lehetősége számos ellenvetést váltott ki az európai szövetségesek, elsősorban Németország részéről: ellene volt Kohl kancellár, Klaus Kinkel alkancellár, külügyminiszter és Volker Rühe védelmi miniszter is. Úgy vélték, hogy Oroszország csatlakozása a szövetség belső ellentéteinek hirtelen növekedését jelentené, ami működésképtelenné tenné azt. A német politikusok nem voltak biztosak abban, hogy Oroszország továbbra is a piaci és demokratikus reformok útján halad majd, és attól tartottak, hogy az ország ismét fenyegetést jelenthet Európára, éppúgy, mint a hidegháború idején – és ha tagja lesz a NATO-nak, amelyet éppen az ő féken tartására hoztak létre, akkor sokkal nehezebb lesz szembeszállni vele.
A fő ellenvetésük az volt, hogy ha Oroszországnak konfliktusa alakulna ki például Kínával, az európai katonáknak a kontinens másik végére kell menniük harcolni szövetségesükért.
Egy évtizeddel később Angela Merkel német kancellár hasonló ellenvetést hozott fel Ukrajna NATO-ba való felvétele ellen – csak Kína helyett már Oroszország volt a potenciális ellenfél. És mivel a NATO új tagjainak felvételéről csak egyhangúlag lehet dönteni, végül sem Oroszországot, sem Ukrajnát nem vették fel a szövetségbe.
Ugyanakkor 1994-ben a német kormány gondosan kerülte, hogy nyilvánosan tiltakozzon Oroszország felvétele ellen, nehogy rontsa a kétoldalú kapcsolatokat Moszkvával. Amikor Kozirjev – Oroszország nyugati struktúrákba való integrációjának lelkes támogatója – közvetlenül megkérdezte német kollégáját, Klaus Kinkel-t, hogy mi a probléma, az azt válaszolta, hogy a szövetség „jelenleg” nem áll készen Oroszország felvételére – de semmilyen alapvető ellenvetést nem hozott fel.
Kohl kancellár pedig teljesen kerülte ezt a témát, amikor Jelcinnel tárgyalt. Jelcin pedig nem hozta fel ezt a kérdést, mert úgy vélte, hogy az Egyesült Államok támogatása elegendő számára. Viszont Kohl szorgalmasan építette a baráti kapcsolatokat Oroszország és Németország között, elsősorban az üzleti kapcsolatokat, és szükségesnek tartotta, hogy támogassa Jelcint a 1996-ra tervezett elnökválasztáson.
Clinton Oroszország NATO-ba való felvételével kapcsolatos elképzeléseit kidolgozatlannak tartva, Kohl ugyanakkor elégedetlen volt a lengyel elnök, Lech Wałęsa viselkedésével: az utóbbi Oroszországot egy ketrecbe zárandó medvéhez hasonlította, és ragaszkodott ahhoz, hogy országa minél hamarabb csatlakozzon a NATO-hoz, figyelmen kívül hagyva a szövetség tagjainak érdekeit, különösen Németország és Oroszország kétoldalú kapcsolatait.
Kohl azt javasolta, hogy először vegyék fel Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot az Európai Unióba, és a NATO bővítését halasszák el 2000-ig. Clinton azonban úgy döntött, hogy ez túl hosszú időt venne igénybe. Végül a három ország NATO-ba való felvételéről szóló hivatalos tárgyalások már 1997-ben megkezdődtek, és 1999-ben lettek a szövetség tagjai. Az EU-ba csak 2004-ben léptek be.
Andrej Kozirjev 2019-es memoárjában azt írja, hogy Oroszország NATO-tagságának kérdése számára „lakmuszpapír” volt: ha felveszik, akkor ez a szabad világ védelmére létrehozott szövetség, ha nem, akkor ez egy Oroszország-ellenes blokk. A NATO bővítésének szervezése arról győzte meg, hogy a második változatot fogadja el. (Itt erősen vitatkoznék Kozirjev álláspontjával: ha ugyanis Jancsi nem veszi feleségül Juliskát, az még nem jelenti azt, hogy Jancsi Juliska vesztére tör, sőt, azt sem, hogy rosszlányokhoz jár – az csak annyit jelent, hogy Jancsi jobban szereti Mariskát, mint Juliskát. Gondoljon erről Juliska bármit és esküdjön bármilyen bosszút.)
Akkor most használjuk kicsit a saját fejünket is. Tegyük fel, hogy – így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de mindenképpen 2007, tehát Putyin müncheni beszéde előtt – a NATO úgy dönt, hogy felveszi Oroszországot tagjai sorába. A többi kelet-európai állammal együtt. Változtatna ez a mostani helyzeten?
Bizonyos szempontból igen, más szempontból nem. A NATO-tagság segített volna az Oroszországi Föderációnak az európai uniós tagság elérésében, és az majdnem biztos, hogy egy Ukrajnával vívott háború elképzelhetetlen lenne – de már a 2008-as grúziai bevonulásra sem került volna sor, bár az első és a második csecsen háborút mindenképpen megvívta volna Putyin, ha másért nem, azért, hogy megszilárdítsa a hatalmát. Viszont ezekben nem valószínű, hogy a NATO segítségét kérte volna, akkor sem, ha addigra már tagja a szövetségnek. Ellenben az orosz állam krízisére – melynek elhárítása miatt tart mostanáig az Ukrajna elleni, teljesen értelmetlen háború – mindenképpen sor került volna, tehát nem az a kérdés, hogy egy NATO-tagállam Oroszország háborúzna-e. Háborúzna, különben összedől, a háború tartja össze. De kivel?
Csakis Törökország vagy Kína jöhetne szóba, bár mindkettő jóval erősebb katonai szempontból annál, hogy a mostani állóháborút velük éveken keresztül fenn lehetne. Ellenük már valóban nem kérte, hanem egyenesen követelte volna Putyin a NATO segítségét, és mivel Törökország NATO-tagállam, csakis Kína ellen indulhatott volna meg, mely ugyan most komoly riválisa az Egyesült Államoknak, de egy konfrontáció Kína és a NATO között – világháborút jelentene.
Tehát a kérdésre, miszerint elkerülhető lett volna-e az Ukrajna elleni orosz támadás, ha az Oroszországi Föderációt még idejekorán felveszik az Észak-Atlanti Szövetségbe, az a helyes válasz, hogy ez esetben talán, de csak talán nem lenne háború jelenleg a földrajzi értelemben vett Európában. De csak azért nem, mert világháború zajlana, valószínűleg leginkább a csendes-óceáni térségben.
Tudjuk: a történelemben nincs olyan, hogy „mi lett volna, ha…” De a lehetőségeket érdemes – utólag is – elemezni.
Oroszország esetében nem volt és nincs olyan lehetőség, amely egyszerre kedvezne a Kremlnek is és a világ többi részének is. Amibe Moszkva beleüti az orrát, abból előbb vagy utóbb háború lesz.
Ha nincs háború, összedől a Kreml.
Szele Tamás