A huszonegyedik századi autokráciák kezdenek a legsötétebb misztika felé fordulni, igaz, a huszadik századi totális rendszerek mintáját követik – legalábbis így veszi észre Niels Marquard, a Die Zeit kulturális rovatának szerkesztője, akinek írását a The Moscow Times közli. Érdemes pár percet szentelni a gondolatainak.
Maónak még volt ideje
Amikor Mao Ce-tung 1949 decemberében megérkezett a Szovjetunióba, az a diplomácia történetének egyik legkülönösebb állami látogatása volt. Hivatalosan arról volt szó, miszerint a Kínai Népköztársaság elnöke Moszkvába érkezett, hogy részt vegyen Joszif Sztálin 70. születésnapjának ünnepségén. De valójában egy új kínai-szovjet barátsági szerződést akart kötni. Sztálin eleinte nem volt hajlandó tárgyalni erről, ezért Mao úgy döntött, hogy egyszerűen kivárja a megfelelő időpontot. Több mint két hónapig maradt a Szovjetunióban, amíg Sztálin meg nem adta magát és alá nem írta a dokumentumot.
Bármennyire is régi ez a történet, napjainkban perverz módon megismétlődött. Először is, az utóbbi időben Kínában reneszánszát éli Mao kultusza, Oroszországban pedig ismét nyíltan rajonganak Sztálinért. Csak az erőviszonyok változtak meg. Ezúttal Putyin érkezett – a mostani mércével mérve – szokatlanul hosszú látogatásra Kínába, hogy tiszteletét fejezze ki Hszi Csin-ping előtt. Putyin augusztus 31-től szeptember 3-ig tartózkodott az országban: először részt vett a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóján Tiencsinben, majd megtekintette a nagy katonai parádét Pekingben.
Másodszor, létezik egy másik momentum is, ami összeköti ezt a látogatást a moszkvai Mao-vizittel: megmutatkozott a diktátorok furcsa és egyben jellemző viszonya az időhöz – nemcsak a munkaidőhöz és a túlórákhoz, hanem a saját életükhöz is. Amikor Putyin és Hszi a tiszteletbeli vendégek delegációjának élén vonultak, a mikrofonok rögzítették beszélgetésüket. Putyin azt mondta, hogy a biotechnológia folyamatosan fejlődik, és a transzplantáció terén elért fejlődésnek köszönhetően idős korban is egyre fiatalabbá válhatunk, sőt, akár a halhatatlanságot is elérhetjük. Hszi osztotta nézetét: szerinte ebben a században az emberek 150 évig élhetnek.
Később egy sajtótájékoztatón Putyin megerősítette, hogy Xi-vel a hosszú élettartamról beszélgetett – és ugyanerről beszélt Silvio Berlusconival is egy korábbi látogatása során. Az olasz miniszterelnök, aki számos vagy inkább számtalan plasztikai műtétjéről volt ismert, 2023-ban halt meg.
A halottak szocialista feltámadása
Egyrészt lehetséges, hogy a halhatatlanságról szóló beszélgetés előre meg volt rendezve. Hiszen Putyin és Xi totalitárius vezetők, akiktől nehéz spontán eszmecserét elvárni a vörös szőnyegen. Maga a „örök életről” folytatott diskurzus pedig szinte közvetlen üzenetként értelmezhető a Nyugat számára: „Mi itt vagyunk, és sokáig maradunk. Nagyon sokáig.”
Másrészt, Putyin és Hszi alighanem valóban örökké szeretnének élni. Egyébként Putyinnak nem kell az amerikai Szilícium-völgy felé tekintenie, ahol már néhány éve virágoznak a „hosszú élet” álmát kihasználó start-upok.
Nem kell senkinek Oscar Wilde-ot olvasnia vagy Jarmusch Only Lovers Left Alive című filmjét megnéznie ahhoz, hogy az örökkévalóság vágyához eljusson. Éppen Oroszországban – pontosabban a kései Orosz Birodalomban és a korai Szovjetunióban voltak különösen gyakoriak a politikai utópiák, amelyek az öröklét gondolatával foglalkoztak.
Több mint száz évvel ezelőtt egy sor orosz gondolkodó a halál eltörlését tűzte ki célul. A „Új emberiség” (2005) című antológiában Boris Groys és Michael Hagemester kultúrakutatók áttekintést adnak ezekről a furcsa, de a maguk idejében gyakori eszmékről.
Minden Nyikolaj Fjodorov filozófussal kezdődött, aki 1903-ban halt meg. Úgy vélte, hogy a szocializmusnak nemcsak térben, hanem időben is terjednie kell, hogy a technikai fejlődés segítségével véget kell vetni a „halál mocskának” – és fel kell támasztani a halottakat, hogy ők is részesüljenek a szocialista Paradicsom áldásaiban. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg a „biokozmikusok” csoportja is, amely az 1920-as években alakult a Szovjetunióban. Az ő elképzelésük szerint a valódi kommunizmusban az utolsó magántulajdonnak, az egyéni élettartamnak is meg kell szűnnie. Végül is, ha mondjuk Szolzsenyicint tekintjük, ez meg is valósult, csak nem pluszban, hanem mínuszban: az emberek nem lettek ugyan hosszabb életűek, de szükség és igény esetén sikerült lerövidíteni számukra ezt a földi Siralomvölgyet.
Rövid az élet
A halál elleni küzdelem a Szovjetunióban nem pusztán filozófiai kérdés volt. Alekszandr Bogdanov, Lenin munkatársa, az 1920-as évek közepén megalapította a Vérátömlesztési Intézetet az „életerő megújítása” érdekében. „Az életképességért folytatott küzdelem” (1927) című művében leírta egy 50 éves forradalmár esetét, akibe egy 20 éves elvtárs vérét ömlesztették át. Bogdanov szerint az illető munkaképesebb lett, jobban látott és abbahagyta a horkolást. (Később Bogdanov maga is abba halt bele, hogy egy vércsoportjával nem kompatibilis diák vérét kapta transzfúzió útján.)
Sajnos az emberek még mindig meg szoktak halni, és a legritkább esetben élnek 150 évig. De pont a biopolitikai utópia az örök életről volt az egyik oka annak, hogy Lenint bebalzsamozták – arra az esetre, ha sikerülne valamikor feltámasztani.
Elképzelhető, hogy Putyin és Hszi abban az esetben, ha nem sikerül halhatatlanná válniuk, azt szeretnék, hogy balzsamozzák be őket – mint Lenint és Maót. Bár a katonai parádén elhangzott beszélgetésük alapján, annak örülnének, ha ez egyáltalán nem történne meg. Az, hogy ezek az utópiák illenek hozzájuk, nem véletlen. Az örök élet vágya – a diktatórikus létezés kulcsfontosságú vonása.
Erre mutatott rá Hans Blumenberg filozófus a „Élet- és világidő” (1986) című könyvében. Az előbbin az egyén korlátozott életét értette, az utóbbin pedig a történelem végtelenségét. A két időhorizont közötti szakadék az ember „nárcisztikus sebe”: keserűen rá kell döbbennie, hogy csak jelentéktelen, rövid élet jut neki a történelem végtelen folyamában, amelynek során nem tud minden lehetséges életet megélni. A világ tovább megy – nélküle.
A vámpírok társadalma
Blumenberg szerint az átlagember „időt próbál nyerni” annak érdekében, hogy áthidalja a különbséget az élettartam és a világidő között. Ehhez különböző technológiákat használunk: a nagy sebességű vonatoktól a hangüzenetekig. A cél az, hogy csökkentsük az életfenntartáshoz szükséges „kötelező időt”, és növeljük a szabad akarathoz, egyéni választáshoz rendelkezésre álló „saját idő” tartamát.
Blumenberg nemcsak ezekről a néha szánalmas kísérletekről ír, hanem a diktátorok „abszolút nárcizmusáról” is, akik mesterséges nagyzolásukban megpróbálják összeolvasztani az egyéni és a történelmi időt. Példaként hozza fel Hitlert, aki még életében meg akarta építeni a náci világbirodalmat – villámháborúk és szuperszonikus rakéták segítségével. Amikor pedig a vereség elkerülhetetlenné vált, úgy döntött, hogy a világnak vele együtt kell elpusztulnia.
Akinek Wagner jut eszébe és az Istenek Alkonya, nem téved nagyot.
Putyin és Hszi természetesen nem Hitler. De Putyinról elmondható, hogy az örök élet iránti vágya mások halálával jár. Az oroszok már az 1920-as években is a halhatatlanság utópiáját keresték, ami Borisz Grojs szerint egyfajta „vámpírok társadalmát” jelentette. A mai diktátorok politikai Drakulák. Hogy halhatatlanok legyenek, hogy bekerüljenek a történelemkönyvek lapjaira, mindenre készek. Hszi koncentrációs táborokba zárja az ujgurokat Hszincsiangban. Putyin több mint egymillió sebesült és elesett katonát tud felmutatni az ukrajnai invázió kezdete óta.
Több vért egy igazi vámpír sem tudna meginni.
Kedden Pekingben Putyin találkozott Robert Fico szlovák miniszterelnökkel, aki az egyetlen európai vezető volt, aki eljött a pekingi parádéra. Fico udvariasan megkérdezte Putint: „Hogy érzi magát?” Putyin (akinek ezelőtti beszédében szokatlanul és érthetetlenül mintha elcsuklott volna a hangja) így válaszolt: „Ha még élek, akkor minden rendben van”.
És úgy tűnik, tényleg hittek neki.
De vajon életben van még?
Szele Tamás