Tudom, ezzel az írással eleven parazsat gyűjtök a saját fejemre, de mégis, úgy érzem, kötelességem megírni. Ez egy tanulmány, amit Dan Diker közölt a The Insiderben, és sajnos nem tudok mást mondani: egyetértek vele. Izraelben a „kétállami megoldás” elképzelhetetlen, elég ránézni a térképre – de akkor miért erőltetik?

A jelen diplomáciai fejlemények inkább arra utalnak, hogy a Nyugat „szabadulna” a kérdéstől, csak hát azt felejtik el, hogy ez Kelet. És Keleten semmi sem egyszerű. Hogyan használhatnánk olyan politikai és katonai fogalmakat, doktrínákat, amelyek minálunk is tulajdonképpen a harmincéves háború után megkötött vesztfáliai béke után kezdtek egyáltalán kialakulni, és végső soron a modern európai diplomácia kialakulásához vezettek?

A mi állam- és politikafelfogásunk feltételezi a koherens államrezont vagy legalábbis stabil kormányzást, az állandó hadsereget, az államgazdaság és államgépezet létezését – ez az arab kultúrákban nem feltétlenül van így. Márpedig ha nincs kivel megegyezni, akkor nem is lehet. Az ügyben nagyon pesszimista vagyok, és ha valaki cionistának hívna: ám vállalom. De lássuk a tanulmányt.

Szeptember 12-én az ENSZ Közgyűlése 140-10 arányú szavazással (12 tartózkodás mellett) jóváhagyta a szuverén palesztin állam létrehozását szorgalmazó nyilatkozatot. Franciaország, az Egyesült Királyság, Kanada és Ausztrália azon tagállamok között van, amelyek a következő napokban bejelentették a független Palesztina elismerését, mivel ezt a régió békéjének eléréséhez szükséges lépésnek tartják.

Dan Diker, a Jeruzsálemi Biztonsági és Külügyi Központ elnöke ezt a lépést nem diplomáciai előrelépésnek, hanem a dzsiháddal való „diplomáciai összejátszásnak” és a terrorizmus elfogadásának tekinti nemzetközi politikai eszközként. Diker szerint a nyugati diskurzus figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a 2007-ben létrehozott de facto palesztin állam Gázában előkészítette a terepet a 2023. október 7-i példátlan tömeges atrocitásokhoz. Bztos abban, hogy a Palesztin Hatóságra épülő szuverén állam létrehozása a Ciszjordániában – amely korrupcióval sújtott, radikalizálódott és Irán támogatását élvezi – nem hozna békét, és jelentősen növelné Izrael biztonságát fenyegető veszélyt.

Palesztin szerepvállalás október 7-én

A bizonyítékok alátámasztják azt a tézist, hogy egy újabb palesztin terrorállam és annak fő infrastruktúrája Júdea és Szamária dombvidékén, Izrael partvidékét célzó területi szándékokkal stratégiai fenyegetést jelentene Izrael Állam számára. A Palesztin Politikai és Közvélemény-kutatási Központ (PCPSR) 2025. májusi közvélemény-kutatása szomorú emlékeztetőül szolgál arra, hogy a palesztin társadalom túlnyomó többsége támogatja az október 7-i atrocitásokat, tükrözve az évtizedek óta tartó indoktrinációt és radikalizálódást.

A Hamász október 7-i mészárlásának pusztító következményei ellenére a palesztinok 50%-a továbbra is „helyesnek” tartja a Hamász döntését arról, hogy elindította a támadást – Ciszjordániában ez az arány 59%-ra emelkedik. A Hamász katonai veresége ellenére a palesztinok 32%-a továbbra is támogatja a szervezetet, ami a legnépszerűbb frakcióvá teszi őket. Ráadásul a Ciszjordániában, tehát Júdeában és Szamáriában megkérdezettek 85%-a és a Gázai Övezetben megkérdezettek 64%-a ellenzi a Hamász lefegyverzését, ami értelmetlenné teszi a nyugati előfeltételt, miszerint a jövőbeli palesztin államnak demilitarizáltnak kellene lennie.

A mérsékelt Palesztin Hatóság mítosza

A nyugati politika elismerése azon a feltételezésen alapul, hogy a „mérsékelt” Palesztin Hatóság fogja irányítani a jövőbeli államot. A néhai izraeli miniszterelnöknek, Yitzhak Rabinnak már a kezdetektől fogva voltak fenntartásai. 1995 októberében, amikor az Oslo II névvel jelzett ideiglenes megállapodásokat bemutatta a Knesszetnek, az akkori izraeli miniszterelnök, Yitzhak Rabin azt mondta, hogy a jövőbeli palesztin állam „kevesebb lesz, mint egy állam”. Rabin kétségei megalapozottak voltak. A Palesztin Hatóság harminc éve vérvádakat terjeszt a zsidókkal és az izraeliekkel szemben, támogatja a terrorizmus pénzügyi ösztönzését, és korruptabb, mint Bizánc volt fénykorában.

Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke négyéves mandátumának 20. évét tölti, és a világ egyik legkorruptabb rezsimjét vezeti. A PCPSR közvélemény-kutatása szerint a palesztinok 81%-a szeretné, ha Abbas lemondana, mégis a nyugati országok vezetői azt tervezik, hogy államként ismerik el az illegitim kormányát.

Jelenleg Abbász és biztonsági erői nem nyújtanak biztonságot a palesztinoknak. Ramallah kivételével még a Palesztin Hatóság formális joghatósága alá tartozó városokban sem gyakorolnak politikai ellenőrzést. Ehelyett az iráni rezsim és annak Hamász és Iszlám Dzsihád nevű milíciái uralják a Palesztin Hatóság városait és településeit, ami bizonyítja a Palesztin Hatóság legitimitásának kudarcát állami hatalomként. Az olyan szélsőséges frakciók, mint a Fatah Tanzim Jeninben és Nablúszban, a Palesztin Hatóság biztonsági erői számára tiltott zónákká váltak, míg az Irán által támogatott csoportok területi ellenőrzést szereztek ezeken a területeken.

Ha a Palesztin Hatóság nem képes fenntartani a rendet az állítólagosan ellenőrzése alatt álló városokban, akkor nehéz lesz számára biztosítani egy szuverén államot. Még ennél is messzebb menő következmény, hogy az október 7-e utáni helyzetben Izrael soha nem engedheti meg magának, hogy elveszítse hírszerzési képességeit a palesztin városokban Júdeában és Samáriában, ahogyan elveszítette emberi hírszerzési hálózatát Gázában.

A „Gázai Övezet” jelenségének de facto szuverenitási precedenséből levont tanulságok

A Hamász 2007-es véres puccsa a Palesztin Hatóság ellen Gázában, majd az azt követő kormányzati és biztonsági ellenőrzés megteremtése gyorsan olyan terroruralommá vált, amely Szaddám Husszein iraki rezsimére és Szíria Aszad-rezsimére emlékeztetett, és amelybe beleszivárgott az ISIS iszlám szélsőségessége. Az IDF által nemrég felfedezett anyagok Hitler Mein Kampf, című művének példányait, valamint szalafista-dzsihádista szimbólumokat tartalmaznak, amelyek tükrözik a palesztin Abdullah Azzam( Oszama bin Laden mentora) és a Hamász 1988-as alapokmányának megfogalmazója doktrínáját. Október 7-e volt a gázai radikalizálódás évtizedek óta tartó folyamatának csúcspontja.

2007 és 2023 között a Hamász kihasználta a de facto állami szuverenitást, hogy a modern történelem legkiterjedtebb alagúthálózatát építse ki: egy 500 kilométer hosszú földalatti terrorbázist, ahol a Hamász több tízezer rakétát halmozott fel, fedezetet biztosított az „Al-Aksza-Özön” invázióhoz, és stratégiai parancsnokságként szolgált két éves háborújához. Ezt a fejleményt az izraeli hírszerzés, amely a világ egyik legelismertebb szolgálata, nem vette észre.

A védhető határok problémája

Tehát október 7. után sem Izrael, sem más nyugati ország nem engedheti meg magának, hogy megkockáztasson egy újabb dzsihádot, amely egy másik szuverén palesztin entitásból indulna ki Júdeában és Szamáriában. A terület földrajzi adottságait figyelembe véve a tét sokkal nagyobb, mint Gázában volt. Egy leendő palesztin állam Izrael lakosságának 70%-át és ipari kapacitásának 80%-át fenyegethetné, hiszen a népes települések a partvidéken, a fő közlekedési útvonalak és közlekedési csomópontok mentén találhatók.

Judea és Szamária magas fekvése – több mint 3200 lábbal fekszik a tengerszint felett – Izrael partvidéki síkságát könnyű célponttá teszi a terroristák számára. Innen egyszerű rakétákkal és aknavetőkkel megbéníthatnák Izrael repülőtereit, autópályáit és lakossági központjait. A ciszjordániai területek és Izrael partvidéke közötti távolság mindössze 9-15 kilométer – ez könnyen teljesíthető távolság az október 7-én használt rövid hatótávolságú rakéták számára. Még ha Izrael meg is tartaná az ellenőrzést a Jordán-völgy felett, a magasabb nyugati lejtők palesztin kézben maradnának, és természetes erődítményeket biztosítanának, ahonnan rálátás és tüzelési lehetőség nyílik az izraeli városokra.

A demilitarizációs megállapodások nem kínálnak megoldást. Az október 7-i támadást egyszerű fegyverekkel – AK–47-esekkel, RPG-kkel és rögtönzött robbanószerekkel – hajtották végre, amelyeket nem lehet hatékonyan ellenőrizni.

Ciszjordánia: Irán terrorista infrastruktúrája

A 2000-es évek eleje óta a Gázába tartó iráni fegyverszállító hajók felfedezése tanúsítja, hogy a palesztin terrorista csoportok hatalmas anyagi támogatást kapnak a teheráni rezsimtől. Az iráni Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) a Gázai övezet mellett a Ciszjordániába is beszivárgott. 2025 januárjában a Palesztin Iszlám Dzsihád bejelentette, hogy közös műveleti erőket hoz létre, amelyek az iráni felügyelet alatt álló Hamász és Al- Aksza Mártírjainak Brigádokkal együttműködve működnek – ez egy egységes terrorista parancsnoksági struktúrát jelentett.

Az IRGC máig aktívan támogatja a Ciszjordániában működő palesztin militáns csoportokat fegyverekkel, kiképzéssel és pénzzel, az iráni vezetés által elrendelt, „a Ciszjordánia felfegyverzésére” irányuló átfogó stratégia részeként. A jelentések szerint az IRGC kézifegyvereket, automata puskákat, gránátvetőket, RPG-ket, páncéltörő aknákat és robbanóanyagokat juttatott a területre, emellett rakétagyártási, robbanóanyag-kezelési és gerillataktikai szakértelmet is biztosított.

Ezeket a szállításokat az IRGC Quds Force speciális egységei koordinálják, gyakran Szírián, Libanonon és Jordánián keresztül csempészútvonalakat felhasználva. A „Tufan–1” és „Tufan–2” pénzügyi programok több tízmillió dollár értékű fegyverbeszerzést finanszíroztak, míg Sajid Izadi dandártábornok, az IRGC Palesztinai Hadtestének vezetője 2025-ben történt kiiktatásáig felügyelte a műveletek nagy részét. Ezek a törekvések együttesen azt mutatják, hogy Irán szisztematikusan dolgozik a palesztin militánsok képességeinek kiterjesztésén Ciszjordániában, ahogyan azt már régóta tette Gázában is.

A Hamász Szaleh al-Arouri irányítása alatt rakétagyártó infrastruktúrát hozott létre Dzseninben. Az „Al-Ayash zászlóalj” már hét, helyben gyártott Kasszám rakétát indított Ciszjordániából. Irán olyan személyeken keresztül ápolta kapcsolatait a palesztin vezetés mainstreamjével, mint Jibril Rajoub és Abbas Zaki, akik nyíltan szorgalmazták a palesztin-iráni együttműködést.

Irán fegyvercsempész hálózata Szírián és Jordánián keresztül működik, Izrael leghosszabb és stratégiailag legfontosabb határvidékén, és kiváló minőségű IED-eket (IED: improvizált robbanószerkezet) és rakétakomponenseket juttat a Ciszjordánia területére. A 2023 júniusában Dzseninben egy IDF-harcjármű ellen elkövetett IED-támadás bebizonyította, hogy a ciszjordániai terrorcsoportok mára Gázával egyenértékű képességekkel rendelkeznek. Izrael válasza a 2025 januárjában a Vasfal hadművelet formájában érkezett, amely Dzsenin, Tulkarm és Nablús katonai infrastruktúráját vette célba, hogy megakadályozza Iránt egy állandó „terrorfront” létrehozásában, amely palesztin szuverenitás mellett lehetetlen lenne kezelni.

A Palesztin Felszabadítási Szervezet függetlensége és a terror fokozódása

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a palesztin állam nemzetközi elismerése következetesen a terrorizmust jutalmazta és ösztönözte ahelyett, hogy elősegítette volna a békét.

Az Arafat által 1988-ban Algírban egyoldalúan kihirdetett függetlenséget 78 ország ismerte el, ezt követően a palesztin terrorista támadások drámai mértékben fokozódtak. Az oslói megállapodások időszakában, amikor a PFSZ példátlan nemzetközi legitimitást nyert és megalakult a Palesztin Hatóság, a terrorista támadások új szintre emelkedtek, és több ártatlan civilt öltek meg, mint az 1967-es háború és az 1993-as oslói levélváltás közötti időszakban.

Arafat szándékos tudatlansága mellett a Hamász Oslo után indította el első öngyilkos merényletsorozatát. Ez magában foglalta az 1994-es Afula-i busztámadást, amelyben nyolc ember halt meg, az 1994. októberi tel-avivi robbantást, amelyben 22 ember halt meg, és az 1995. januári Beit Lid-i csomópontnál történt robbantást, amelyben szintén 22 ember halt meg. 1994 és 2005 között az öngyilkos merényletek 735 izraeli állampolgár életét követelték és 4554-et sebesítettek meg, a támadások kifejezetten civileket céloztak meg buszokon, bevásárlóközpontokban és éttermekben.

A minta egyértelmű: a palesztin politikai törekvések nemzetközi legitimációja következetesen egybeesett a terrorista erőszak eszkalálódásával, mivel a szélsőséges csoportok a diplomáciai győzelmeket erőszakos stratégiájuk igazolásaként értelmezik.

A Nyugat kapitulációja

A palesztin állam nyugati támogatása egy különösen kritikus pillanatban érkezett. Az európai országok, élükön a progresszív baloldali kormányokkal Franciaországban és Spanyolországban, hatalmas bevándorlási hullámmal szembesülnek a muszlim országokból. Kétségbeesetten próbálnak támogatást szerezni ezekből a népességcsoportokból, amelyek a progresszív kormányok hatalmának fenntartásához elengedhetetlen választói bázissá válhatnak. De az ilyen félelemvezérelt politika visszaüthet.

A leendő palesztin állam támogatása segítséget, támogatást és bátorítást jelent majd más dzsihádista csoportok számára a Közel-Keleten és Európában, hogy terrorcselekményeket hajtsanak végre, mint például az al-Kaida által Londonban elkövetett halálos 7/7-es támadás, a 2004. áprilisi madridi támadás és a francia iskolai késelések, hogy csak néhány európai támadást említsünk.

A számos nyugati ország által támogatott palesztin állam egyértelmű üzenetet küld a világszerte működő szélsőségeseknek: a terror kifizetődő, és minél szörnyűbb a tett, annál nagyobb a diplomáciai haszna.

Ez tovább destabilizálja Izraelt, a környező arab országokat, és a legsúlyosabb következménye az, hogy megteremti az alapot a nyugat elleni dzsihádista terrorizmus növekedéséhez.

Hogyan tovább?

Az október 7-i dzsihádista támadásnak legalább a következő néhány évre ki kellett volna zárnia egy palesztin állam létrehozását. Az izraeli közvélemény-kutatások következetesen tükrözik a lakosság hatalmas ellenállását egy újabb palesztin állammal szemben, amely a mély indoktrináció és radikalizálódás révén ösztönzi a terrorizmust és az antiszemita összeesküvés-elméleteket.

Ezeknek a felforgató mintáknak a megváltoztatása nem rövid távú kihívás, hanem generációkon átívelő folyamat. Jelenleg a nyugati hatalmakra hárul az erkölcsi kötelezettség, hogy követeljék a palesztin társadalomnak és annak vezetésének teljes átalakítását. A Nyugat nem folytathatja a kettős mérce politikáját: azt, amely reflexszerűen elismer egy olyan palesztin államot, amely nem tükrözi azokat a demokratikus elveket, amelyek ezeknek az országoknak fontosak.

Sajnálatos módon Izrael és a Nyugat tapasztalatai azt mutatják, hogy a Palesztin Hatóság nem felel meg azoknak az alapvető liberális és demokratikus normáknak, amelyek egy életképes társadalom alapját képezik. Ésszerű feltételezni, hogy valószínűleg nem fog eltérni a többségi arab diktatúráktól az emberi jogok megsértése, a korrupció és a demokrácia deficitje tekintetében sem.

A centralizált palesztin vezetés ebben a korszakban életképtelennek bizonyult. A megvalósíthatóbb lehetőség az arab-muszlim Közel-Kelet organikusabb struktúrájához igazodna, amely családok, klánok és törzsek szerint szerveződik.

Hebron vezető sejkjei kifejezték érdeklődésüket egy Izraellel való közvetlen kapcsolat iránt, amely magában foglalja a kölcsönös gazdasági, biztonsági, társadalmi és politikai együttműködést. A legfontosabb, hogy a helyi vezetés ellenzi azt a fajta elnyomó uralmat, amely a Palesztin Hatóságot jellemezte az elmúlt 32 évben, amelynek során nagyon problémás és feszültségekkel teli kapcsolatai voltak Júdeában és Samáriában – a Ciszjordániában.

A Hebronban kialakított első arab föderációs koncepció modellként szolgálhatna egy sokkal barátságosabb, biztonságosabb és virágzóbb kapcsolat kialakításához Izrael és palesztin szomszédai között. Egy ilyen felállás korrekciót jelentene a rosszul megfontolt oslói megállapodásokhoz képest, amelyek hatalmas emberáldozatokkal jártak.

Nem kevésbé fontos, hogy fájdalmas paradoxonhoz vezetett, amelyben a Palesztin Hatóság Izraelt a Közel-Keletre települt gyarmatosító külföldi implantátumként ábrázolta. Ez egy csalárd eszme, amelyet a helyi (hebroni) vezetés elutasít. Készek Izraelt a zsidó nép nemzetállamaként elismerni, amely 3600 éves kapcsolatban áll az ókori Közel-Kelettel.

Nos: nekem magamnak fogalmam sincs, mi lehetne a megoldás. Tekintve, hogy ismerem a szűkebb értelemben vett geopolitikai környezetet (magyarul: nem adnak el Tel Avivban és vallási okokat kivéve nem mennék Jeruzsálembe, ugyanis az nekem egy túlzottan komor hely, bár életemben egyszer csak oda kell menjek…) az a nézetem, hogy erre a kérdésre – mint még annyira – nem vagyok képes kielégítő választ adni. A konfliktus magasabb szinten nem két nép vagy két vallás, hanem két társadalmi forma között zajlik. Kelet a zárt, kisközösségi konzervativizmus világa, ahonnan csak az elfogadott formák között lehet társadalmilag felemelkedni, Nyugat viszont a meritokrácia kultúrája akar lenni (csak nem mindig megy neki, viszont időnként mégis), ahol „a macska is ránézhet a királyra”.

Nem tudnék ítélni. Én reménytelenül európai vagyok. Nekem a térkép beszél, a számok beszélnek, nem Dzsibriel arkangyal.

És ha a térkép és a számok nekem azt mondják, hogy a kétállami megoldás Izrael állam felszámolását és a Könyv Népének – mely az én népem is – elpusztítását jelentené, aminthogy azt jelenti (a folyótól tengerig, ahogy a jelszó tartja), ezt nem vagyok képes elfogadni.

Az averzióim a fentiekben világosan olvashatóak.

Izrael népe kicsit többet szenvedett annál, hogy ezt is zsebre tudja tenni.

Nevezzenek hát cionistának – még cionistának is jobb lenni, mint Arábiai Lawrence-nek.

Szele Tamás