Tegnap kissé meglepte a nagyvilágot, hogy Lecornu francia miniszterelnök alig három hét regnálás után lemondott. Ez még francia földön is rekord, hiszen ideje sem jutott a választóknak megutálni a kormányfőt – azonban nem ok nélkül cselekedet így. Hogy mi áll Lecornu lemondása mögött, annak a The Insider járt utána. 

Kezdjük azzal, ami már majdnem a végjáték: október 2-án országos sztrájk kezdődött Franciaországban. A szakszervezetek és a baloldali pártok elégedetlenek azzal, hogy az azóta lemondott miniszterelnök, Sébastien Lecornu nem kellő tisztelettel hallgatta meg követeléseiket. És ezt meg is engedhetik maguknak: a kormány, és vele együtt a francia gazdaság is a szakadék szélén egyensúlyozik. A miniszterelnök a kinevezése óta eltelt három hét alatt nem tudta biztosítani kormányának a parlamenti támogatást. Miután megtagadta a bizalmat elődjétől, François Bayrou-tól, az ellenzék mind a bal-, mind a jobboldalon azzal fenyegetőzik, hogy Lecornu-t is „elutasítja” (ezt nem várta ki az úr). A politikai patthelyzet mögött sokkal alapvetőbb problémák húzódnak: a gyengén növekvő gazdaság és a megosztott társadalom, amely senkiben sem bízik.

Már megint nincs kormány

A miniszterelnökök cserélgetése Franciaországban az elmúlt pár évben kezd hasonlítani a rossz emlékű, második világháború utáni Negyedik Köztársaságra, amely a történelembe úgy került be, mint a parlamenti pártok kicsinyes önzésének következtében kialakult kormányzati válság iskolapéldája. Emmanuel Macron francia elnök a volt védelmi minisztert, Sébastien Lecornu-t nevezte ki miniszterelnöknek. Ez kényszerű döntés volt, miután szeptember 8-án a francia parlament alsóháza lemondatta a kormányt. Az ellenzék előnye a hatalmon lévőkkel szemben elsöprő volt: 364 szavazat 194 ellenében.

A képviselők áldozata a 73 éves François Bayrou miniszterelnök lett, a francia politikai élet veteránja, aki három alkalommal is ringbe szállt a köztársaasági elnöki címért, ami látszólag feljogosította őt a nép szimpátiájára. Ennek ellenére a Nemzetgyűlésben tartott szavazás előtti napon a népszerűsége nem haladta meg a 13%-ot, és a polgárok hangulatát jól ismerő politikai erők közötti egyensúly nem hagyott reményt a kedvező kimenetelre. A botrány oka – előre láthatóan – a költségvetési kérdés volt.

A kormány újabb lemondása lényegében egy mély politikai válságról tanúskodik, amelyre nincs rövid és egyszerű magyarázat. Franciaország gazdasági, intézményi és társadalmi problémákkal küzd, amelyeket tovább nehezít a Macron elnök iránti bizalom csökkenése, akinek a hatalma az Ötödik Köztársaság ideája szerint elsősorban a nemzeti egység elérését kell célozza, miközben egyre inkább nemzeti megosztottság figyelhető meg.

A jelenlegi válság a riasztó tünetek ellenére is aligha végzetes, de a kiút megtalálásához helyes diagnózisra van szükség. Nem véletlenül kezdte meg Lecornu azonnal a szokásos konzultációs kört a Nemzetgyűlés főbb politikai erőivel, amelyet elődei is megtettek. Azonban a helyzet minden alkalommal csak bonyolultabbá válik, és egyszerű, kézenfekvő megoldások nem állnak rendelkezésre.

Bal- és jobboldal között

A jelenlegi válságot visszavezethetjük Macron elnök azon döntésére, hogy feloszlatja a Nemzetgyűlést és előrehozott választásokat tart, amelyet 2024. június 9-én este hozott meg, közvetlenül azután, hogy megjelentek az európai parlamenti választások eredményei, amelyeken Marine Le Pen „Nemzeti Szövetsége” meggyőző győzelmet aratott.

Nehéz megmondani, mire számított Macron, de az akkori közvélemény-kutatások szerint az új Nemzetgyűlés összetétele nem ígért egyebet, mint az ellenzék megerősödését és a mérsékelt frakciók számának csökkenését. Így is történt. A választások után kialakult erőviszonyok nagyon szokatlanok voltak a francia politikai életben, mivel a parlamentben senki sem rendelkezett abszolút többséggel, hanem három, nagyjából egyenlő képviselettel rendelkező pólus alakult ki.

Ezeket a baloldali NFP blokk (193 képviselő), az elnöki koalíció centristáinak blokkja (166 képviselő) és Marine Le Pen Nemzeti Szövetsége (RN) jelentette, szövetségeseivel együtt (142 képviselő). Számításba kell még venni a jobboldali álláspontot képviselő, de Emmanuel Macron politikáját bíráló Republikánus Pártot (LR) is (47 képviselővel).

Ugyanakkor az NFP blokk választási szövetségként jött létre, nagyon jelentős belső ellentétekkel, elsősorban a Szocialista Párt (PS) és a radikális Jean-Luc Mélenchon „Lázadó Franciaország” (LFI) pártja között. Ilyen körülmények között, amikor az ellenzék sokszínű és erős, Macronnak nehéz volt olyan miniszterelnök-jelöltet találni, aki mind őt, mind a Nemzetgyűlést kielégítené. Ezt a feladatot eddig még nem sikerült megoldani.

A számszaki megközelítés azt mutatja, hogy ha sikerülne megosztani az NFP baloldali erőinek blokkját és létrehozni egy erős centrista koalíciót a PS szocialistáitól az LR republikánusaiig, akkor mindössze 10 szavazat hiányozna az abszolút többséghez – és ez a 10 szavazat valószínűleg valahol megszerezhető lenne. De politikai szempontból egy ilyen számítás rendkívül problematikus.

Még a mérsékelt ellenzék, a PS és az LR is a „macronizmus” minden megnyilvánulásának éles kritikájára építette retorikáját, és ezek a pártok nem tudnak egyetérteni a miniszterelnök támogatásával anélkül, hogy programjuk lényeges elemeit beépítenék a kormány terveibe. Mindazonáltal a megközelítéseikben, például az új költségvetés alapelveivel kapcsolatban olyan nagyok a különbségek közöttük, hogy egy ilyen nagykoalíción belül aligha lehet megegyezést elérni.

A helyzetet tovább súlyosbítja egy sajátos történelmi hagyomány: a francia politikai kultúrában nincs hagyománya a parlamenti frakciók közötti kompromisszumkeresésnek, ehelyett a „mindent vagy semmit” megközelítés dominál.

A választási kampányok során sok párt képviselői bánnak bőkezűen a radikális követelésekkel, amelyeket később nehéz feladni anélkül, hogy elveszítenék a csalódott választókat. A PS és az LR aligha számíthat többre, mint néhány tucat képviselőre, de inkább fenntartják ezt a képviseleti szintet a megszokott hajthatatlansággal, mintsem kockáztassanak egy kompromisszumot.

Ezek között a körülmények között Sébastien Lecornu elkerülte azt az utat, amit elődei jártak: nem alakított instabil kormányt, amely a centristák és az LR szavazataira támaszkodott volna, és megpróbál megállapodni az RN-nel a nemzetgyűlésben tartandó bizalmi szavazáson tanúsított semlegességről. Ennek a manővernek az árát a költségvetés terén tett engedményekkel kellett volna megfizetni.

Lecornu viszont nem véletlenül egyezett bele abba, hogy megvizsgálja a leggazdagabb polgárok és a legmagasabb jövedelmű vállalkozások megadóztatásának lehetőségét, ahogyan azt a baloldal követeli. De ez nem a jobboldal programja, így abban a pillanatban, amikor Marine Le Pen meggondolja magát, és az RN megtagadja a bizalmat a kormánytól, az ismét lemondásra kényszerül a radikális ellenzék jobb- és baloldali szavazatainak köszönhetően.

Macron rendelkezésére áll még lehetőségként a Nemzetgyűlés feloszlatása és előrehozott választások kiírása. Ő azonban nem siet ezzel élni, mivel az összes közvélemény-kutatás kedvezőtlen eredményt jósol az elnöki blokk számára. Valószínűleg a jobboldal nyerne, a baloldalnak is vannak esélyei, de a macronistáknak egyáltalán nincsenek.

Mindazonáltal nem lehet kizárni, hogy egy napon mégis kiírják a parlamenti választásokat, mivel a miniszterelnökök cserélgetése nem tarthat örökké. Viszont a költségvetés kérdése nem tűr halogatást, és nem várhat több hónapot, ami az előre hozott választásokhoz szükséges.

Az elnökválasztás mindenek előtt!

Az Ötödik Köztársaság a mai Európában egyedülálló, erős elnöki hatalommal rendelkező struktúrát biztosít. Ha minden a kormánykoalíció kialakítására volna visszavezethető a parlamenti választások eredményei alapján, ahogyan ez Németországban, Olaszországban vagy Spanyolországban történik, akkor a főbb frakciók kénytelenek lennének megegyezésre jutni, még ha ez széles körű kompromisszumon és nehéz tárgyalásokon alapulna is.

De Franciaország különlegessége abban rejlik, hogy ez egy elnöki köztársaság, és a legfőbb politikai nyereményt 2027-ben, a következő elnökválasztáson osztják ki. Erről mindenki tud, és mindenki erre készül. Ebben az értelemben a jelenlegi kormányzati válság a közelgő csaták előkészítő szakaszának tekinthető. A kormány a potenciális jelöltek elnöki ambícióinak túszává válik, akik általában pártvezetők is egyben.

Csak a mostani elnök táborában három-öt jelöltet lehet számolni a 2027-es választási kampányban, mindegyiküknek vannak előnyei és hátrányai a kiindulási pozíciójuk alapján számításba veszik a politikai naptárat, és azon gondolkodnak, hogyan előzhetik meg versenytársaikat előbb a centristák táborában, majd nemzeti szinten.

Vannak ambiciózus vezetők a PS-ben és az LR-ben is. Ott van Marine Le Pen, aki nagyon nehezen viseli a bírósági ítéletet, amely megtiltja neki, hogy bármilyen szintű választásokon jelöltesse magát, és reméli, hogy 2026-ban felülvizsgálják az ügyét a fellebbviteli bíróságon. Mögötte ott leselkedik Jordan Bardella, akinek népszerűségi indexe nem marad el Marine Le Penétől, és mindketten 36%-os támogatottsággal vezetnek a közvélemény-kutatásokban.

Végül ott van az LFI vezetője, Jean-Luc Mélenchon, aki utolsó kampányába különösebb remény nélkül, de azzal az egyértelmű szándékkal indult, hogy feltűnést keltsen. Mindegyik potenciális jelöltnek megvan a maga taktikája. Van, aki már most is a figyelem középpontjában áll, és hangzatos nyilatkozatokat tesz, mások egyelőre a háttérben maradnak.

Kívülről nézve azonban a helyzet kissé furcsának tűnik: a kormányzati válság a csúcspontján jár, sürgősen konszenzusra van szükség a költségvetéssel kapcsolatban, de a politikai vezetők gondolatai messze járnak a mindennapoktól, és 2027-re összpontosulnak.

Az Ötödik Köztársaság intézményeinek fő problémája, hogy olyan helyzetre tervezték őket, amikor az elnök a társadalom többségének és a parlament többségének támogatására támaszkodhat. Eközben a jelenlegi helyzetben senkinek sincs többsége.

Lehetséges-e ebben a helyzetben a rendkívül népszerűtlen Macron önkéntes lemondása és az előrehozott elnökválasztások kiírása, amit nemcsak az LFI, hanem a kevésbé radikális ellenzék egyes hangjai is követelnek? Úgy vélik, hogy az Ötödik Köztársaság intézményeinek keretein belül egy ilyen patthelyzetből kizárólag új elnök megválasztásával lehet kilábalni. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezt a javaslatot leghangosabban azok hangoztatják, akik véleményük szerint jelenleg a legjobban felkészültek a választási kampányra.

Jelenleg azonban ez a forgatókönyv kétségesnek tűnik. Macron aligha tartja befejezettnek küldetését, annak ellenére, hogy népszerűtlen a franciák körében, és kényszerű lemondása gyakorlatilag lehetetlen, mivel ehhez egyedi eljárás és a parlament mindkét házának kétharmados többségű szavazata szükséges.

Az ötödik köztársaság elnöke, akit a polgárok közvetlen szavazással választanak meg, kivételes helyzetben van, mivel olyan legitimitással rendelkezik, amelyet még a Nemzetgyűlés leghevesebb viharai sem tudnak megingatni.

Két elméleti lehetőség van az előrehozott választásokra. Először is, ha Macron valamilyen okból még jobban radikalizálni akarja a politikai életet, és bejelenti lemondását, hogy felkérje a polgárokat a válság lezárására egy új elnök megválasztásával. Másodszor, ha hirtelen heves és tömeges tiltakozások törnek ki Franciaországban, amelyek képesek megbénítani az országot, és amelyekre a radikális baloldali ellenzék szólít fel. Jelenleg egy ilyen fejlemény rendkívül valószínűtlennek tűnik.

Állandósult gazdasági válság

A francia gazdaság növekszik ugyan, de lassan – a jelenlegi előrejelzések szerint a GDP növekedése kevesebb mint 1% lesz. A gazdaság fő kihívásait továbbra is a 6,1%-os költségvetési hiány (ami Franciaország számára nem rekord, de az euróövezetben a legmagasabb) és az 115,6%-os államadósság (ami kevesebb, mint öt évvel ezelőtt, de mégis a harmadik legnagyobb relatív államadósság Európában Olaszország és Görögország után) jelentik. Az államadósság kezelése ma a második legnagyobb költségvetési tétel az oktatási rendszerre fordított kiadások után. Bármilyen kabinet is alakuljon, annak elsősorban a kiegyensúlyozott költségvetés összeállításával kell foglalkoznia.

François Bayrou megpróbált egy komplex költségvetést javasolni, amely a hiányok pótlásának elvén alapul, és a bevételek növelését (további adóbevételek és két ünnepnap eltörlése révén), valamint a kiadások körülbelül 44 milliárd euróval történő csökkentését ígéri (számos szociális program leépítésével és a nyugdíjak és segélyek inflációs indexálásának ideiglenes felfüggesztésével), amely a válság tendenciájának megfordításához lenne szükséges. A kormány látszólag ésszerű elképzelése az volt, hogy minden társadalmi rétegnek hozzá kell járulnia egy kis összeggel a kiadásokhoz, de a valóságban ez mind a jobboldali, mind a baloldali képviselők elégedetlenségét kiváltotta.

Eközben a Fitch ügynökség lecsökkentette Franciaország szuverén hitelminősítését AA-ról A+-ra, és az államadósság finanszírozásához szükséges hitelfelvétel költsége magasabb lett, mint Görögország vagy Olaszország esetében. A gazdasági növekedési előrejelzés 2025-re 0,8%. Az európai fővárosokban aggodalommal figyelik, hogy Franciaország, az EU második legnagyobb gazdasága, képtelen ésszerűen kezelni költségvetését. Nem is a 3%-os hiányra vonatkozó normáról van szó, hanem arról, hogy legalább megfordítsák a negatív tendenciát, és normalizálják a költségvetést a belátható jövőben.

Friedrich Merz német kancellár óvatosan fogalmazva bár, de egyértelműen kifejezte aggodalmát a francia helyzet miatt, amelynek politikai súlya Európában felelősségteljes hozzáállást feltételez az ország kötelezettségeihez. De ha François Bayrou terve nem ment át a Nemzetgyűlésen, a helyzet nyilvánvaló súlyossága ellenére, akkor Sébastien Lecornu utódjának valószínűleg szerényebb kiadáscsökkentést kell javasolnia, ami viszont befagyasztja a költségvetési válságot, és nem győzi meg a hitelezőket a francia kormány szándékainak komolyságáról. A politikai nézeteltérések első áldozata mindig a költségvetés. Ezt általában a kormánypártok követik.

A társadalom állapota

2019-ben megjelent Jérôme Fourquet, az egyik vezető francia szociológus könyve, az „Archipelago France” (A Franciaország-szigetcsoport), amelynek címe valószínűleg bizonyos asszociációkat ébreszt Szolzsenyicin olvasóiban. A könyv azonban nem a büntetőtáborok rendszeréről szól, hanem a francia társadalomban meglévő számos törésvonalról, amelyek a társadalmat egymással rosszul összekapcsolt, egymástól elszigetelt szigetcsoporttá váloztatják.

A társadalom már korábban kettészakadt, ami a bal-jobboldali megosztottságot eredményezte, de ma a fragmentáció olyan mértékű, hogy nehéz meghatározni a feszültség főbb gócpontjait. Ráadásul a társadalom valós problémái nem feltétlenül egyeznek meg azzal, amit a társadalom maga fő kihívásnak tart.

Például a franciákat (mint sok más országot) különösen aggasztja a migráció problémája: a polgárok 79%-a támogatja a migrációs politika szigorítását, ami 4%-kal több, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanakkor tárgyilagosan nézve nem tapasztalható migránsáradat Franciaországban, arányuk 1990-ben 10% volt, 2025-re pedig 13%-ra nőtt, míg az egy főre jutó GDP (állandó árakon) ugyanebben az időszakban 40 ezer dollárról 56 ezer dollárra emelkedett, és a gyilkosságok áldozatainak aránya 100 ezer főre vetítve csaknem felére csökkent (2,3-ról 1,3-ra), bár az elmúlt néhány évben enyhe növekedés volt megfigyelhető.

Ami az egyenlőtlenségeket illeti, amelyek továbbra is az egyik legsúlyosabb problémát jelentik az Egyesült Államokhoz hasonló országokban, Franciaországban alacsonyabbak, mint a fejlett (és még inkább a fejlődő) országok többségében, és az elmúlt negyedszázadban ha növekedtek is ezek, akkor is elhanyagolható mértékben:

Ugyanakkor a legutóbbi felmérések szerint a franciák 86%-a úgy véli, hogy „az ország rossz irányba tart”. Ez a kritika részletesebben így értelmezhető: 39% aggódik a bűnözés és az erőszak növekedése miatt a társadalomban, 32% az infláció miatt, 24% pedig négy területet is elégedetlenül szemlél: az egészségügyi rendszert, az egyenlőtlenséget és a szegénységet, a migrációs hullámokat és a magas adókat. Nyilvánvaló, hogy bármely kormány nagy nehézségekbe ütközne, ha egyszerre próbálná kielégíteni a franciák ilyen különböző kívánságait.

Ehhez hozzáadódik a különböző francia régiók közötti növekvő egyenlőtlenség. Míg Párizsban, más nagyvárosokban és innovációs központokban a helyzet összességében dinamikus és ígéretes, más területek elnéptelenednek – ott nemcsak nehéz munkát találni, hanem orvoshoz is nehéz eljutni, vizsgálatra jelentkezni, a várólistára felkerülni, jó iskolát találni a gyermeknek pedig még nehezebb.

A társadalom politikai fragmentációja abban is megnyilvánul, hogy a polgárok senkiben sem bíznak, és minden politikai erőtől megtagadják a jogot arra, hogy érdekeiket képviseljék. Ezt a helyzetet jól illusztrálja a sárga mellényesek mozgalma, amely kissé feledésbe merült, de fontos a társadalom mélyreható megosztottságának megértéséhez. Akkor hirtelen előtérbe került az a Franciaország, amelynek létezését senki sem sejtette: dühös vidékiek, akik alig képesek megélni, nem vesznek részt a választásokon, összeesküvés-elméleteket gyártanak, és egyszerre minden politikust le akarnak váltani. Ha most nem tiltakoznak, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy eltűntek, vagy hogy minden megfelel nekik. A jelenlegi politikai válság a parlamentben ismét megmutatja, hogy a társadalom jelentős része még mindig nem tekinti egyik jelenlegi politikai erőt sem érdekei megfelelő képviselőjének.

Az tehát – a fentiek tükrében – érthető, miért mondott le Lecornu. Az nem érthető, ki lesz az utódja. Ha ugyan lesz egyáltalán jelentkező erre a posztra.

 

Szele Tamás