A kérdés távolról sem annyira egyszerű, mint amilyennek első pillantásra látszik. Arról van szó, hogy az Ukrajna elleni invázió kezdete 2022-ben valósággal azonnal aktivált minden (és mindenféle) ellenzéki csoportot. Több százezres háborúellenes tüntetések zajlottak főként Moszkvában és Szentpéterváron, de az egész ország forrongott Karéliától Novoszibirszkig.
A tömegmozgalmaknak akkor szakadt vége, amikor – alig két hét alatt – meghozták a máig érvényes törvényeket, melyek értelmében a tiltakozókat, sőt, szinte bárkit el lehet ítélni minimum nyolc, maximum tizenöt év büntetőtelepre. Akinek esze volt és még nem volt előzetesben vagy már börtönben, menekült az országból. Már persze, ha tehette. Így alakult ki a jelenlegi orosz politikai emigráció, melynek csodálatos emberek épp úgy képviselői, mint… hm, kevésbé csodálatosak. Néhány vezető személyiség, például Ilja Jasin vagy Vlagyimir Kara-Murza maradt, de meg is bánta, mert így vagy úgy, de letartóztatták őket is (később, pontosabban tavaly augusztus elsején szabadultak: kicserélték őket Nyugaton lebukott orosz kémekért – de Navalnijt vagy Alekszej Gorinovot ott hagyták).
Mindenesetre most az orosz népnek nem csak az összes kémje, de a krémje is külföldön él. Az viszont nem igaz, hogy ez a hatalmas (milliós) tömeg, mely egy emberként gyűlöli a putyini rendszert, bármi másban egységes lenne politikai szempontból. Sőt.
Az ellentétek még a korábbi és az újabb emigráns szervezetek között is felmerülnek, a navalnisták például senkit sem fogadnak el ellenzékinek, aki nem közéjük tartozik, de legjobban mégis a már előbb emigrációba kényszerült, Hodorkovszkij körét utálják, ellenben velük nem állnak szóba a dekolonizálók, akik az Oroszországi Föderáció felbomlását hirdetik, a különböző tagállamok szeparatistái szintén távol tartják magukat minden más csoporttól, Ukrajna kérdése is megosztja az emigrációt, a ponomarjovisták például elvileg támogatják a független ukrán államot, de a vezetőjük, Ilja Ponomarjov (aki nem azonos a Memorial nevű jogvédő szervezet alapítójával, Lev Ponomarjovval) inkább tűnik politikai kalandornak és szélhámosnak, mint valódi ellenzéki politikusnak, pedig saját állítása szerint ő áll a Szabad Oroszország Légió és az orosz belföldi partizánmozgalom mögött… ismerünk még anarchista, kommunista és egyszerűen csak pacifista emigráns csoportokat is, szerintem az a csoda, hogy még nem tűntek fel a narodnyikok és az eszerek is.
A Jamestown alapítvány tanulmánya itt és most csak a navalnisták és dekolonisták közötti feszültségeket elemzi, azt is erősen euroatlantista szempontból, de érdemes belenézni annak, aki érdeklődik a téma iránt, hogy legalább egy kicsit megértse, mennyire bonyolultak az orosz emigráns ellenzék belső törésvonalai és viszonyai. Akkor lássuk, mit állapított meg a szerző, Vagyim Stepa, akiről annyit érdemes tudni, hogy a Region.Expert főszerkesztője, amely az orosz regionalizmussal és föderalizmussal foglalkozó egyetlen független médium. A Moszkvai Állami Egyetem Újságírói Karán (1992) és a Moszkvai Politikatudományi Iskolán (2012) végzett. Három, az orosz regionalizmus történetéről és filozófiájáról szóló könyv szerzője, valamint rendszeresen publikál a Szabadság Rádió oroszországi adásának regionális projektjeiben. 2015 óta Észtországban él, mivel Oroszországban politikai nézetei miatt üldözik, tehát tudja mit beszél.
A néhai orosz ellenzéki vezető, Alekszej Navalnij özvegye, Julia Navalnaja, aki magát elhunyt férje politikai utódjának tekinti, szeptember 24-én cikket tett közzé a The Economist című lapban, amelyben azt állította, hogy Európának egységes, hosszú távú stratégiát kell kidolgoznia Oroszországgal kapcsolatban. Az orosz elnök, Vlagyimir Putyin rezsimével szemben álló orosz ellenzék azonban nem egységes. Egyes ellenzékiek nemcsak egymással összeférhetetlen elképzeléseket vázolnak fel céljaik eléréséről, hanem időnként egymást is azzal vádolják, hogy a Kremlnek dolgoznak. A külföldi megfigyelők számára gyakran nehéz megítélni, mely mozgalmak tekinthetők az ellenzék valódi képviselőinek.
Írásában Navalnaja az egységes Oroszország elvét támogatja, miközben elutasítja Putyin ugyanilyen nevű kormánypártjának politikáját. Azt tanácsolja a nyugati politikusoknak, hogy ne fenyegetőzzenek Oroszország több részre való felosztásával, mivel Putyin már régóta azzal vádolja ellenfeleit, hogy ilyen terveik vannak, hogy így hiteltelenítse ellenfeleit és konszolidálja az orosz társadalmat saját vezetése körül. Az ilyen logika szerint ha Putyin bárkit megvádol valamivel, akkor az a vádlott bűnös. Nehéz elképzelni, hogy bármely nyugati politikus vagy politológus „Oroszország felosztásával” kapcsolatos fenyegetőzésekkel élne. Például Janusz Bugajski, a Jamestown Senior Fellow munkatársa 2025-ben megjelent, az orosz birodalom felbomlásáról szóló cikkgyűjteménye nem fenyegetés, ahogyan a Kreml érzékeli az ehhez hasonló kezdeményezéseket, hanem inkább egy szabad vita a lehetséges jövőről . Oroszországban az ilyen jellegű viták tilosak, és a területi integritás megsértésére való felhívás büntetőjogi felelősségre vonással jár.
Navalnaja nem először fejezi ki aggodalmát Oroszország állami integritása iránt a The Economist hasábjain megjelent cikkében. Tavaly hasonló gondolatokat fogalmazott meg a Szlovéniában megrendezett Európai Stratégiai Fórumon. Akkoriban bírálta azokat a politikai száműzötteket, akik Oroszország dekolonizációjának szükségességét hirdették.
Navalnaja ellenzi Oroszország Ukrajna elleni háborúját. Nem veszi azonban figyelembe, hogy ez a háború gyarmati jellegű, és folytatja az „orosz földek összegyűjtése” nevű imperialista stratégiát. A Navalnaja által javasolt stratégia megköveteli a mai Oroszország egységes államként való fenntartását. Véleménye szerint az agresszív putyinizmus, a szomszédos országok elleni háborúk és az egész világot fenyegető veszélyek valamiféle véletlenszerű túlkapások, nem pedig az orosz történelem logikus visszatérése a birodalmi kerékvágásba. Ezért Navalnaja kezdeményezései nem találták meg a közös hangot az oroszországi regionális önkormányzatiságért küzdő számos mozgalom képviselőivel.
Napjainkban Navalnaja kampányt hirdet az Egységes Oroszország párt ellen a 2026-os Állami Duma választásokon. Az ilyen projektek azonban csak részben voltak sikeresek a 2000-es években, és a teljes körű háború korszakában anakronisztikusnak tűnnek. Az összes többi orosz politikai párt, amely részt vehet a választásokon, támogatja a háborút, így nincs valódi választási lehetőség közöttük Oroszország imperialista pályája tekintetében. A 2025 szeptemberében tartott regionális választások rámutattak arra, hogy nincs valódi verseny közöttük. A kampány során az Egységes Oroszország párt még néhány választókerületet is átadott formális „ellenfeleinek”, hogy megteremtse a többpárti rendszer illúzióját. Ilyen körülmények között ez a rendszer politikailag nem legitim, tekintve, hogy Putyin 25 éve egyszemélyben irányítja az országot, és saját igényeinek megfelelően írta át az orosz alkotmányt. A rendszer szabályai szerint játszani értelmetlen.
Az Európa Tanács 2022-ben, közvetlenül az Ukrajna elleni teljes körű invázió megkezdése után kizárta soraiból Oroszországot. Navalnij halála után, aki 2024 februárjában egy orosz büntetőtáborban halt meg, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése (PACE) kijelentette, hogy nem ismeri el Putyin legitimitását Oroszország elnökeként. Ugyanezen határozatában a PACE kijelentette: „Az Oroszországi Föderáció dekolonizációja az orosz demokrácia megteremtésének elengedhetetlen feltétele”.
Egy közelmúltbeli határozatában a PACE bejelentette az orosz demokratikus erőkkel való párbeszéd platformjának létrehozását. Az orosz ellenzéki személyiségek lehetőséget kapnak arra, hogy részt vegyenek az európai parlamenti szervezetek munkájában a PACE-ből kizárt hivatalos orosz képviselők helyett. A bejelentéskor azonban még nem dőlt el, hogy kik fognak ebben a platformban szerepet vállalni. A Közgyűlés megjegyezte: „Az orosz demokratikus erőknek nincsen egyetlen, egységes politikai struktúrájuk.” Emiatt a PACE „ösztönözte az orosz száműzetésben élő csoportokat és kezdeményezéseket, hogy egyesítsék erőiket az oroszországi demokratikus változásokért való kiállás, valamint az orosz rezsim bűneinek feltárása és Ukrajna támogatása érdekében”.
Az orosz ellenzék továbbra is az egységes stratégia hiányát mutatja. Először is, Navalnij politikai örökösei elutasították a platform munkájában való részvételt, kijelentve, hogy „a PACE jelentősége rendkívül csekély”. Bár a PACE nem hoz kötelező erejű politikai döntéseket konkrét országok számára, a tevékenységében való részvétel legitimitást kölcsönöz az orosz ellenzéki személyiségeknek Európában. A Navalnij által alapított Korrupcióellenes Alapítvány vezetői azonban kizárólag saját szervezetüket tartják az orosz ellenzék vitathatatlan vezetőjének. Ők az orosz politikában domináns személyközpontú hagyományt követik. Másodszor, az orosz ellenzéken belül továbbra is alapvető vita folyik a Moszkva-központúak és a dekolonizációs mozgalom képviselői között. Februárban az Oroszországi Föderáció különböző etnikai kisebbségeinek képviselői a PACE-hez fordultak, kérve, hogy döntéshozatali folyamatokban vegyék figyelembe véleményüket. A PACE meghallgatta ezt a kérést: az újonnan létrehozott, az orosz demokratikus erőkkel való párbeszédre létrehozott platform helyeinek egyharmadát etnikai-nemzeti mozgalmak számára tartják fenn. Azonban a föderális ellenzékiek közül sokan, akik várhatóan a platform helyeinek kétharmadát fogják elfoglalni, korábban maguk is az orosz hatóságok képviselői voltak, ami vegyes reakciókat váltott ki a megfigyelők körében.
Ezek a nézeteltérések azért alakultak ki, mert Putyin Oroszországa inkább az Orosz Birodalom folytatásának tekinti magát, mintsem egy valódi, magas fokú regionális önkormányzatiságot biztosító föderációnak. Ennek következtében a metropolisz és a gyarmatok közötti hagyományos birodalmi konfliktus elkerülhetetlenül megismétlődik. Putyin számos „radikális” ellenzéki száműzöttje azonban továbbra is a Moszkva-központú, egységes mentalitást vallja, ami megnehezíti az együttműködést a Moszkva-központú programtól eltérő módon gondolkodó ellenzéki csoportokkal. Az orosz ellenzék különböző mozgalmai közötti ellentétek mélyebbek, mint egy átlagos ország politikai pártjai közötti ellentétek. Sok etnikai-nemzeti és regionalista mozgalom egyáltalán nem tekinti magát „orosz”-nak, és inkább „poszt-orosz” mozgalmakként határozza meg magát. Az orosz ellenzék sikeres küzdelme a Putyin-rendszer ellen az Oroszország jövőjével kapcsolatos eltérő eszmék között rejlik.
Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése (PACE) állásfoglalása következtében az FSZB az (emigráns) Oroszországi Háborúellenes Bizottságot terrorista szervezetté nyilvánította.
Hogy kik ők? Csak néhány, igen patinás nevet mutatnék: Mihail Hodorkovszkij, Borisz Zimin, Jevgenyij Csicsvarkin, Jekatyerina Sulmann, Viktor Senderovics, Artur Szmoljanyinov, Jelena Lukjanova… persze az FSZB vádja csak annyit jelent, hogy most már vélkeresztben vannak, és egyrészt megölhetik őket külföldön is, másrészt míg a Putyin-rendszer létezik, nem mehetnek haza. Viszont – elmehetnek az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésébe. Ám ha megteszik, a navalnisták nem fogadják majd el az aktivitásukat és a föderális ellenzék egyéb tagjai sem, holott elvileg ők maguk is föderálisak, Hodorkovszkij sem javasolta soha az Oroszországi Föderáció szétdarabolását, balkanizálását.
A kérdés tehát megoldhatatlanul bonyolult. Az orosz politikai emigráció egységes sosem lesz és nem is lehet, sőt, külföldi körülmények között még erős sem igazán – ha visszagondolunk, sem a XIX. századi anarchista-narodnyik, sem a XX. századi cári emigráció nem volt képes nagyot változtatni Oroszország sorsán. Az egyetlen emigráns kör, amelynek ez sikerült, a kommunistáké volt, Leninnel az élen.
Ők viszont piszok nagyot változtattak.
Tehát a vita most Oroszországon kívül arról folyik, hogy ki legyen az új Lenin, Oroszországban meg arról, hogy a mostani után ki legyen az új cár.
Minden szimpátiám a szükség esetén kivégzést, börtönt és kínzásokat is vállaló orosz emigráns értelmiségé, hősök és kiváló publicisták, írók, művészek. tudósok – de hadd jegyezzem meg, hogy ezek szerint ott ette meg a fene Oroszországot, ahol van.
Mármint, ha ez a fő kérdés.
Akkor ugyanis akár így, akár úgy – de minden reménytelen.
Szele Tamás