Különös hírek érkeztek ma a magas Északról, melyek első látásra ugyan ijesztőek, de némi elemzés után rájöhetünk, hogy inkább – ellentmondásosak. Ugyanis Putyin szerint repül már a Burevesztnyik, a Viharmadár, az orosz nukleáris meghajtású, hiperszonikus robotrepülőgép, ami ellen állítólag nincs védelem sehol a Föld kerekén – de ha kicsit megkapargatjuk a nyilvánosságra hozott adatokat, kiderül, hogy eléggé furcsa ez a repülés.
Mintha kicsit lassú lenne.
Kezdjük a hivatalos hírrel, a Meduzából:
„Oroszország tesztelte a Burevesztnyik korlátlan hatótávolságú nukleáris hajtóművel ellátott cirkálórakétát – közölte Vlagyimir Putyin.
Az elnök a stratégiai támadóerők közös kötelékének egyik ellenőrző pontjára utazott, ahol megbeszélést folytatott Valerij Geraszimovval, az orosz fegyveres erők vezérkari főnökével és parancsnokokkal – közölte Dmitrij Peszkov, Putyin szóvivője.
A Kreml által közzétett videón az egyenruhát igen, de rangjelzéseket nem viselő Putyin azt mondja, hogy az orosz fegyveres erők a héten a stratégiai támadóerők kiképzését végezték, amelynek során „a stratégiai nukleáris erők mindhárom komponensének gyakorlatát és harci indításait hajtották végre”, valamint „fejlett fegyverek mintapéldányainak” tesztelését végezték el.
Valerij Geraszimov ezután jelentést tett. Elmondta, hogy a stratégiai nukleáris erők kiképzése során a Jarsz és Szineva interkontinentális ballisztikus rakéták, valamint két H–102-es cirkálórakéta harci gyakorló indításait hajtották végre. Putyin hozzátette, hogy a tesztek „ismét megerősítették Oroszország nukleáris pajzsának megbízhatóságát”, és felkérte Geraszimovot, hogy számoljon be a Burevesztnyik korlátlan hatótávolságú, nukleáris meghajtású cirkálórakéta tesztjeiről is.
Geraszimov elmondta, hogy a Burevesztnyik tesztjét október 21-én hajtották végre. A különbség ennél a tesztnél – jegyezte meg – az volt, hogy a repülés több órán keresztül tartott. A rakéta 14 ezer kilométert tett meg, és mintegy 15 órán át volt a levegőben – mondta. „A rakéta műszaki jellemzői lehetővé teszik, hogy garantált pontossággal lehessen alkalmazni komolyan védett célpontok ellen bármilyen távolságból” – mondta Geraszimov.
Putyin a Burevesztnyik tesztjeit értékelve hozzátette, hogy „olyan egyedülálló termékről van szó, amilyennel senki más nem rendelkezik a világon”. „Meg kell határozni a felhasználás lehetséges módjait, és meg kell kezdeni az infrastruktúra előkészítését, hogy ezt a fegyvert alkalmazni tudjuk fegyveres erőink kötelékében” – mondta Putyin. „Ezzel már megvagyunk” – válaszolta Geraszimov.
Putyin először 2018-ban beszélt a Burevesztnyik interkontinentális cirkálórakéta kifejlesztéséről a Szövetségi Gyűléshez intézett beszéde során. A Nuclear Threat Initiative amerikai agytröszt amerikai hírszerzési adatokra hivatkozva azt írta, hogy Oroszország 2017 és 2019 között legalább 13 Burevesztnyik-tesztet hajtott végre, de ezek közül csak kettő volt „részben sikeres”. 2019 augusztusában robbanás történt az arhangelszki régióban a Szeverodvinszk melletti tesztpályán, amely hét Roszatom-alkalmazott és katona halálát okozta. A hatóságok később elismerték, hogy a robbanás egy olyan létesítményben történt, amely sugárzás forrása volt.
2023 októberében Putyin bejelentette, hogy Oroszország végrehajtotta a nukleáris meghajtású Burevesztnyik cirkálórakéta „utolsó sikeres tesztjét”. Ugyanakkor a The New York Times munkatársai, akik műholdfelvételeket tanulmányoztak, arra a következtetésre jutottak, hogy Oroszország még csak készült a Novaja Zemlja szigetcsoporton lévő Pankovo tesztpálya közelében a Burevesztnyik tesztelésére, bár lehet, hogy már végre is hajtotta azt. 2025 augusztusában ismét arról érkeztek hírek, hogy Oroszország a Burevesztnyik újabb tesztelésére készül, aminek bizonyítékait független kutatók a Novaja Zemlja területén lévő tesztpályáról készült műholdfelvételeken észlelték.”
Akkor most tegyünk fel néhány alapvető kérdést.
Mi a Burevesztnyik?
Elsősorban: a pongyola, szakszerűtlen fogalmazás dacára sem rakéta, ugyanis nukleáris torlósugár-hajtómű hajtja. Elvileg hiperszonikus, ugyanakkor nagyon fordulékony, könnyen manőverezhető repülő eszköz, ami szinte korlátlan ideig képes a levegőben maradni (na jó: ameddig az atommáglyában tart a hasadóanyag), és bármilyen célpontot elérhet a bolygón.
Hogyan működik?
Kezdjük az elején: mi a sugárhajtómű? Egy nagy cső, aminek az elején egy tágasabb, a végén egy szűkebb lyuk van. A tágasabb lyukba a benne található kompresszorral igyekszünk belenyomni minél több levegőt, ami a hátsó, szűkebb lyukon nagyobb sebességgel távozik, mint ahogy belépett. Csakhogy ez nekünk még nem elég, növelni kell a sebességét, ezért a már nagy nyomású levegő a kompresszorból az égéstérbe kerül, ahol összekeveredik a befecskendezett tüzelőanyaggal és elég. Itt már pokoli hőség van, tehát az égéstermék nagyon kitágulna, ha volna helye, de nincs, tehát hátul távozik, a kis lyukon át, igen nagy sebességgel, csak előtte meghajt még egy turbinát is, ami a kompresszort működteti. És hipp-hopp: máris a hanghatár közelében járunk!
Csakhogy a Burevesztnyiknek ennél is erősebb, úgynevezett torlósugár-hajtóműve van, ami a hangsebesség többszörösét teszi lehetővé, ám ezt csak akkor lehet egyáltalán elindítani, ha a gép már megfelelő sebességgel repül, a hanghatár felett. Ez harci bevetéskor megoldható egy később leváló rakétahajtómű alkalmazásával. Ugyanis ebben nincs sem kompresszor, sem turbina, ez csak egy megfelelően kiképzett cső, amiben egy kúp (vagy más) végzi a sűrítést a légbeömlő nyílásnál, aztán már jön is az égéstér vagyis inkább a hevítés meg a kiömlő fúvóka.
Ugyanis a Burevesztnyikben nem ég semmi, a befecskendezett kerozin helyett egy kis, szigetelés nélküli nukleáris reaktor termeli a hőt. Ami bizony azt jelenti, hogy ezt az eszközt nem véletlenül nevezik „repülő Csernobilnak” is, képzeljük el, milyen lenne, ha a fejünk fölött szálldogálna egy árnyékolás nélküli reaktor. Nem csak annak van vége, amit ez eltalál, hanem annak is, ami fölött elrepül. Mondjuk elég kétségesnek tűnt, hogy épeszű ember ilyesmivel egyáltalán elkezdjen kísérletezni, az amerikaiak is gondoltak rá az ötvenes években, Project Pluto néven futott egy darabig a fejlesztés, aztán rájöttek, mivel játszanak, és 260 millió akkori dollár elpazarlása után sürgősen feladták.
Hát ezzel játszadoznak az oroszok a sarki vizeken.
Hol a hiba?
Az ördög a részletekben rejlik, kérem. Mit is mondott Geraszimov a repülésről? Azt, hogy 15 órán keresztül tartott és a gép 14 ezer kilométert tett meg. Az átlagsebessége tehát 933,33 kilométer volt óránként. Ez – ha a pankovai bázissal számolunk – körülbelül a Novaja Zemlja-Vlagyivosztok távolság oda-vissza. Csakhogy ha így repült volna a Burevesztnyik, nem biztos, hogy célba ér vagy hazakerül, ugyanis reális időjárási viszonyok között kellett volna navigálni, különböző magasságokban, eltérő szélerősség, légsűrűség közepette, ráadásul a teljes útvonal lakott terület fölött halad, ami egy ilyen kegyetlenül radioaktív szerszám esetében egyenlő lett volna a népirtással.
Az már sokkal valószínűbb, hogy kijelöltek egy ezer kilométer kerületű körpályát Novaja Zemlja körül – ennek csak 160 kilométer a sugara – és afölött dübörgött a viharmadár (ez az orosz „Burevesztnyik” szó jelentése) körbe-körbe-karikába, ami mégis biztonságosabb.
De – még így sem használhatta a nukleáris hajtóművét, az ugyanis csak a hangsebesség fölött működik! Mármost a hangsebesség tengerszinten, 15 Celsius fokban 1225 kilométer óránként, 11 ezer – 20 ezer méter magasságban, -57 Celsius fokban (ez a gázturbinás repülőgépek szokásos magassága, és az első szuperszonikus utasgép repülési magassága) 1062 kilométer óránként, 29 ezer méteren, -48 fokban meg 1083 kilométer óránként. A Burevesztnyik most mért átlagsebessége ennél jóval alacsonyabb. Ráadásul az sem elképzelhető, hogy gyorsan indították aztán később lelassították, mert akkor is leállt volna a hajtómű.
Sehogyan sem jön össze a számítás. Illetve, egy módon mégis. Ha ugyanis nem a már kész, teljes és működőképes fegyvert tesztelték, hanem az aerodinamikáját, a törzs, a sárkány szilárdságát, súrlódási együtthatóit, akkor nyugodtan feltehettek rá egy hagyományos sugárhajtóművet egy nagy üzemanyagtartállyal az atommáglya helyére – maga a gép kicsi, csak a reaktor benne a nehéz meg a robbanófej, nem boszorkányság a levegőben tartani – és lehet kezdeni a körözést, körülbelül utazósebesség alatt valamivel.
Ráadásul erre utal az is, amit a Barents Observer ír. A lap szerint ugyanis a norvég megfigyelőállomások nem mértek semmiféle sugárzásnövekedést a térségben!
Sem Geraszimov, sem Putyin nem mondta meg, hogy hol történt a teszt, de a Barents Observer tanulmányozta a múlt keddi NOTAM (Notice to Airmen) jelentéseket, amelyekből kiderül, hogy Oroszország nagy területet zárt le Novaja Zemlja körül. (Lám csak: a körpálya). A tesztprogramhoz kapcsolódóan több orosz hadihajó is a sarkvidéki szigetcsoport partjai mentén vonult fel, mind a Barents-tenger, mind a Kara-tenger felőli oldalon. Emellett a Roszatom és a fegyveres erők repülőgépei a rogocsevói repülőtéren állomásoztak ebben az időben.
Novaja Zemlja mintegy 850 kilométer hosszú a déli csücskétől a legészakibb pontjáig. Ha a Burevesztnyik rakéta valóban 14 000 kilométert tett meg, akkor vagy cikkcakkban repült az Északi-sarkvidéki szigetcsoport körül, vagy nagyobb utat tett meg Oroszország északi régióin keresztül. (Vagy körpályán futott, ahogy én gondolom).
Viszont most jön az érdekes rész. A norvég sugárzás- és nukleáris biztonsági hatóság (DSA) vasárnap a Barents Observernek azt nyilatkozta, hogy az ország egyik megfigyelőállomásán sem jelentettek eddig semmiféle megugró sugárzást.
„Nem mértünk semmi rendelleneset a norvégiai állomásainkon. Ha a cirkálórakéta oroszországi tesztelésével összefüggésben radioaktív szennyeződés történt, annak hosszú időbe telik, amíg eljut Norvégiába, és időbe telik, amíg a mérőállomásainkon regisztrálni lehet”
– mondta Hallfrid Simonsen sajtószóvivő a Barents Observernek adott telefonos interjúban. Márpedig Norvégia légszűrőállomások kiterjedt hálózatával rendelkezik a magas északon fekvő Svalbard-szigeteken lévő Ny-Ålesundtól kezdve a szárazföldön keresztül. Mint Simonsen jelezte:
„A levegő radioaktivitásának rutinszerű ellenőrzése rendkívül finom és pontos, még a kis mennyiségű radioaktív anyagokat is érzékeli. Ismétlem – nagy a távolság Novaja Zemljától az állomásokig. A levegőmintavevők szűrőit hetente cseréljük, és változó, hogy ez mikor történik a különböző légszűrő állomásokon.”
Svalbardon kívül Norvégia legközelebbi szűrőállomása a Pasvik-völgyben lévő Svanvikban van, mintegy 900 km-re a Novaja Zemlján fekvő Pankovo kilövőállomástól.
Oroszországból nem érkeztek jelentések arról, hogy milyen szintű sugárzás érte a sarkvidéki területet, ahol a rakéta repült.
És mi történt a Burevesztnyikkel?
Ami felment, annak le is kell jönnie. Valahogyan, valahol, valamikor. Oroszország egyelőre nem közölt részleteket arról, hogy a Burevesztnyik végül hol ért földet a keddi állítólagos 15 órás repülés után.
Novaja Zemlja teljes egészében lezárt katonai terület, ahová civilek nem léphetnek be. A területen több hajó is állomásozik, a Matocskin-szoros mindkét oldalán. Ha az eszköz Barents-tengeren vagy a Kara-tengeren landolt, valószínűleg már folyamatban van a mentési hadművelet.
A Roszatom különleges mentőhajója, a Rosszita jelenleg készenlétben áll a Kola-félsziget keleti partjainál lévő Gremikha közelében. A Rosszita a korábbi években a Burevesztnyik tesztidőszakainak befejezése után a Novaja Zemljánál lévő Szevernajánál kötött ki.
2018-ban, nem sokkal azután, hogy Vlagyimir Putyin először mutatott be egy videót a Burevesztnyik Novaja Zemlján végrehajtott tesztindításáról, a norvég székhelyű Bellona környezetvédelmi csoport azt állította, hogy az északi levegőben azon a télen mért rejtélyes és nagy intenzitású sugárzás Oroszország új fegyverének árnyékolatlan reaktormagjából származik.
Még ugyanebben az évben később egy amerikai hírszerzési jelentés azt állította, hogy egy 2017-ben indított nukleáris meghajtású rakéta a tengerbe veszett, és hogy Oroszország kereső- és mentőakciót küldött ki, hogy megpróbálja kiemelni a lezuhant rakétát a tengerfenékről.
Egyelőre nem világos, hogy a 2018-as jelentésben említett lezuhant rakéta a Novaja Zemljánál lezuhant eszköz volt-e, vagy az, amelyik egy évvel később került a világsajtó címlapjára.
Egy korábbi baleset
A Barents Observer volt az első külföldi médium, amely beszámolt a Fehér-tengeren, Nyenoksza külterületén 2019. augusztus 8-án bekövetkezett robbanásról, amely több Roszatom-szakértő halálát okozta, és a közeli Szeverodvinszk városában megugrott sugárzásról.
A robbanás egy uszály fedélzetén történt, nem sokkal azután, hogy a reaktoregységet kiemelték a tengerfenékről.
Akár történnek balesetek, akár nem, maga a reaktorral hajtott cirkálórakéta tesztelése radioaktivitás kibocsátásával jár, mivel a magas dúsítású uránmag nem rendelkezik zárt hűtőkörrel, hanem a repülés közben beömlő levegőt használja hűtésre.
„A tesztelés balesetek és helyi radioaktivitás-kibocsátások kockázatával jár” – áll a norvég hírszerző szolgálat (NIS) tavaly ősszel közzétett fenyegetésértékelő jelentésében. A NIS szerint mind a rakéták, mind a torpedók tesztelése várhatóan folytatódik Oroszország Norvégiához közeli régióiban.
Azt mindenesetre már tudjuk, hogy a Burevesztnyik Oroszország ellenségeiben még nem tett kárt, de polgárai közül legalább tizenkettővel már végzett, bár lehet, hogy több áldozata is van.
Összegezve: itt valaki nem mond igazat. A megadott paraméterek nem egy bármikor rendszerbe állítható fegyverre utalnak, hanem egy, még erősen kísérleti stádiumban lévő eszköz módosított prototípusának tesztjére, ami véletlenül sikerült, és ezt most ünneplik Moszkvában. De arról szó sincs, hogy holnaptól atommeghajtású viharmadarak röpködnének az égen és végeznének mindennel, ami alájuk kerül – egyszerűen csak a hajtőművük sugárzása útján.
Ez egy kísérleti eszköz, amiről könnyen elképzelhető, hogy a tengernyi műszaki problémája miatt sosem kerül rendszerbe, ráadásul az alkalmazása is egyaránt veszélyes barátra és ellenségre. Igaz, ez az orosz fegyveres erőket a legritkább esetben szokta érdekelni.
Külpolitikai szempontból sem lehet véletlen, hogy ez a csodafegyver pont most vált állítólag bevethetővé, amikor az orosz–amerikai viszony messze a fagypont alá hűlt, és már szó sem esik béketárgyalásokról, sem Budapesten, sem máshol. Ilyenkor jól jön a Kremlnek valami, amivel legalább látszólag komolyan lehet fenyegetőzni.
Egyszóval az orosz Viharmadár talán még nem jelent valódi fenyegetést, esetleg soha nem is fog jelenteni. De azért az ördög nem alszik.
Igazán nem lenne kár, ha történne vele valami. Meg az egész pankovói bázissal.
Szele Tamás