Mindenkiben, aki túl van egy bizonyos életkoron, és érdeklődik a világpolitika iránt, felmerült már, hogy milyen különös Oroszország viszonya a radikális iszlám terrorszervezetekkel. Szovjet örökség, ezt tudjuk, még jól emlékszünk arra, amikor a Fatah elődje, a PFSZ hivatalosan is szabadságharcosnak minősült, a fél világ összes többi terroristájával együtt, de – mikor összeomlott a Szovjetunió, miért nem szakítottak velük? Hiszen kétes cimborák ezek, meg kell hagyni. Rossz hírét keltik az országnak.
Erről írt kiváló útmutatót Jurij Macarszkij, a Közel-Kelet avatott szakértője a The Insiderbe aminek alapján én is tartanék egy kis eligazítást az ügyben. Hiszen a Kreml még most, a Crocus City Hallbann történt példátlan terrortámadás után is nem létező ukránokat kerget, holott az ISIS-Khoraszán magára vállalta az akcióért a felelősséget… nyilván arról van szó, hogy nem az ISIS-t szeretik ennyire, hanem Ukrajnát gyűlölik példátlan módon, de amúgy, mint látni fogjuk, a mindenkori orosz vezetésnek nem szoktak kifogásai lenni, ha véreskezű gyilkosokkal kell ölelkezni. Sőt: ölelkeznek ők akkor is, ha nem kell.
A propagandista Margarita Simonyan például nyilvánosan támogatta annak a rendfenntartónak a cselekedetét, aki levágta az egyik terroristának a fülét, akit a Crocus City Hall-ban történt terrortámadás után vettek őrizetbe. „Ez nem Norvégia” – indokolta a középkori, erőszakos módszereket. Oroszország valóban évről évre távolodik Norvégiától, és módszereit és ideológiáját tekintve egyre közelebb kerül a fundamentalista terrorszervezetekhez. Nem meglepő, hogy Moszkva sokukkal a legmelegebb kapcsolatokat alakította ki. Ez a mostani összeállítás segít megérteni, hogy mely terroristák barátai a Kremlnek, és melyek az ellenségei.
Oroszországban az állami média csatornái napi szinten szólítanak fel az ukrán civilek tömeges meggyilkolására és az ukrán városok lerombolására. A rendfenntartók nem szégyellnek gyanúsítottakat kínozni és megcsonkítani a kamerák előtt, az állami média vezetői viszont nem szégyellik bemutatni ezeket a felvételeket a tévécsatornákon. A nyílt állami terror egyre közelebb hozza Oroszországot, nem is annyira a KNDK-hoz vagy Iránhoz, hanem a terrorszervezetekhez. Legtöbbjük valójában Oroszország hivatalos szövetségesévé vált.
A síita tengely: a Hezbollah és a houthik
2015-ben Oroszország belépett a szíriai háborúba Bassár el-Aszad kormányerői oldalán. Ezek az erők egyértelműen kifogytak az erejükből, az évekig tartó harcok és a katonák és tisztek dezertálása megviselte őket, ezért az Irán által támogatott és felfegyverzett különböző síita milíciák szinte az oroszok fő szövetségeseivé váltak. A felkelők győzelme a szíriai háborúban azzal fenyegette Iránt, hogy elveszíti legfőbb szövetségesét az arab világban, ezért Teherán nem sajnálta sem a pénzt, sem az embert a baráti Aszad-rezsim megőrzésére. Iraki síitákat, akik elhitték Irán vallási propagandáját, Afganisztánból érkező síita menekülteket, akiket Teherán erőszakkal ágyútöltelékké tett, iráni önkénteseket és katonai személyzetet küldtek Szíriába. A síita alakulatok közül azonban a legjelentősebb a libanoni Hezbollah csoport volt.
Sok demokratikus országban terrorista csoportnak tekintik, de az oroszok számára megbízható partnerek. Diplomaták meggyilkolása, repülőgépek eltérítése, bombák felrobbantása zsúfolt helyeken, túszok ejtése és valószínűleg kábítószer-kereskedelem a szakterületük: a Hezbollah szoros kapcsolatokat alakított ki Oroszországgal az orosz katonai jelenlét kezdete óta Szíriában. Ezek a kapcsolatok ma már messze túlmutatnak a tisztán katonai együttműködésen, és magukban foglalják a titkos tankerflottával folytatott közös műveleteket, amely az orosz és iráni olajat a világ minden tájára elosztja, a bűncselekmény útján szerzett pénzek tisztára mosását és más, egyenesen maffiajellegű tevékenységeket.
Egyébként Moszkva másik síita szövetségese és partnere, a jemeni Ansar Allah, ismertebb nevén a houthik, az Oroszország és a Hezbollah által létrehozott legalizációs és pénzátutalási rendszerek segítségével finanszírozzák magukat. A houtik és az oroszok nemcsak a nyugati világ iránti gyűlöletben osztoznak, hanem a terrorcselekmények dicsőítésére való hajlamban, a saját különleges küldetésükbe vetett hitben és az iráni fegyverektől való függőségben is. Oroszország hagyományosan blokkolta az ENSZ Biztonsági Tanácsában a houthik elleni szankciókat célzó határozatokat, sőt, megpróbálta megtámadni a csoportnak az Egyesült Államok által összeállított, terroristának tekintett szervezetek listájára való felvételét is.
Ráadásul mindez még az Ukrajna elleni teljes körű invázió és Oroszország végleges elszigetelődése előtt történt. Most a két rendszer közötti kapcsolatok még szorosabbá váltak. A huszikat már az orosz propaganda is a „többpólusú világért folytatott harc” egyik fő szövetségeseként jelölte meg. Emberrablások, deportálások, kínzások, a fegyvertelenek lemészárlása – mindez az Ansar Allah jellegzetes modus operandija lenne, de Oroszország teljes körű ukrajnai inváziója során zajlik.
A felek annyira közel állnak egymáshoz, hogy a houthik még azt is megígérték: nem nyúlnak a Vörös-tengeren át közlekedő orosz hajókhoz, annak ellenére, hogy szinte az egész világ kereskedelmi flottái ellen hadat viselnek. Ez a háború aszimmetrikus válasz volt a Hamász elleni izraeli harcokra a Gázai övezetben. A houthik ennek segítségével akarják rákényszeríteni a nyugati országokat, hogy vonják vissza a zsidó államnak nyújtott támogatásukat. Oroszország mellett Kínát érte az a kétes megtiszteltetés, hogy a Houthik „fehér listáján” szerepeljen. Ennek oka valószínűleg az arab-izraeli konfliktussal szembeni hangsúlyozottan semleges álláspontja.
A Hamász
A palesztin oldalon a konfliktus kulcsfontosságú résztvevői, köztük világszerte terroristaként számon tartott személyek, ugyancsak Oroszország szövetségesei. Ez a partnerség még a szovjet időkre nyúlik vissza, amikor Moszkva szinte korlátlan katonai, gazdasági és diplomáciai segítséget nyújtott Izrael közel-keleti ellenségeinek. A zsidó államot a szovjet funkcionáriusok úgy tekintették, mint a nyugati terjeszkedés előkészített platformját az arab országok felé, és ezért ellenséggé minősítették.
A Szovjetunió tankok, repülőgépek és fegyverek ezreit szállította Szíriának és Egyiptomnak, Izrael fő riválisainak a térségben. Ugyanakkor segélyt nyújtottak a palesztinoknak is, akiknek nem volt saját hadseregük, de voltak földalatti militáns csoportjaik. Kézifegyvereket, robbanóanyagokat és propagandaanyagokat kaptak a Szovjetuniótól. Kiképzést is biztosítottak a harcosok számára. 1967 óta Moszkva hivatalosan nem ismerte el Izraelt, és a két ország között nem tartottak fenn diplomáciai kapcsolatokat. Ezek csak 1991-ben, a Szovjetunió összeomlása után kezdődtek újra. Az Izraellel való kapcsolatok felmelegedése azonban nem vezetett a palesztin ellenfelekkel való kapcsolatok elhidegüléséhez. A legfőbb ellenfél, a Hamász még akkor sem esett ki Moszkva kegyeiből, amikor kiderült, hogy a csoport támogatja az oroszellenes alvilágot az Észak-Kaukázusban, és vezetői az orosz muszlimokat az ország hatóságai elleni dzsihádra szólították fel.
A fenti csoportok mindegyikéhez hasonlóan Oroszország nem nyilvánította és nem is nyilvánítja terroristának a Hamászt, bár a közelmúltig elítélő szavakkal illette a szervezet által elkövetett terrortámadásokat. A Hamász küldöttségei a húszas évek közepe óta rendszeresen utaznak Moszkvába, sőt Dmitrij Medvegyev, amikor még elnök volt, Damaszkuszban személyesen is találkozott Khaled Mashal, a politikai iroda vezetőjével.
Az ukrán hírszerzés szerint az oroszok szállították a Hamásznak azokat a fegyvereket, amelyeket 2023 októberében Izrael megtámadásához használtak, köztük az ukrán frontokról trófeaként elhurcolt nyugati eszközöket. Emellett a csoport képviselői azt állították, hogy Moszkva engedélyével Gázában Kalasnyikov-gépkarabélyok és az ezekhez szükséges lőszerek gyártását indították meg.
Az oroszok természetesen blokkolják a Hamász-ellenes határozatokat az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és általában a terrorcsoport szószólóiként lépnek fel a nemzetközi színtéren.
Oroszország számára, amely szó szerint az Amerika-ellenesség megszállottja, a Hamász, amely gyűlöli a Nyugatot és a demokráciát, természetes szövetséges. Ahogy a huszadik század közepén, Moszkva most is kész támogatni az Egyesült Államok minden ellenfelét, tekintet nélkül arra, hogy mennyire veszélyes ellenfélről van szó, vagy mennyire lehet ártalmas a vele való együttműködés.
Az orosz vezetés talán szeretné növelni befolyását a csoport felett, és saját érdekei szolgálatába állítani azt. Például, hogy a Kreml által kezdeményezett közel-keleti eszkalációk segítségével elterelje a világ figyelmét az ukrajnai bűneiről. De a Hamász semmiképpen sem Moszkva bábja. Ezt igazolja például az, hogy Moszkva minden kísérlete kudarcot vallott, amely a Hamász és más palesztin frakciók megbékítésére irányult. Az utolsó ilyen kísérlet idén február végén történt, és nem vezetett eredményre. A Hamász legfőbb politikai ellenfele, a Fatah nem volt hajlandó megbékélési megállapodást kötni riválisaival.
A Fatah és a Hamász közötti nyílt konfliktus 2007-ben kezdődött, amikor a Hamász elfoglalta a Gázai Övezetet, és azóta a szervezetek hidegháborúban állnak egymással. Moszkva egyébként meleg kapcsolatokat ápol a Fatahhal, a kormányzó palesztin kormánykoalíció szívével is, amely hosszú múltra tekint vissza. A szervezet jelenlegi elnöke, Mahmúd Abbász palesztin elnök még Moszkvában védte meg a doktori disszertációját, az 1980-as években „A nácizmus és a cionizmus titkos kapcsolata” címmel, amelynek tartalmát a mai napig titokban tartják.
A tálibok
Amikor a szovjet csapatok 1989-ben kivonultak Afganisztánból, a tálib mozgalom még nem létezett. Alapítói és ideológusai akkoriban többnyire a szomszédos Pakisztánban tartózkodtak, ahol iszlám iskolákban tanultak (maga a „tálib” szó „diákokat” jelent). Vagyis a szovjetek ellen harcoló mudzsahedekkel ellentétben nekik nincsenek és soha nem is voltak előítéleteik Moszkvával szemben. Sőt, nagyjából Moszkva volt az, aki lehetőséget adott a táliboknak, hogy hatalomra jussanak, persze anélkül, hogy ők ezt észrevették volna.
Végül a szovjet invázió volt az, ami a törékeny afgán béke összeomlásához és számos fegyveres csoport megjelenéséhez vezetett, amelyek még a Szovjetunió országukból való távozása után sem tudták letenni a fegyvert. Az 1990-es években ezek a csoportok egymás ellen harcoltak a befolyásért, és semmit sem tudtak tenni a nagyszámú és jól motivált „diákkal” szemben, akik néhány év alatt az összes mudzsahedin csoportot egytől egyig megsemmisítették vagy szétszórták.
A tálibok 2001-ig szinte egész Afganisztán területét ellenőrizték; kormányuk csak az amerikai invázió után bukott meg. A tálib rezsim bukása nem váltott ki erős érzelmeket Moszkvában. Oroszország sok éven át nem sok figyelmet fordított Afganisztánra – egy távoli országra, amely szinte semmilyen befolyással nem bír a világ nagy folyamataira, ráadásul nem feledhette a háborút, amelyben olyan szégyenletesen veszített. Valószínűleg ez az oka annak, hogy Oroszország a civilizált világot követve terroristáknak ismerte el a tálibokat. Ez azonban nem akadályozta meg Moszkvát abban, hogy tárgyalásokat folytasson velük.
A tárgyalások azonban inkább demonstratívak voltak, mint valósak. Oroszország 2014 óta, a Krím elfoglalása és a Donbassz hibrid megszállásának kezdete után minden lehetséges módon igyekezett demonstrálni a világnak, hogy továbbra is megbízható és pótolhatatlan partner: itt van, kész csatlakozni a tálibok elleni koalícióhoz, és közvetítőként részt vesz az afgán rendezésről szóló tárgyalásokon, amíg a világ nem figyel oda arra, hogy mit csinálnak az oroszok a szomszédos országban.
Ez egészen a nyugati koalíciós csapatok 2021-es afganisztáni kivonulásáig tartott, amit az ország villámgyors elfoglalása követett ugyanezen tálibok részéről. Az oroszok számára a demokratikus Afganisztán nyugati tervezetének ez a kudarca igazi ajándék volt. Először is úgy vélték, hogy az Egyesült Államok nem fogja többé a globális csendőr szerepét játszani, és ezentúl nem fog a saját határaitól messze lévő szövetségeseket segíteni – ami végül az Oroszországi Föderációt Ukrajna teljes körű inváziójára késztette.
Másodszor pedig az afganisztáni amerikai jelenlét idején kiderült, hogy az ország szó szerint tele van értékes ásványi anyagokkal, amelyek csak arra várnak, hogy valaki kitermelje, feldolgozza és a világpiacra küldje őket. A tálibok szó szerint egy olyan földön ülnek, amelyben egy billió dollár van elásva, de sem a technológiájuk, sem a tapasztalatuk, sem a kapcsolataik nincsenek meg ahhoz, hogy az ércben elrejtett kincset készpénzre váltsák. Az oroszok valójában koncessziókat akarnak a táliboktól az afgán ásványkincsek kiaknázására. És nem ők az egyetlenek.
A szomszédos Kína és India is szemet vetett az ásványkincsekre. És mindannyian kétségbeesetten igyekeznek a tálibokat behálózni, hogy megszerezzék a legígéretesebb szerződéseket. Kormányzati delegációk utaznak egymás után Kabulba, a tálibokat konferenciákra és kormányközi találkozókra hívják meg, a demokratikus hatalom bukása után bezárt nagykövetségek újra megnyílnak. Ez a felhajtás elhomályosítja azt a tényt, hogy a tálibok terrorista szervezet voltak és maradnak, amely bírósági eljárás nélküli kivégzéseket hajt végre, foglyokat lő le, valamint vallási és nemi alapon üldözi az embereket.
ISIS – nincs barátság
A tálibok legfőbb afganisztáni ellenfelei nem azért elégedetlenek velük, mert a tálibok túlzottan erőszakosak és obskúrusak. Ezek az ellenfelek úgy vélik, hogy az uralkodó rendszer nem elég kemény. Ezeknek az ellenfeleknek a neve Wilayat Khorasan, vagy ISIS-Khoraszán. Khoraszán egy hatalmas történelmi térség Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten, amely magában foglalta a mai Irán, Pakisztán, Tádzsikisztán, Afganisztán és Türkmenisztán egyes részeit. Az ISIS-Khoraszán néhány évvel ezelőtt jött létre, amikor az ezen országok némelyikében működő dzsihadista csoportok hűséget esküdtek az ISIS önjelölt kalifájának, al-Bagdadinak.
A khoraszániak célja egy iszlám állam kiépítése Afganisztánban, amely a saría szigorú felfogásán alapul. A tálibok pedig nem a szövetségeseik, hanem az ellenségeik. Bár az ISIS-Khoraszán harcosai közül sokan egykor maguk is tálibok voltak, idővel eltávolodtak egykori bajtársaiktól.
Nagyrészt a tálibok külföldi kormányokkal való együttműködéséről van szó, és arról, hogy az általuk alakított kormány hajlandó nemzetközi elismerésre pályázni (a tálib kormányt mindeddig a világ egyetlen állama sem ismerte el). Az ISIS értékrendjében egyáltalán nem szerepel a kalifátus nemzetközi elismerésének igénye. Ők csak a saját iszlám államukat tekintik legitimnek és létjogosultsággal rendelkezőnek. Minden más országot előbb-utóbb alá kell rendelni a kalifátusnak, hatóságaikat fel kell számolni, törvényeiket és alkotmányaikat pedig a saríával kell felváltani.
A tálibok ezzel szemben nemcsak elismerésre törekszenek azoktól, akiknek az ISIS véleménye szerint nem is kellene létezniük, hanem aktívan együttműködnek velük. Ami ezt az együttműködést teljesen elfogadhatatlanná teszi az ISIS számára, az a tálibok nemzetközi partnerválasztása. Ez hangsúlyozottan ateista Kína, India, amelynek fő vallása – a hinduizmus – a dzsihadisták szemében szigorúan tiltott politeizmusnak tűnik. És Oroszország, amely az Észak-Kaukázusban és Szíriában muszlimokat (köztük ISIS-tagokat) gyilkol, ezért az ISIS ellenségeinek listáján az első helyek egyikét foglalja el.
Ellentétben azokkal a terrorszervezetekkel, amelyekkel Oroszország együttműködik, az ISIS tisztán ideológiai indíttatású szervezet. Távol áll a Hezbollah politikai játszmáitól, amely nemcsak rakétákat halmoz fel Izrael elpusztítására, hanem a libanoni parlamentbe is becsempészi tagjait, és minisztereket nevez ki a kormányba. Távol áll a Hamász opportunizmusától, a látszólag radikális szunnitáktól, akik habozás nélkül pénzt és fegyvereket vesznek a hitetlen oroszoktól és az iráni síita eretnekektől. Messze áll a tálibok számító természetétől, akik pénzért még a többistenhívőkkel is készek együttműködni.
A modern Oroszország és a fent felsorolt összes csoport ideológiája a gyűlöleten alapul. Van, aki az ukránokat, van, aki Izraelt, van, aki minden hitetlent gyűlöl. De csak az ISIS követi a tiszta gyűlölet útját, elterelés nélkül.
És most pont az ő szekerüket tolja Putyin, szándékán kívül, ugyanis nem volt képes ellenállni a lehetőségnek, hogy a Crocus City Hall-ban elkövetett borzalmas merényletet Ukrajna nyakába varrja. Értem, hogy igazi oroszos politikai módszer ez, csak épp jelenleg a legtöbbet magának Oroszországnak árt – ha az ISIS-Khoraszán azt látja, hogy „lenyúlják” az akcióját, és még csak nem is üldözik az embereiket egy előttük érthetetlen belső háború miatt, amiben a hitetlenek ölik egymást, fel fognak bőszülni, és lesz második, harmadik, sokadik támadás is, egyik véresebb a másiknál. Tehát Putyin most egy demagóg trükk miatt a saját népe ellen dolgozik. De hát ezt már megszokhattuk tőle.
Ami a többit illeti: madarat tolláról, embert barátjáról.
Végső soron Putyin ellen is kiadták a nemzetközi körözést. Most már igazán befogadhatja bármelyik véres kezű terrorbrigád, ha úgy fordul a kocka. Bár harcosnak kissé öreg, de sejknek még jó lesz náluk egy darabig, ha felveszi az iszlám hitet, és vállalja az ezzel járó apró műtétet.
Elég valószínű, hogy nem vállalná. Szóval: kedves Vlagyimir Vlagyimirovics, hiába barátkozik a legrosszabb fiúkkal, ha bajban lesz, azok sem fogják kirántani belőle.
És nemsokára remélhetőleg bajban lesz – talán pont a rossz fiúk miatt.
Szele Tamás
