Sokan kérdezték már: miképpen lehetséges, hogy a technológiai szempontból tökéletes fölényben és ráadásul túlerőben lévő izraeli hadsereg még nem győzte le a Hamászt? Nos, úgy, hogy a terrorszervezet vezetősége a föld alá bújt előlük és bőséges tartalékaik vannak, elég nekik meglapulni, és még jó ideig folytathatják az aknamunkát – jelen esetben szó szerint aknamunkáról van szó. Erről írt Vjacseszlav Epreanu a The Insiderben, az ő munkája nyomán próbálom magam is elemezni a helyzetet.
Miközben Kairóban folytatódnak a tárgyalások egy ideiglenes tűzszünetről a Gázai Övezetben, Izrael arra készül, hogy megrohamozza a palesztin milíciák utolsó fellegvárát, Rafahot, ahová több százezer palesztin civil érkezett. A szárazföldi hadművelet megkezdése előtt az övezet alagutainak és bunkereinek kiterjedt hálózata az izraeli hadsereg egyik legfontosabb katonai kihívásának számított. A várakozásokkal ellentétben viszonylag gyorsan és kevés emberáldozat árán sikerült megtörni a fegyveres ellenállást az exklávéban, és a sok kilométernyi alagút sem segített a Hamászon. Most azonban, hat hónappal a harcok után, a terroristák és szövetségeseik által létrehozott hatalmas földalatti kommunikációs rendszer az, ami a legfőbb akadálya a konfliktusban aratott végső izraeli győzelemnek. Az alagutakban való elrejtőzéssel a terroristák azt remélik, hogy időt nyerhetnek, és megvárhatják, amíg a Nyugat rákényszeríti az IDF-et a kivonulásra Gázából.
A Gázai Övezet földalatti világa
Az IDF szárazföldi hadműveletének megkezdése előtt a szakértők attól tartottak, hogy az övezetben létrehozott alagútrendszer lehetővé teszi a Hamász és más palesztin csoportok számára, hogy hosszú és véres városi harcokat vívjanak, és így jelentős károkat okozzanak az izraeli hadseregnek. Köztudott, hogy a háború előtt, amely 2023 októberében a szektorral szomszédos izraeli területek elleni palesztin támadással kezdődött, a „gázai metró” építése céljából az övezetbe érkező összes cementszállítmány 95%-át az exklávéba szállították, és a létrehozott földalatti alagutak hosszát 400-500 kilométerre becsülték.
A harcok előrehaladtával világossá vált, hogy a földalatti kommunikációs hálózat sokkal kiterjedtebb, technikailag fejlettebb és összetettebb, mint várták. Az alagutak nemcsak a fegyveresek vezetőségének és személyzetének rejtekhelyeit, valamint az emberek és a szállítmányok titkos mozgásának útjait rejtették magukban, hanem parancsnoki központokat, fegyverraktárakat, lőszergyártó létesítményeket is, és egyes helyiségek akkorák voltak, hogy az autók szabadon közlekedhettek bennük.
Ezenkívül az izraeli hadsereg speciális alagútépítő berendezéseket és földalatti helyiségeket talált, amelyek jól fel voltak készítve egy hosszú ostromra. Más szóval, a 2000-es évek elejének primitív, fából készült dúcokkal ellátott „barlangjait” felváltották a jól megtervezett és jól megépített, észak-koreai mintájú alagutak és bunkerek (a KNDK mérnökei segítettek a libanoni Hezbollahnak az ő alagútjaik építésében, utóbbiak pedig valószínűleg megosztották tapasztalataikat a Hamasszal). A szobákban, ahol a túszokat fogva tartották, nem sajnálták az időt és az energiát a falak kicsempézésére sem.
2024 januárjában az IDF becslése szerint a földalatti kommunikációs hálózat teljes hossza 560 és 725 kilométer között van, több mint 5700 egyedi aknabejárattal. Ezek megépítéséhez hatezer tonna cementet és 1,8 ezer tonna acélt használtak fel. Nem csak kórházak (köztük a legnagyobb, az „Al-Shifa”, bár egyáltalán nem olyan nagy kiterjedésű, mint azt Izrael feltételezte), vagy mecsetek és iskolák, hanem ENSZ-ügynökségek (különösen az UNRWA központja), mezőgazdasági területek, sőt temetők alatt is találtak alagutakat. A föld feletti létesítményeket és a földalatti infrastruktúrát ráadásul egyetlen infrastrukturális egésszé kapcsolták össze az elektromos áram, a kommunikáció és a csatornázás révén. Az alagutak azonban a közvetlen harctéri használat szempontjából nem nyújtottak jelentős előnyöket.
Segítették az alagutak a Hamászt?
A Vaskardok hadművelet során az IDF lenyűgöző eredményeket ért el a terepen. Miután a szárazföldi hadművelet kezdete óta (2023. október vége óta) kevesebb mint 300 halottat és mintegy 1500 sebesültet vesztettek, az izraeliek azt állítják, hogy a különböző palesztin frakciók mintegy 13 000 fegyveresét ölték meg, és a Hamász 24 úgynevezett „zászlóalja” közül 18-20-at „legyőztek” (vagyis azok elvesztették a harcképességüket). Ennek során azonban lerombolták a lakások és az infrastruktúra nagy részét, legalábbis az övezet északi részén, így a déli részen összegyűlt menekülteknek nincs hová visszatérniük.
Ami a földalatti hadviselést illeti, Izrael tényleges ellensége egyszerűen nem jelent meg a csatatéren. A földalatti hadviselést hagyományosan az egyik legnehezebbnek tartják – a tűzerő és a felszerelés más szerepet játsziik benne, mint a felszínen. Az előrenyomuló fél nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetben van, mert nem rendelkezik minden információval a harctérről, és csak akkor tud felderítést végezni, ha fizikailag kijut a felszínre.
Az alagutak azonban nem hoztak különösebb taktikai vagy műveleti előnyöket a palesztin fegyveresek számára, kivéve néhány esetet, amikor az erők titkos mozgására és rajtaütésekre használták őket. Például egy alagútban felállított csapdában halt meg Gal Eisenkot katona, Gadi Eisenkot miniszter és korábbi vezérkari főnök fia is. Mostanra a helyzet felszíni megfigyelése és a folyamatos légi felderítés lehetővé teszi az alagútakban lévő fegyveresek azonnali azonosítását és az ellenük való harcot.
Az alagutak alacsony harcászati értéke azonban nem hozta közelebb Izraelt a háborúban a döntő sikerhez. A Hamász a szövetséges csoportokkal együtt a túlélés egyedülálló példáját mutatta be egy sokszorosan erősebb és technológiailag fölényben lévő ellenséggel szemben. A földalatti kommunikációnak köszönhetően a mozgalom megőrizte egységét, fegyverszüneti tárgyalásokat folytat, és nem áll szándékában megadni magát. Ráadásul a Hamász olyan feltételeket szabott a túszok cseréjéhez, amelyek nyilvánvalóan elfogadhatatlanok az izraeli kormány számára, mint például az állandó tűzszünet, az IDF összes haderejének kivonása a Gázai Övezetből és a civilek visszatérésének engedélyezése állandó lakóhelyükre.
Más szóval, a palesztin fél, még hat hónapnyi szinte folyamatos légicsapás, a felszínen végrehajtott tisztogatási műveletek és a nyilvánvalóan nagyon komoly ember- és tűzerő-veszteségek után sem érzi magát kétségbeesettnek. Amennyire meg lehet állapítani, az alagutak beásási mélysége, elágazása és technikai kialakítása, az ott készített élelmiszer- és vízkészletek lehetővé teszik a palesztin erők számára, hogy hónapokig a föld alatt maradjanak, és egyúttal fenntartsák a kapcsolatot a „külvilággal”.
Az alagutakban rejtőzve időt nyernek
Az alagutak nem segítették a Hamászt és más palesztin frakciókat abban, hogy szembeszálljanak az izraeli hadsereggel, de még mindig hatalmas kihívást jelentenek, mert stratégiai politikai előnyt jelentenek, nevezetesen lehetővé teszik a kivárást és az időnyerést. Az idő pedig nyilvánvalóan Izrael ellen dolgozik, hiszen a humanitárius helyzet a Gázai Övezetben csak romlani fog, és a civil áldozatok száma növekszik. A Hamász egyébként minden lehetséges módon üdvözli ezeket az emberveszteségeket.
Nincs reális forgatókönyv arra, hogy egyszerre javuljon a humanitárius helyzet és minimálisra csökkenjen a palesztin civil áldozatok száma (ahogyan azt nemzetközi partnerei követelik Izraeltől), valamint hogy az izraeli kormány által az egész katonai hadjárat során kitűzött fő célokat – a 2023. október 7-i támadás során ejtett túszok szabadon bocsátását és a Hamásznak mint katonai-politikai erőnek ezzel egyidejű teljes megsemmisítését – elérje.
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az IDF továbbra is közvetlenül ellenőrzi az exklávé viszonylag kis területeit, a többi területről már régóta kivonták a katonákat, és a harcok jellege az elmúlt hónapokban elszigetelt rajtaütésekre módosult. Abból ítélve azonban, hogy a látszólag már megtisztított területeken, különösen az al-Shifa kórházban rendszeresen újra felbukkannak a fegyveresek, és az IDF rendszeresen újonnan talált alagutakat jelent be, a rejtett földalatti kommunikációs útvonalak működőképessége továbbra is fennmaradt.
De ami a legfontosabb, a „gázai metró” alagútrendszere olyan probléma, amelyre nincs egyértelmű megoldás.
Először is, valahol a föld alatt bujkálnak a Hamász vezetői, és valószínűleg túlélő túszokat tartanak fogva emberi pajzsként.
Másodszor, a jövőben, amennyiben az izraeli csapatok teljesen kivonulnak a Gázai Övezetből, senki sem fogja megakadályozni, hogy bárki újraépítse az alagutakat a földalatti hálózat megmaradt szakaszai alapján, és laktanyákat, raktárakat, sőt, rakétakilövőket helyezzen el ott. Ebben az értelemben a katonai képességek reprodukálására szolgáló környezet, azaz a védett földalatti terek elpusztítása sokkal fontosabb, mint a Hamász-vezetők elfogása vagy megölése.
Harmadszor, mivel az alagutak nem csupán lakó- és polgári objektumok alatt épültek, hanem átjárókkal, elektromos és közműhálózatokkal közvetlenül kapcsolódnak hozzájuk, semlegesítésük már nem csak katonai, hanem humanitárius kihívás is.
Mi a következő lépés?
Egy olyan létesítményt, mint egy földalatti alagút, nem könnyű felkutatni, megvizsgálni és megsemmisíteni vagy használhatatlanná tenni. Az IDF rendkívül kifinomult és változatos technikákat és módszereket alkalmaz, a távirányítású robotoktól a speciálisan kiképzett kutyákig. A Gázai Övezet északi és déli része közötti 2,5 km hosszú alagút egyetlen szakaszának megsemmisítéséhez például 30 tonna robbanóanyagra volt szükség.
A Yahalom különleges mérnöki egységet és az Oketz kutyás egységet bízták meg a vonatkozó feladatok elvégzésével. Mint ismeretes, Izrael az Atlantisz hadművelet során szivattyúk segítségével megpróbálta elárasztani az alagutak egy részét tengervízzel, de az eredmény nem a vártnak megfelelően alakult. Az aknák egy részét betonnal töltik fel, mert nincs elég erőforrás az alagutak teljes megsemmisítésére.
Izraeli és amerikai hírszerzési források becslései szerint 2024 januárjára a Gázai Övezet teljes földalatti hálózatának 20-40 százaléka sérült meg vagy vált használhatatlanná. Az erre vonatkozó hivatalos számadatokat szándékosan visszatartják. Mivel az izraeli erők a háború manőverezési szakaszából pont 2024 januárja óta tértek át a tisztogató műveletekre és az egyéni rajtaütésekre, nem valószínű, hogy ez a szám drámaian megnőtt volna.
Állítólag az IDF-nek évekre van szüksége ahhoz, hogy a Gázai Övezetben lévő földalatti alagutakat felszámolja, de senki sem tudja, hogy a nemzetközi nyomás növekedése miatt valójában mennyi idejük van. Egyes szakértők kételkednek abban, hogy ez elvileg lehetséges. Következésképpen a mélyben várakozás stratégiája, amíg az idő és a nyugati politikusok az izraelieket visszavonulásra kényszerítik, meglehetősen járható útnak tűnik a Hamász számára, hogy aztán újból megpróbáljon felemelkedni.
A megoldás még várat magára, de meg kell találni, ugyanis harcászati szempontból nagyon komoly veszélyt rejt magában a helyzet, és nem egyszerűen a Hamász esetleges újjáéledéséről van szó (persze, arról is), hanem sokkal inkább az a probléma, hogy kiderült: a modern hadsereg keveset tud tenni, ha az ellenség megfelelően bonyolult alagút- vagy barlangrendszerben keres menedéket.
Tudunk harcolni földön, vízen, levegőben, a víz alatt és a világűrben – de a föld alatt roppant nehezen. Erre kell megoldást találni, de sürgősen míg nem bújik el minden terrorista és zsarnok az ürgelyukakban.
Szele Tamás
