Szele Tamás: A Káosz örvényében

Éjfél van, az álarc lehullott, a maszkabálnak vége: most látjuk meg, melyik jelmez kit takart. Nagy meglepetések nem várhatóak, de mégis előkerül majd pár mérgezett tőr, lelepleződik néhány orgyilkos. A Káosz közben visongva kacag, míg mindannyiunkat elnyel az örvénye. Nem őrültem meg: birtokomba került egy tanulmány, amely az Oroszországi Föderáció valódi ideológiáját és aktuális politikai alapelveit mutatja be. Elborzadtam.

Kezdjük azzal, hogy szóljon valaki Valdajban, miszerint Orwell figyelmeztetést írt, nem használati utasítást. Az elém táruló pokoli képet csak úgy lehet értelmezni, ha feltételezzük, miszerint a jelenlegi folyamatok és törekvések végső célja egy olyan világ létrehozása, ami hasonlít az 1984-re – de sokkal, sokkal rosszabb és embertelenebb. Ha valami, hát ez a történelem vége: amennyiben sikerül megvalósítani, a mindezidáig lezajlott emberi evolúció tökéletesen felesleges volt. De nem részletezem, inkább idézem a Riddle: Russia hasábjain megjelent tanulmányt, mely a lap főszerkesztőjének, Anton Barbasinnak tollából származik, és ahol kell vagy lehet, megteszem megjegyzéseimet, szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén.

Oroszország külpolitikáját leggyakrabban a multipolaritás szemszögéből magyarázzák – ez a kifejezés szinte minden hivatalos nyilatkozatban megjelenik, mint a kívánatos globális rend víziója. Az orosz értelmezésben a multipolaritás az a meggyőződés, hogy a politikai hatalomnak elkerülhetetlenül igazságosan kell eloszlania a főbb hatalmi központok között, tükrözve azok tényleges gazdasági és katonai súlyát egy olyan világban, amely túllépett az egypólusú dominancián.

Ez a keret, amely Oroszországnak különleges szerepet szán, meghatározza a Kreml külpolitikájának általános paramétereit. Ugyanakkor nem magyarázza Moszkva elmúlt négy évének konkrét lépéseit, különösen az ukrajnai teljes körű háborúval kapcsolatban. Az orosz külpolitikai gondolkodásnak van egy másik, operatívabb koncepciója, amely 2010-es évek vége óta ténylegesen előtérbe került: a „káoszelmélet” (melynek semmi köze a matematikából ismert teóriához). Ezt elsősorban Putyin Valdaj Vitaklubjához kapcsolódó szakértők dolgozták ki, és rendszeresen foglalkoznak vele jelentéseikben, amelyek hangsúlyozzák mind a koncepció fejlődését, mind annak kritikus jelentőségét Oroszország jelenlegi stratégiájában.*

*Szerény ismereteim szerint a teória atyja még Szurkov volt, de az ő alapjait mára a felismerhetetlenségig továbbfejlesztették.

A káosz lényege

A Valdaj „bölcsei” szerint a nemzetközi kapcsolatokban a káosz egy természetes és elkerülhetetlen fázis, amely a meglévő „gravitációs központok” összeomlását követi, mielőtt kialakulna egy új, stabil szövetségi rendszer, a hozzá tartozó intézményekkel és normákkal. A várt új bipoláris rendszer (vagy „lágy bipoláris rendszer”, ahogy egyes orosz elemzők régebben nevezték) soha nem valósult meg, és a hirdetett multipoláris rend még nem hozott létre általánosan elfogadott játékszabályokat. Mint az „Élet egy összeomló világban” Valdaj-jelentés szerzői írják:

„A nemzetközi környezet fejlődése egy másik mintához vezet, amely eddig a vita perifériáján maradt: létrejön egy pólusok nélküli világ, egy kaotikus és gyorsan változó rend, mindenki mindenki ellen folytatott háborúja, amely a hagyományos intézmények (a szuverén nemzetállamtól a klasszikus kapitalizmusig) hanyatlásával jár együtt. Ez egy súlyos válság forgatókönyve, amely nem annyira új erőegyensúlyhoz vezet, mint inkább egy teljes és globális újrainduláshoz”

A káoszelmélet megalkotói hangsúlyozzák a folyamatban lévő átalakulás mértékét. Különbözőképpen beszélnek az egypólusú világ végleges összeomlásáról, a jaltai rend végéről, vagy akár a vesztfáliai rendszer teljes megszűnéséről: „A régi rend már nem létezik. Új rend nincs, és az sem világos, hogy milyennek kellene lennie.”*

*Ez eleve rosszul hangzik, sőt, nem is igaz – és még csak a dolgok legelején járunk.

Az öt alapelv

Ebből a diagnózisból következik a káoszelmélet öt alapelve.

Először is: a régi világot nem lehet helyreállítani. Azok, akik megpróbálják megőrizni – elsősorban a Nyugat –, kénytelenek lesznek felismerni erőfeszítéseik hiábavalóságát. A Valdaj-szakértők szerint ez előbb-utóbb arra kényszeríti őket, hogy új szabályokról és együttműködési formákról tárgyaljanak mind Oroszországgal, mind a nem nyugati világ többi részével. A szerzők nem szólítanak fel kifejezetten a régi rend megmaradt struktúráinak gyorsított lebontására, de megjegyzik, hogy „a globális rend megteremtésére irányuló erőfeszítések kudarcot vallottak, és a stabilizációs kísérletek olyan taktikai intézkedések sorozatává váltak, amelyek gyakran inkább súlyosbították, mint megoldották a problémákat.” Röviden: minél makacsabban ragaszkodnak a status quo-hoz annak védelmezői, annál gyorsabban omlik össze.*

*Eleve hamis elképzelés: ha Pistike képtelen bemagolni a szorzótáblát, csak Pistike számára megoldás, ha betiltják azt. Az se jó módszer, ha Pistike kedvéért feladjuk a számok használatát, és ezzel együtt a modern civilizációt. Pedig az ideológussá avanzsáló Pistike ezt szeretné végső soron. Egy megoldás létezik: Pistikének meg kell tanulnia azt, hogy kétszer kettő mindig négy és el is kell fogadnia! A szorzótábla lehet a „régi rend része”, de ha felrúgjuk, felkopik az álla mindenkinek.

Másodszor: a káosz alapvetően kezelhetetlen. „A világ más irányba mozdult el. Belecsúszott az egyoldalú döntések korszakába – ez egy objektív tendencia, amelyet nem lehet ellenőrizni, csak következményeit lehet megérteni” – írják a Valdaj „tudósai”. Ez az ellenőrizhetetlenség a globális kormányzás helyreállítására irányuló kísérletekről a túlélés és az alkalmazkodás kérdéseire helyezi át a hangsúlyt. „A változékonyság, a rugalmasság és a helyzethez igazodó reakciók lettek a nemzetközi politika meghatározó jellemzői. Azok, akik gyorsabban és pontosabban reagálnak, profitálhatnak a zűrzavarból”. A győzelem nem azoké, akik megpróbálják helyreállítani az elvesztett kormányozhatóságot, hanem azoké, akik gyorsan át tudják alakítani politikájukat, kreatív megoldásokat találnak, és rugalmasan megkerülik vagy átírják az egyes normákat, hogy azok érdekeiknek megfeleljenek. „Az előtérben már nem a „kezelhetőség helyreállítása” áll, hanem az államok „biztonságtechnikái” – következtetnek a Valdaj-szakértők.*

*Tehát ha nem vagyunk képesek rendet rakni, kitakarítani, mert valaki mindig odapiszkít az ebédlőasztal tetejére, meg se próbáljuk megfegyelmezni az illetőt: piszkítsunk nála nagyobbat. Ez nem old meg semmit, de sokkal büdösebb lesz tőle. Esetleg körbe keríthetjük az asztalt szögesdróttal, akkor annak a tövébe fog mocskolni az illető, de hogy mi annál az asztalnál nem tudunk ebédelni, míg egy darabban van a piszkító, az biztos. Ha meg követjük az útját, még nála is rosszabbak lehetünk. Orosz logika.

Harmadik: végső soron minden szereplő magára van utalva. „A merev „mi, kontra ők” felállás a múlté; a „mindenki magáért” elv nemcsak az átfogó védelmet jelenti, hanem a partnerek gyors cseréjének lehetőségét is”. Ebből a szempontból nézve Oroszország külpolitikája az elmúlt években teljesen következetesnek tűnik. Ha ma előnyös Basar al-Asszád támogatása, akkor azt habozás nélkül meg kell tenni. Ha a körülmények megváltoznak, a korábbi kötelezettségvállalásokat elvetik, és Moszkva párbeszédet kezdeményez az új szíriai vezetőkkel. Ha az Izrael és Irán közötti eszkaláció ellentétes Oroszország érdekeivel, akkor a Teheránnak nyújtott segítséget minimálisra csökkentik, és biztonságos távolságból kivárják a konfliktus végét. Ha a stratégiai helyzet szorosabb kapcsolatokat igényel Észak-Koreával, akkor szinte szövetségi szerződést írnak alá Phenjannal. A kulcs az abszolút helyzetfüggőség. A NATO-alapszerződés 5. cikkében foglaltakhoz hasonló állandó szövetségek és szigorú kötelezettségek lehetetlenek. Bármely álláspont felülvizsgálható, amint a költségek és a haszon egyensúlya megváltozik. A cselekvés csak akkor indokolt, ha hozamot eredményez; bármely veszteséget okozó kötelezettségvállalás feladható.*

*A szó nem szó, az ígéret nem ígéret, ha lehet, senki se hihessen senkinek, senki se tartson be semmiféle egyezményt, védelmit főleg ne. Így aztán egy közepes erejű latorállam is világhódításba kezdhet, ha a szomszédainak és áldozatainak egymástól is tartaniuk kell: egyenként vadászhatja le a célpontjait, akiken senki sem fog segíteni. Tessék mondani, ezekkel tárgyal most a világ civilizált fele az ukrajnai béketervről? Egyáltalán: tárgylópartnernek tekinthetőek ezek az emberek? Hiszen deklarálták, hogy egy kopejkát sem ér sem a szavuk, sem az aláírásuk.

A „káoszelmélet” negyedik posztulátuma abból a feltevésből indul ki, hogy „az egyetemesség és az igazságosság halott”.* Ez az állítás alapozza meg Moszkva hajlandóságát arra, hogy rendületlenül támogassa a legbrutálisabb diktátorokat, vagy szisztematikusan rombolja Ukrajna polgári infrastruktúráját. A valdaiji teoretikusok szerint a morálnak és az etikának már nincs helye a politikában: „Az etikai megfontolások végleg megszűntek a politikai döntéshozatal kritériumai lenni.” A „káoszelmélet” a „stabilizáció” zászlaja alatt igazolja a belföldi autoriter gyakorlatokat, és tagadja a „helyesség” univerzális normáinak létezését. Ahogy az egyik jelentés fogalmaz: „a kialakuló világ meghatározó jellemzője az lesz, hogy az egyes államok szervezéséből és uralkodóik legitimitásából hiányoznak az igazságosság („helyesség”) univerzális etikai fogalmai.”

*Akkor mi is van a „politikai hatalom igazságos megoszlásával a hatalmi központok között”? Ja, semmi. Szóvirág, hazugság, nem egyéb. Ha pedig nincs Igazság, túl vagyunk Jón és Rosszon, ott nem Nietzsche fog szembejönni, hanem – Hitler. Meg Sztálin. Esetleg Mao Ce-tung. Lehet, hogy el sem mentek, de hogy már megint a nyakunkon vannak, az biztos. Ha mindent szabad és nincs sem erkölcs, sem becsület, akkor világos, hogy mindig a legerősebb kutya adja át örökítőanyagát, de mi szükség van ehhez emberi civilizációra?

A „káoszelmélet” alapvetően elutasítja azt az elképzelést, hogy létezhet „a történelem helyes oldala”. Szerzői azzal érvelnek, hogy „a verseny a „történelem helyes oldalán” elfoglalt helyért minden értelmét elveszíette (…) egyszerűen nem lesz „helyes oldal”.” Egy ilyen álláspont teljesen megszünteti azokat a morális vagy normatív korlátokat, amelyek korábban, még ha csak minimális mértékben is, befolyásolták a bel- és külpolitika útjainak kiválasztását. Ezentúl minden cselekvés igazolható a nemzeti érdekkel, míg minden korlátozás definíció szerint tévesnek vagy ellenségesnek minősül.*

*Mondom én, túlléptek Jón és Rosszon, és el is jutottak – a Pokolba. Most rángatnak minket is maguk után.

A káosz elméletének képviselői még tovább mennek, és a nagy univerzális eszmék halálát hirdetik: „A nagy eszmék, elméletek, programok és várakozások korszaka véget ért.” Ezt a radikális nihilizmust a világ legjózanabb és legreálisabb nézeteként mutatják be – az egyetlenként, amely képes garantálni egy állam túlélését az univerzális zavarok közepette. Oroszországot sürgetik, hogy alakítsa ki saját létezési módját, egyedi értékek és normák rendszerével, amelyek elősegítik a belső stabilitást és biztosítják a jelenlegi vezetés által optimálisnak tartott külpolitikai irányvonal megvalósítását. Ez a megközelítés erősen hasonlít a „államcivilizáció” koncepcióra, amely 2023-ban nyert teret, és amelyet Vlagyimir Putyin mutatott be ünnepélyesen. Az orosz „államcivilizáció” definíció szerint nem köteles sem a nyugati, sem a keleti normatív keretekbe illeszkedni. Sajátos érték- és normakódexét, valamint történelmi útját a jelenlegi vezetés határozza meg, amely az orosz történelemből szelektíven csak azokat az elemeket veszi át, amelyek az adott pillanatban kényelmesek számára, és azokat is az aktuális politikai szükségleteknek megfelelően értelmezi.*

*Államcivilizáció? Ez az eszmerendszer épp az államot és a civilizációt tagadja!

Végül a „káoszelmélet” ötödik posztulátuma kimondja, hogy „a katonai erő a túlélés garanciája”. A káoszelmélet teoretikusai meg vannak győződve arról, hogy az új világrend kialakulásával a konfliktusok száma csak növekedni fog: „A következő történelmi időszakot konfliktusok és, nagy valószínűséggel, katonai összecsapások fogják kísérni, amelyek elkerülhetetlenek az új nemzetközi rend kialakulásának folyamata során.” Ugyanakkor az ellentmondások megoldása már nem fog a jogi normákra és az azokat garantáló intézményekre támaszkodni: „A nemzetközi intézmények háttérbe szorulnak, helyüket az archaikusabb konfliktusmegoldási módszerek veszik át.” Így a koncepció szerzői gyakorlatilag visszatérnek a vesztfáliai rendszer előtti világba, amelyben csak a nyers erő garantálhatta a szuverenitást és a függetlenséget: „A szuverén állam megerősíti státuszát a nemzetközi kapcsolatok strukturális egységeként. Ebben a katonai eszközök döntő szerepet játszanak.”*

*Kis népek, gyenge államok kihalnak, erősek terjeszkednek, míg össze nem érnek, aztán egymásnak esnek. Rabszolgatartás és kannibalizmus nem kizárt, de opcionális. Nem igazán a káoszelmélet híveinek írta Bach a fúgáit...Viszont ezt a bekezdést nyomatékosan ajánlom mindenkinek, aki szerint a szuverenizmus „békepárti”. Ebben a világban nincs szövetség, nincs barátság, aki megadja magát az erősebbnek, annak átharapják a torkát. Legfeljebb megelőző harc nélkül teszik meg. Ennyit a szuverenisták békéjéről: aki nem csúcsragadozó, jobban teszi, ha ragaszkodik a bevált szövetségi rendszerekhez a tulajdon túlélése érdekében. És kerüli az árulást, mint ördög a szenteltvizet.

Ezzel párhuzamosan a háború mint olyan – beleértve a nukleáris fegyverek használatáról szóló retorikát is – normalizálódik. Először is, a háború már nem tekinthető rendkívüli vagy szélsőséges intézkedésnek: „Általános meggyőződésé válik, hogy lehetséges háborút indítani – a ét alapvető kérdés csak a veszteségek minimalizálása és az eredmények maximalizálása.” Másodszor, egyre inkább fontolóra veszik a korlátozott nukleáris csapás lehetőségét: ezt a lehetőséget „már megelőző intézkedésként tárgyalják. Sőt, új típusú, nem nukleáris fegyverek jelennek meg, amelyek használata katasztrofális következményekkel járhat az ellenséges állam védelmi képességeire.”

A Valdaj-szakértők arra a következtetésre jutnak, hogy a katonai erő továbbra is az állam stabilitásának legfőbb eleme: „A nagyhatalmak közötti erőegyensúly, amely magában foglalja a „hatalom” fogalmába tartozó összes kategóriát, továbbra is a stabilitás legfontosabb tényezője.” Ugyanakkor a globális háború kockázata a nemzetközi élet állandó tényezőjévé válik: „A totális háború szelleme sokáig kísérteni fog bennünket, ha ugyan nem örök időkig fog ez tartani”.*

*Újfent megkérdezném: ezekkel az emberekkel tárgyalunk a világbékéről, akiknek célja a totális háború és ennek érdekében semmitől sem riadnak vissza? Ezekkel?

Elmélet és gyakorlat

A Valdaj Klub éves jelentései, amelyeket a klub rendezvényein Vlagyimir Putyin jelenlétében mutatnak be, arra szolgálnak, hogy elvi indoklást nyújtsanak az orosz külpolitika már kialakult irányvonalához – a teljes körű háborútól Ukrajnában a számos nemzetközi szerződésből és szervezetből való kilépésig. Ezek politikai realitások, amelyeknek megkérdőjelezését nem várják el a szakértőktől, ezért azok nem is nem vitatják azokat, hanem úgy értelmezik a helyzetet, hogy a vezetés intézkedései logikusnak, megalapozottnak és gyakran az egyetlen lehetséges megoldásnak tűnjenek.*

*Tehát az elmélet követi a gyakorlatot, mint Lenin óta mindig. Biztos módszer. Utólag ugyanis mindig könnyebb megmagyarázni, miért ugrottunk be pucér fenékkel a kaktuszok közé – legfeljebb azt mondjuk majd, hogy „akkor jó ötletnek tűnt”, mint előre meggyőzni bárkit, hogy kaktuszok között csakis pucér fenékkel érdemes és szükséges ugrálni.

Az olyan fórumok, mint a Valdaj Klub és az Orosz Külügyi Tanács, egyértelmű feladattal szembesülnek: a jelenlegi, adott orosz külpolitikát egy kidolgozott intellektuális konstrukcióba kell csomagolniuk, globális kontextusba ágyazniuk, levezetniük annak belső logikáját a jövőbeli lépésekhez (hatékonyan kidolgozva egy sor ajánlást), és olyan jelentéseket kell produkálniuk, amelyek mind a hazai, mind a külföldi közönség számára megfelelőek. A „káoszelmélet” rendkívül hatékonyan végzi el ezt a feladatot: párhuzamosan fejlődik Oroszország külpolitikájának gyakorlati megvalósításával, és következetesen igazítja téziseit az „új realitásokhoz” és a Kreml prioritásaihoz.

Az orosz külpolitikai gondolkodók 2014 óta foglalkoznak azzal a központi kihívással, hogy hogyan lehet koncepcionálisan igazolni a Krím annektálását és a korábbi kötelezettségvállalások, valamint a nemzetközi jogi normák nyilvánvaló megsértését – ez a kérdés sikeresen megoldódott. A „káoszelmélet” szerint Oroszország nem visel semmilyen felelősséget, és Putyin sem visel személyes felelősséget: a globális káosz rombolja le a régi szabályokat és alapokat. Sőt, az a szereplő, aki elsőként ismeri fel a régi rendszer összeomlásának visszafordíthatatlanságát, stratégiai előnyt szerez az új rendszer kiépítésében. Más szóval, a „káoszelmélet” gyakorlatilag garantálja, hogy előbb-utóbb mind a Krím annektálását, mind az ukrán területek megszállását elismerik, és a szankciókat feloldják – egyszerűen azért, mert az új világrendben azok már nem lesznek értelmezhetőek.*

*Ez főleg abban az esetben logikus, ha az „új világrend” azt jelenti, hogy nem lesz semmiféle rend, sem világméretekben, sem alacsonyabb szinteken.

A „káoszelmélet” a társadalom és az állam átfogó militarizálásának szükségességét tételezi fel – nem ideiglenes intézkedésként az ukrajnai háború tartamára, hanem állandó állapotként. A belföldi ellenzékkel szembeni küzdelem és a nyugati befolyás ellensúlyozása ebben a koncepcióban a nemzetbiztonság feladatainak keretei között kerül megfogalmazásra, ezáltal automatikusan legitimálva minden biztonsági intézkedést és represszív gyakorlatot. Az elmélet szerzői hangsúlyozzák, hogy az egyetemes értékek korszaka lejárt. Ennek következtében az emberi jogok és az állampolgári jogok fogalmát radikálisan felül kell vizsgálni, összhangban az orosz nemzeti érdekekkel és a jelenlegi vezetés által helyesnek tartott történelmi kontextussal.*

*Első lépés: eltörölni az Emberi Jogok Nyilatkozatát. Második lépés: összetörni a Tízparancsolatot is, hiszen annál egyetemesebb érték kevés van. Harmadik lépés: építsünk egy jó nagy bárkát, mert ebből piszok nagy baj lesz... bár igaz, a Mindenható azt ígérte, legközelebb nem vizet küld, hanem tüzet. Majd meglátja, úgyis az jön, ami Neki kéznél lesz.

Mivel a „káoszelmélet” kidolgozása leginkább az elmúlt évtizedben zajlott, bátran kijelenthető, hogy az orosz uralkodó elit legalábbis egy részének álláspontját tükrözi. Különösen jól illeszkedik a belpolitikai blokk javaslataihoz a társadalmi folyamatok irányításáról.

A „káosz”-koncepció hármas funkciót tölt be: rögzíti az orosz külpolitika szabályaiban már végbement változásokat, intellektuális magyarázatot ad rájuk, és olyan tág kontextust teremt, amelyben a további elvtelen külpolitikai lépések logikusnak és indokoltnak tűnnek.

Ugyanakkor a „káoszelmélet” egyáltalán nem jelenti azt, hogy Oroszország célul tűzte ki a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok rendszerében megmaradt elemek megsemmisítését – nem áll szándékában lemondani az ENSZ Biztonsági Tanácsában meglévő vétójogáról, amíg ez az intézmény akár csak minimális jelentőségét is megőrzi. Ugyanakkor egyértelmű, hogy az orosz vezetésnek nincs oka engedményeket tenni az általa létfontosságúnak tartott kérdésekben, elsősorban az ukrajnai célok és célkitűzések tekintetében. Nem is várható, hogy Moszkva feladja a nemzetközi közösségre gyakorolt kitartó nyomását, amelynek célja az európai és globális biztonsági struktúrák alapvető átalakításáról szóló párbeszéd megindítása.

Eddig a tanulmány, és én tényleg csak annyit szeretnék megkérdezni így, az ismertetése után, hogy van még valaki, aki nem látja, hogy ez színtiszta fasizmus és amoralitás? Hogy ez az elmélet az emberi társadalom és kultúra ellensége? Hogy aki ezt elfogadja, vagy legalábbis hagyja elszabadulni, annak vége is van, mint a botnak?

Van.

Most érkezett a hír, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő pénteken Moszkvába utazik tárgyalni Vlagyimir Putyinnal.

Azt nem kérem, hogy előtte olvassa el a fentieket, ugyanis biztos vagyok abban, hogy már régóta tud róluk.

Csak annyit kérnék: az én nevemben ne tárgyaljon. Nekem ne legyen semmi közöm ahhoz, ahogy ők ketten – és még pár latorállam vezetői – a Káosz és a pusztulás örvénye fel taszigálják a civilizációnkat.

Hölgyek, urak, éjfél van, az álarcok lehullottak.

A Káosz visongva kacag.

Szele Tamás