Szele Tamás: A kínai világrend

Míg Moszkva térdig vérben gázol, Washington pedig a legmeghökkentőbb diplomáciai és katonai piruettekkel szórakoztatja a nagyérdeműt, Peking csendesen mosolyogva lassan, de biztosan átveszi az Egyesült Államok helyét a „világ csendőrének” nem túl népszerű, de annál jövedelmezőbb és fontosabb szerepében.

Erre a Carnegie Alapítvány honlapján hívja fel a figyelmet Temur Umarov és be is mutatom az alábbiakban eredményeit, megjegyzéseimet pedig szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

A biztonságpolitika kínai értelmezésében a stabilitást fenyegető legfőbb veszély nem kívülről (azaz más országokból), hanem belülről – a szélsőségesség, a szeparatizmus, a terrorizmus és a színes forradalmak felől – érkezik. Az ilyen fenyegetésekkel szemben kizárólag katonai eszközökkel nem lehet fellépni, ezért Kína katonai és rendészeti eszközöket használ, amelyeket először otthon épített ki, majd világszerte elkezdett terjeszteni.

Az elmúlt évtizedek egyik fő világpolitikai trendje Kína felemelkedése. Gazdaságilag Kína már sok tekintetben megelőzte az Egyesült Államokat – például a vásárlóerő-paritáson számított GDP tekintetében. Az „Egy Öv, Egy Út” kezdeményezés révén Peking a világ legtöbb országa számára jelentős befektetővé, hitelezővé és kereskedelmi partnerré vált. Emellett a kínai ipari és technológiai fejlődés volt az egyik oka a Washington által 2016-ban kirobbantott kereskedelmi háborúnak.

A gazdaságon túl azonban kevés egyértelmű jele van annak, hogy Kína világvezetővé lépett elő. Peking továbbra is kerüli, hogy közvetlenül beavatkozzon idegen országok konfliktusaiba, nem hoz létre (nagyon) kiterjedt katonai támaszpont-hálózatot külföldön, nem köt politikai-katonai szövetségeket, és még csak nem is igyekszik szövetséginek nevezni a legközelebbi partnereivel – köztük Oroszországgal – való kapcsolatait.

Az utóbbi években azonban Kína elkezdte szisztematikusan bővíteni befolyását a biztonságpolitikai szférában. Peking 2022-ben elindította a Globális Biztonsági Kezdeményezést, amely azonban továbbra is csak egyfajta keret marad, és nem ír elő egyértelmű kötelezettségvállalásokat. Mindazonáltal Kína még ebben a formában is az első ország, amelynek sikerült ilyen közel kerülnie az USA-hoz a „világ csendőre” szerepéért folytatott versenyben.

A Carnegie Endowment for International Peace ázsiai programjának szakértői – Sheena Greitens, Isaac Cardon és Cameron Walz – elemezték, hogyan valósul meg a kezdeményezés a gyakorlatban. Megvizsgálták azt a közel ezer szakmai gyakorlatot és képzést, amelyet a kínai bűnüldöző szervek tisztviselői 138 ország biztonsági szervei számára tartottak az elmúlt 25 évben.

A tanulmány eredményei, amelyeket az alábbiakban foglaltak össze, azt sugallják, hogy Kínának sikerült egyedülálló rést találnia a világ biztonsági rendszerében. Nem a katonai szövetségekre, hanem az uralkodó rendszerek belső stabilitásának támogatására összpontosított. Ezért nem meglepő, hogy Kína globális biztonsági kezdeményezése különösen vonzónak bizonyul az autokráciák, köztük a közép-ázsiai vagy egyes kelet-európai országok számára, annak ellenére, hogy ezen a területen régóta együttműködnek Oroszországgal.*

*Mégiscsak van különbség a bambuszbot és a kancsuka között, bár mindkettő esetében sok függ attól, az eszköz melyik végén tartózkodik az ember. A bambuszbot hatékonyabb, a kancsuka durvább, tessék választani.

Valami más, valami új

Kína a modern történelemben az USA és a Szovjetunió után a harmadik ország, amely azt állítja, hogy saját biztonsági rendszerét ki tudja terjeszteni az egész világra. Mivel Pekingnek lehetősége volt arra, hogy figyelembe vegye elődeinek tapasztalatait és hibáit, kezdettől fogva a washingtoni és moszkvai megközelítéstől eltérő utat választott.

A hidegháború idején a nemzetközi biztonsági rendszerek elsősorban az ideológiai konfrontációra épültek. Kína esetében a központi hajtóerő a gazdasági terjeszkedés volt. Hszi Csin-ping alatt Kína a világgazdaság egyik fő központjává vált. Az „Egy Öv, Egy Út” kezdeményezés révén Peking több, mint 160 milliárd dollárt fektetett be távoli országokban. És a nagyszabású gazdasági jelenlét megkövetelte a helyi válságokkal szembeni védelmet.*

*Tudunk is olyan esetekről, amikor vagy anyagi okok, vagy a kínai szakértők viselkedése miatt egyes országokban tarthatatlanná vált a helyzetük. Jó példa erre Afganisztán esete: Kína az Amu-Darja völgyében fekvő olajmezőkkel úgy járt tizenegy éve, hogy az olajkitermeléshez egyetlen dolog volt adott: a nyersolaj. De semmi más: se utak, szállások, se energiaellátás, egyáltalán, semmi sem volt a vidéken. Így is nekiláttak ugyan a kitermelésnek, de a nyersolaj elszállítását meggátolta Afganisztán is, Üzbegisztán is, a kínai olajmérnököket a helyi hadurak fegyveresei meg-megtámadták, néha el is rabolták, szóval fel kellett adni a próbálkozást. 2013-ban ezzel 700 millió dolláros haszontól esett el a kínai Nemzeti Olajipari Vállalat. Ugyancsak Afganisztánban, hasonló okok miatt három milliárd dollárt veszített 2007 után a China Metallurgical Group, a Mesz Ajnak-i rézlelőhely kiaknázhatatlansága miatt. Érthető, ha unják ezt a gyakorlatot, és amit megszereztek, arra vigyázni akarnak. Az viszont már nem sportszerű, hogy a biztonságtechnikai módszereiket, eszközeiket a helyi diktátorok védelmére is felhasználják – bár azok Peking számára nem diktátorok, hanem „üzleti partnerek”. Az őslakosság meg kit érdekel?

A hagyományos eszközök erre nem voltak alkalmasak. Az amerikai modell például repülőgép-hordozó harccsoportokat, külföldi támaszpontok hálózatát és katonai-politikai szövetségeket tartalmaz. A repülőgép-hordozók azonban nem tudják megvédeni az aranybányákban dolgozó kínai munkásokat a helyi közösségekkel való konfliktusoktól, a katonai bázisok pedig nem segítenek megelőzni a kínai nagykövetségek elleni terrortámadásokat. Ennek eredményeképpen a Kínai Népköztársaságnak más, rugalmasabb mechanizmusokat kellett keresnie érdekei védelmére.

Kísérletről kísérletre

Bár Kína hivatalosan csak 2022-ben indította el a Globális Biztonsági Kezdeményezést, a 2000-es évek eleje óta aktív ezen a területen. Az egyik első lépése egy olyan program volt, amelynek keretében külföldi békefenntartó kontingenseket képeztek ki az ENSZ számára a Népi Kína Közbiztonsági Egyetemén.

Peking 2015-ben tett először kísérletet arra, hogy saját biztonsági modelljét nemzetközi szintre emelje az „Egy Öv, Egy Út” kezdeményezés részeként. A logika egyszerű volt: a tengerentúli gazdasági projekteknek védelemre volt szükségük, így a beruházást és a biztonságot kezdték egyetlen csomagként kezelni.

Azóta a kínai biztonsági hálózat bővítésének gazdasági okaihoz az USA-val való konfrontáció tényezője is hozzáadódott. Ugyanakkor Kína nem másolta le a külpolitika biztonságossá tételének amerikai modelljét, hanem annál hatékonyabb módszert talált.

A két ország szemlélete közötti legfontosabb különbség a főbb eszközök megválasztásában rejlik. Az USA a fegyveres erőkre, míg Kína elsősorban a rendvédelmi szervekre támaszkodik. Ez lehetővé teszi Peking számára, hogy egyrészt elhárítsa a katonai expanzionizmus vádját, másrészt pedig, hogy népszerűsítse saját felfogását az állambiztonságról.

A kínai értelmezés szerint a stabilitást fenyegető fő veszély nem kívülről (azaz más országokból), hanem belülről érkezik. Ez a „három gonosz erőre” – szélsőségesség, szeparatizmus és terrorizmus –, valamint a színes forradalmak veszélyére utal. Az ilyen fenyegetésekkel szemben nem lehet pusztán katonai eszközökkel fellépni. Ehhez hibrid katonai-rendészeti eszközökre van szükség, amelyeket Kína először otthon épített ki, majd elkezdte világszerte elterjeszteni azokat.*

*Csak arra kell vigyázni, hogy mindig a gazemberek mondhassák meg, ki a szélsőséges, ki a szeparatista és ki a terrorista – így lett például „veszélyes radikális” az emigrációban élő, idén hetven éves Borisz Akunyin, a világszerte ismert író. A moszkvaiak megmondták, hogy terrorista, és Moszkvában annak is tekintik. De engem is nevezett már régebben a Pesti Srácok főszerkesztője írásban „bolsevik diverzánsnak”, nem kétlem, ha tehetné, ellenem is bevetné a terrorelhárítást. Körülbelül ott és annyit szoktam gyújtogatni, ahol és amennyit Akunyin...

Zsaruk és szuperzsaruk

A Kínai Népköztársaság Népi Fegyveres Milíciája a kínai biztonsági modell külföldi népszerűsítésének kulcsfontosságú eszközévé vált. A Népi Felszabadító Hadseregről 1982-ben leválasztott milícia sokáig elsősorban a belbiztonsággal foglalkozott. Pozíciója az 1990-es években kezdett megerősödni Csiang Cö-min alatt, de csak Hszi Csin-ping idején vált többfunkciós szuperügynökséggé.

A Népi Fegyveres Milícia 2015 óta felelős a terrorizmus elleni küzdelemért. 2018-ban kilépett a civil intézményrendszer alá való rendeltségből, és teljes mértékben a Központi Katonai Tanács - a fegyveres erők legfelsőbb szerve, amelynek élén Hszi Csin-ping áll - irányítása alá került. A fegyveres milícia 2022-ben határőrizeti feladatokat is kapott.

Kezdetben belpolitikai okokból bővítették a rendőrség hatáskörét: a kínai vezetésnek szüksége volt egy olyan eszközre, amellyel hatékonyan fenntarthatja a rendet az országban, különösen az olyan problémás régiókban, mint Hszincsiang. Idővel azonban világossá vált, hogy ez az erő a globális terjeszkedésre is kiválóan alkalmas.

Hszi Csin-ping 2017-ben egy kommunista pártértekezleten elmondott beszéde volt a koncepcionális alapja annak, hogy a kínai milícia felelősségi körét az egész világra kiterjesszék. A kínai vezető arra szólított fel, hogy a globális biztonságot tekintsék a kínai nemzetbiztonság kiterjesztésének.* Ezt követően Peking a szavakról gyorsan a tettekre váltott. Míg 2010-ben Kína 14 nemzetközi képzést tartott külföldi rendőrök számára, addig 2019-re ez a szám csaknem megtízszereződött, vagyis 138-ra emelkedett.

*Lévén, hogy Kína található a világban, és nem fordítva, ez kissé önző felfogás. Illetve, megmutatja, hogy a pekingi kormány szempontjából igenis a világ fekszik Kínában, és örüljenek a mindenféle népek, hogy nem lakoltatják ki őket a saját birtokukról.

A világjárvány lelassította ezt a bővülést – a képzések száma még mindig nem tért vissza a járvány előtti szintre. Ezzel egyidejűleg Peking felülvizsgálta külpolitikájának stílusát. A meglehetősen agresszív „farkasharcos diplomácia” helyett, amely Trump első ciklusának amerikai nyomására alakult ki, Kína visszatért a megszokottabb eszközökhöz – a hálózatépítő, kötöttségek nélküli kezdeményezésekhez, mint például a sikeresnek mondható „Egy Öv, Egy Út”.

A kezdeményezések kvartettje

Így jött létre Hszi Csin-ping kezdeményezésekből álló kvartettje, egyfajta kínai válasz a világ problémáira: a Globális Fejlesztési Kezdeményezés, a Globális Civilizációs Kezdeményezés, a Globális Kormányzási Kezdeményezés és a Globális Biztonsági Kezdeményezés. Ez utóbbi volt a Kínai Népköztársaság legjelentősebb kísérlete a korábban széttagolt nemzetközi biztonsági gyakorlatok rendszerezésére és intézményesítésére.

A kezdeményezés céljait a lehető legáltalánosabban fogalmazták meg, ami lehetővé teszi, hogy a különböző országok egyaránt aláírják a vonatkozó memorandumokat, és az ENSZ főtitkára is jóváhagyja Peking intézkedéseit. Ugyanakkor az általános retorika meglehetősen gyakorlatias tartalmat rejt.

A kezdeményezés részeként Kína konkrét biztonsági szolgáltatásokat kínál partnereinek, többek között a politikai stabilitás védelmét szolgáló eszközöket. A Carnegie Alapítvány kutatói által összeállított, a kínai rendvédelmi szervek nemzetközi képzéséről szóló adatbázis több tucatnyi, a tiltakozások és felkelések elfojtására irányuló módszert és gyakorlatot tart nyilván.

Kína már legalább 32 országban tartott olyan képzéseket, amelyek célja a közrend fenntartása és – közvetlenül vagy közvetve – a politikai rendszerek és vezetőik védelme volt. E kiképzések kis része viszonylag semleges feladatokat, például járványok és természeti katasztrófák esetén történő segítségnyújtást tartalmazott. A legtöbb program azonban a tömegek megfékezésére, a zavargások megfékezésére és a „stabilitás fenntartására” irányuló képzésről szólt.

A legjelentősebb kategória ebben a blokkban a „VIP-biztonsághoz” kapcsolódik. A Közép-afrikai Köztársaságban például az elnöki gárda elit zászlóaljának több száz katonáját képezték ki. A harcosok többek között „rendszervédelmi” kiképzést is kaptak az országban jelen lévő orosz Wagner-csoportttól.

A kínai csomag technológiai know-how-t is tartalmaz, amelyet Kína aktívan alkalmaz saját társadalmának ellenőrzésére. Ezek az eszközök világszerte keresettek az autoriter rezsimek körében. A közép-ázsiai országok, amelyek a kínai bűnüldözési képzés fő kedvezményezettjei lettek, különösen érdeklődnek irántuk.*

*Igen, Kína kifejlesztette az „állampolgári pontrendszert” és a permanens, mindenre kiterjedő megfigyelési hálózatot (bár ez utóbbi igazán csak a nagyvárosokban működik), csakhogy ez a kisebb államoknak megfizethetetlenül sokba kerülne. Ahol egymilliárdan laknak és ezek jó része adózik is, még úgy-ahogy finanszírozható, de máshol nem is lenne érdemes megkezdeni a kiépítését. Bár, az is Kínának hasznos, ha az autokrata rezsimek nála adósodnak el, de annyira, hogy még a mostani diktátorok unokái is fizetni fogják a kamatokat. Azért ne feledjük: ez a megfigyelősdi, lehallgatósdi nagyon költséges játék.

Üzbegisztánban és Kazahsztánban például Kína az „okos város” technológiák bevezetésével bővíti jelenlétét. Tádzsikisztánban, az afgán határon a kínai Népi Fegyveres Milícia két bázist hozott létre. Ezek olyan egyedi létesítmények, amelyeknek Peking más országokban még nem rendelkezik megfelelőivel. Kirgizisztánban pedig Kína biztonsági magánvállalatokat alkalmaz a vagyonának védelmére.

Ez azt jelzi, hogy a kínai biztonsági rendszer külföldön nem azért bővül, mert Peking aktívan erőlteti, hanem a növekvő kereslet miatt. A jelenlegi amerikai kormányzat globális stabilitás elleni erőteljes fellépése fényében Kína megbízható partnernek tűnik, amely képes más országoknak védelmet nyújtani a zavaroktól.*

*Mintha csak egymás kezére dolgoznának a nagyhatalmak vezetői – talán így is van, de akkor nagy a baj. Egyébként meg mindneképpen nagy a baj.

Miközben Washington arra törekszik, hogy csökkentse részvételét a globális biztonsági rendszerben és megszabaduljon néhány felhalmozott kötelezettségvállalásától, Kína a meglévő világrend megőrzése érdekében felelős hatalomként pozicionálja magát. Peking azonban nem hajlandó közvetlen felelősséget vállalni annak fenntartásáért. Ehelyett alternatívát kínál – a belügyekbe való be nem avatkozás elvét és egy olyan eszközkészletet, amely lehetővé teszi az egyes államok számára, hogy saját eszközeikkel biztosítsák a stabilitást.

Mi ebből a tanulság?

Csak annyi, hogy mind villoghat Putyin a sosemlesz „hiperszonikus” Burevesztnyikjével, Trump meg az Aranyflottájával, ha Kína módszerei – és emberei – ott lesznek mindenhol a világ kerekén. A két előbbi sok mindent meg tudhat hódítani, de Kína nélkül nem bírnak majd semmit megtartani.

Még izgalmas is lehetne ez a világméretű hármas menüett, ha nem mi lennénk a padló, amin a táncosok lába tapos.

Szele Tamás