Szele Tamás: A mundér becsülete

A mundérnak igenis van becsülete, akkor is, ha léteznek olyan személyek, sőt, teljes alakulatok, amelyek ezt bemocskolják. Ilyen jelenleg az Egyesült Államokban tomboló ICE, amelyet a magyar közönség egy része tévesen rendőrnek, szövetségi ügynöknek vagy katonának gondol. Nem, nem azok. Elvileg egyszerű, bár felfegyverzett vámhivatali tisztviselők.

A WIRED magazin fontos és érdekes elemzést közöl erről, melyben egy neve elhallgatását kérő valódi veterán tekinti át – harctéri tapasztalatai alapján – az ICE tevékenységét, képességeit és alkalmatlanságát minden valódi ellenséggel szembeni harcra: igen, ezek a pribékek, haramiák vagy régiesen „éjjelbátrak” csak civilek, asszonyok, gyermekek ellen tudnak hősködni, egy valódi katonai alakulat miszlikbe szaggatná őket néhány perc alatt. De lássuk, mit ír erről maga a veterán.

„A terrorizmus elleni háború veteránjaként az elmúlt évet azzal töltöttem, hogy a Bevándorlási és Vámhivatal munkatársainak az egész országra kiterjedő, eddig soha nem látott mértékű és új, ál-katonai jellegű műveleteiket figyeltem. A felszereléstől kezdve a fegyvereken át a taktikákig az ICE és más bevándorlási bűnüldöző szervek azt szeretnék, hogy úgy tekintsenek rájuk, mint a küldetésüket végrehajtó katonai alakulatokra. Tom Homan, a Fehér Ház határőrizeti megbízottja úgy beszélt Minneapolisról, mint ügynökei „színházáról” vagy inkább „hadszínteréről”. Figyelmen kívül hagyva, hogy az ICE valójában nem része az USA fegyveres erőinek – ez egy polgári bűnüldöző szerv –, hasznos, ha műveleteiket katonai szemmel vizsgáljuk, hogy megtaláljuk azok stratégiai vonatkozásait. Mert ha egy ügynökség katonai erőnek akarja magát beállítani, akkor megérdemli, hogy úgy is értékeljék.”

Kezdjük az alapvető eszközökkel: felszereléssel, egyenruhával és fegyverzettel. Harcászati szempontból a katonák mindig a küldetésnek megfelelő felszerelést és fegyverzetet választanak. Egy gyalogsági osztag nem indulna el egy dzsungelbe városi harcra felkészülve. Az iraki és afganisztáni szakaszok gyakran „alulöltöztek” a lázadók elleni küldetésekhez, ahol a helyiekkel való kölcsönös bizalom kiépítése fontosabb volt, mint a harmadik világháborúra való felkészülés. Néha az egységek az ellenkező viselkedésmódot alkalmazták, amikor erődemonstrációra volt szükség. A felszerelés, a fegyverzet és a taktikai eszközök bevetése küldetésről küldetésre változnak.

Az ICE ügynökei – akik a törvény civil képviselői, ne feledjük – gyakran úgy jelennek meg a rajtaütéseken, mintha arra készülnének, hogy Faludzsába vonulnak be 2004 körül egy jól beásott, géppuskákkal, aknavetőkkel és robbanómellényekkel felszerelt ellenséget megtámadva. Egyenruhák, kapucnis pulóverek, katonai felszerelések és maszkok keverékében érkeznek, és mindenkit összezavarnak, hogy vajon a rendfenntartó erők embereiről van-e szó, vagy csak néhány véletlenszerű fickóról, esetleg gengszterekről.

Míg a katonák a küldetéshez igazítják fegyverzetüket, az ICE ügynökei olyan fegyvereket és felszereléseket hordanak, amelyek alkalmatlanok az egyszerű házkutatási és lefoglalási küldetésekhez: ballisztikus sisakokat, golyóálló testpáncélokat, a lábukon elhelyezett tölténytáskákat, optikák, hangtompítók és egyéb felszerelések sokaságával megrakott fegyvereket, amelyekkel egy átlagos gyalogost sem tudnának megölni ( minél nagyobb a fegyver súlya, annál kevésbé hatékony a tűzharcban).

Taktikailag annak, ahogyan az ICE végrehajtja a küldetéseit, kevés köze van az „ellenséges” magatartáshoz vagy a küldetéshez. Először is, nincs „ellenség”: olyan személyek vannak, akik esetleg vagy megsértették a polgári jogot, vagy nem. Ezek az emberek nem nyilvánították ki az erőszakos és halálos erővel való ellenállás szándékát. Az ICE mégis maximális erővel lép fel és a legkeményebb megfélemlítést alkalmazza – gyakran bevonva az akcióba az ártatlan bámészkodókat is, ami megnöveli akcióik médiahatását.

Általában az ICE ügynökei nulla katonai érzékkel mozognak. A célpont körül vagy az ajtónyílásokban csoportosulnak és tömörülnek; egy harci övezetben az így összesereglett katonákat egyetlen gránát vagy egy automata fegyver sorozata azonnal megsemmisíthetné. Ez azt is mutatja, hogy az ICE ügynököknek gyakran nagyon kevés fogalmuk van arról, hogy mi a küldetésük. A katonákat arra tanítják, hogy oszoljanak szét, és a helyzetfelismerés érdekében mindig legyenek résen mozgás közben. És azt is megtanulják, hogy csak arra irányítsák a fegyverüket, amire lőni is akarnak. Az ICE ügynökök állandóan fegyverekkel hadonásznak. A katonákat arra képzik ki, hogy a beazonosított ellenségnek tartsák fenn a hatékony erőszakot, és hogy lehetőség szerint megóvják az emberéleteket. Ezzel szemben az ICE ügynökei nyilvánosan megöltek két fegyvertelen amerikai állampolgárt.

Több képen is látszik, hogy az ICE ügynökök „tömörülnek” egy ajtónál, ami a közelharcban használatos formáció. Ahelyett, hogy bármilyen felismerhető városi hadviselési alakzatot használnának, úgy tűnik, hogy az ICE ügynökök taktikája gyakran a filmekben látottak, illetve a tévéműsorokban vagy videojátékokban elsajátítottak mintájára történik. Tekintettel arra, hogy az ICE tisztjeinek kiképzése körülbelül hat és fél hétre csökkent, a televízió és a filmek lehetnek a legfontosabb információforrásaik. Ez azt mutatja, hogy az ICE ügynökei nem taktikai céllal mozognak; azt teszik, amiről úgy gondolják, hogy a fényképeken menőnek és megfélemlítőnek fog tűnni.

Ha az ICE alapvető tevékenységét – az emberek elfogását és visszatartását – vizsgáljuk meg, akkor azt meglehetősen kaotikus módon közelítik meg. A videókon látható, ahogy a rendőrök összecsődülnek, körbe-körbe járkálnak, és gyakran a járókelők ellen fordulnak. Véletlenszerűen törik be az ablakokat, elhagyják az autókat, amelyek motorja még mindig jár az út mellett, és úgy viselkednek, ahogy egy Maine állambeli seriff nevezte őket, mint a „bozótligás rendfenntartók”. A katonai taktika a lefoglalás és a házkutatás terén sokkal pontosabb. Az osztag minden tagjának meghatározott feladatai és felelőssége van . Míg egyesek külső kordont alkotnak az egység biztonsága érdekében, addig valaki átkutatja az őrizetbe vett személyt, más őrzi a foglyot, megint más jegyzőkönyvet vezet minden talált dologról stb. – mindez azzal a céllal történik, hogy csökkentsék a zűrzavart és megőrizzék az egység integritását.

Irakban és Afganisztánban az elmúlt 20 év műveletei bebizonyították, hogy a harcok ok nélküli eszkalálása gyakran csak még több erőszakot szül. Az egységek megállapították, hogy a de-eszkaláció gyakran kevesebb civil áldozatot követelt, ami viszont azt jelentette, hogy a civilek családjai kevésbé voltak hajlamosak fegyvert ragadni a koalíciós erők ellen, ami csökkentette a koalíciós veszteségeket. Az eszkaláció ugyanígy gyakran veszélyeztette az USA politikáját. Ennek eredményeképpen az egységeket arra képezték ki, hogy ahol csak lehet, de-eszkaláljanak, ugyanakkor megőrizték a lehetőséget, hogy arányos, de megsemmisítő halálos kimenetelű erőszakot alkalmazzanak azokkal szemben, akik rájuk támadtak.

Az ICE taktikája ritkán törekszik a de-eszkalációra, ehelyett fenyegetéssel, megfélemlítéssel és támadással fokozza az erőszakot. Ezek a taktikák halványan hasonlítanak az USA terrorizmus elleni háborúban folytatott legrosszabb katonai műveleteire, amelyek a helyi lakosságban keserűséget és gyűlöletet hagytak maguk után. Az elnyomás, a megaláztatás és a lealacsonyítás – különösen a családtagok véletlen vagy szándékos meggyilkolása – minden másnál több újoncot hajtott az al-Kaida, a tálibok és szövetségeseik soraiba.

Itt átmenetileg összekapcsolódnak a taktikai és a stratégiai szempontok. A katonai stratégia legtágabb értelemben a módszerek (taktika) és eszközök (erőforrások) kombinációját jelenti egy adott cél elérése érdekében. Ha az ICE taktikája a stratégiai cél eszköze, akkor a következmények vagy zavaróak, vagy dermesztőek. Zavarba ejtő, mert ha a kormány azt remélte, hogy növelni tudja a kitoloncolások számát, miközben megtartja a közvélemény támogatását is, akkor az ICE-taktika kontraproduktív. Félelmetesek, mert az ICE-taktika megfelel egy, a katonai stratégák által elismert elméletnek: a totális ellenőrzés elméletének.

Ez az elmélet, amelyet gyakran alkalmaznak olyan tekintélyelvű államokban, mint a Kínai Népköztársaság vagy Oroszország, a szabálytalan konfliktusok számos területét felöleli: a médiahadviselést, a pszichológiai hadviselést és a jogi hadviselést (néha „lawfare”-nek nevezik), hogy csak néhányat említsünk. Bár az ellenőrzési stratégiák alkalmazhatók külső ellenségek ellen, ugyanúgy alkalmazhatók belsőleg is. Az ellenőrzés stratégiája a terror taktikáját használja az erőszakos ellenállás megteremtésére, hogy igazolja a brutális leigázást, és ürügyként szolgál a terrorizmus és az árulás fogalmát kibővítő törvények megváltoztatására. A rezsimek ezután a környező káoszt és zajt használják fel egyéb kezdeményezéseik folytatására. Ez nagyjából a válságba jutott rendszerek és kormányzatok által folytatott politika.

Azt mondják, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel. Az államilag támogatott erőszak is lehet a politika folytatása. Stephen Miller, a Fehér Ház politikáért felelős helyettes kabinetfőnöke többször is arra biztatta az ICE ügynökeit, hogy fokozzák taktikai intézkedéseiket, növeljék a letartóztatások számát, és azt sugallta az ügynököknek, hogy „szövetségi mentelmi jogot” élveznek. Ez utóbbi, 2025 októberében tett megjegyzése óta az ICE taktikája sokkal erőszakosabbá vált. De történelmileg nézve a fogadó államok – és ebben az esetben Kaliforniáról, Illinoisról, Oregonról, Minnesotáról és Maine-ről beszélünk – egyszerűen nem viselik jól a hosszú távú visszaélést ezen a téren.

Ha e taktikák politikai célja nem az, hogy mélységes bizalmatlanságot, zavart, kétséget, haragot és megosztottságot keltsenek, akkor úgy tűnik, hogy rosszul irányítottak és rosszul alkalmazzák őket. A stratégiától függetlenített taktikai megoldások végső soron stratégiai kudarcot eredményeznek. Ebben az esetben az ICE taktikája veszélyezteti a republikánus többséget a Kongresszusban és a Fehér Ház feletti ellenőrzést.

Végső soron, bármennyire is igyekszik az ICE harcias képet sugározni magáról, továbbra is a polgári hatóság marad, és nem a hadsereg egyik alakulata. Nem az Egyesült Államok ellenségei ellen harcol. Létfontosságú, hogy ezt ne felejtsék el az amerikaiak, és álljanak ellen a katonai jellegű taktikák normalizálásának az utcáikon.

Az ICE ügynökei és az amerikai hadsereg tagjai között van egy nagyon is valós közös vonás: Mindannyian esküt tettek, hogy fenntartják és megvédik az Egyesült Államok alkotmányát. Míg a hadsereg betartja ezt, addig az ICE ügynökei nap mint nap a tévé- és telefonképernyőkön hivalkodnak alkotmánysértő intézkedéseikkel.

Ezt kéne felismerniük az Egyesült Államok polgárainak: hogy ezek a tomboló vandálok nem katonák, nem rendőrök, nem szövetségi ügynökök, ez csak csőcselék fegyverben, amit egy alkalmatlan kormányzat fogadott fel gonosz céllal, de még annak a megvalósításához sincs joguk – a lakosság terrorizáláshoz pedig főleg nincs.

Polgárháborúkban szoktak ilyen botcsinálta milíciák, haramiabandák összeverődni, önjelölt hadurak vezetése alatt, és tény, hogy Bovino a második világháborúra (meg annak előzményeire) emlékeztető maskarájában inkább emlékeztet haramiavezérre, kóbor hadúrra, mint valódi katonára – de lehet, hogy pont ez is a célja az ICE verbuválásának is, bevetésének is. Hogy egy második amerikai polgárháborúban Trump teljhatalmat kapjon és leszámolhasson minden politikai ellenfelével, kerül, amibe kerül.

Ha erre játszik az elnök, nagyon meg fogja bánni. De nézetem szerint nem lesz polgárháború az Egyesült Államokban, már csak azért sem, mert ahhoz ellenség is kéne.

És ha az ICE lenne ez az ellenség, ha nekik jutna ez a szerep, a másik félnek már nyert ügye is van.

Az első sorozattól a világnak szaladnak.

Szele Tamás