Szele Tamás: A nukleáris sebezhetőség problémája

Tulajdonképpen mér régóta eszünkbe kellett volna jusson ez, de valamiért mégis Vlagyimir Szlivjak orosz környezetvédelmi aktivista kellett a dologra felhívja a figyelmet a Moscow Times hasábjain. Pedig hát egyszerű a dolog: arról van szó, hogy a nukleáris technológia sérülékeny, és a civil célokat szolgáló atomerőművek hadak idején veszélyesek lehetnek.

A minap például egy iráni drón támadást hajtott végre az Egyesült Arab Emírségekbeli „Barakah” atomerőmű ellen, és annak egy generátora kigyulladt. Számos jelentés érkezett arról, hogy a sugárzási szint normális, és minden rendben működik, de valójában ez nem teljesen így van. Az atomerőmű harmadik reaktora jelenleg tartalék dízelgenerátorokkal működik, amelyek kifejezetten vészhelyzetekre szolgálnak, és ez egyáltalán nem a normál üzemmód része.

Korábban robbanásról (vagy robbanásokról) számoltak be az iráni Busher 2 atomerőmű közelében, ahol egy a „Roszatom” által épített reaktor működik, és egy másik építés alatt áll. Onnan a „Roszatom” nemrég evakuálta építőmunkásait, majd tegnapelőtt mégis bejelentette, hogy az építési munkálatok újraindultak. Döntse el maindenki magának, hogyan nevezi a Roszatom ilyen viszonyulását a munkavállalóihoz: az iráni háború egyelőre nem ért véget.

A véres és értelmetlen háború Ukrajnában, amelyet négy évvel ezelőtt Putyin indított, gyökeresen megváltoztatta a polgári atomerőművek elleni katonai támadásokhoz való viszonyulást. Míg korábban többé-kevésbé mindenki abból indult ki, hogy senkinek sem jutna eszébe, még háború idején sem, hogy működő polgári atomerőműveket vagy az azokhoz kapcsolódó infrastruktúrát támadjon meg – most már ez a tabu nem létezik.

Az orosz csapatok először elfoglalták a csernobili atomerőmű körüli radioaktív szennyezett zónát (ott egyszerűen nem is lehetnek katonai jelentőségű létesítmények), és lövészárkokat ástak ott, hogy a katonák alaposan belélegezhessék a radioaktív port. Ezután elfoglalták Európa legnagyobb atomerőművét, a zaporizzsjai atomerőművet a személyzettel együtt. Ez az erőmű továbbra is megszállt terület, és lényegében harci övezetté vált, ahol fegyveres és gépesített csapatok állomásoznak. A tavalyi télen az ukránokat halálra próbálták fagyasztani az orosz csapatok a Hmelnyickij és a Rovno atomerőművet ellátó alállomások támadásaival.

Ez nem csupán a villamosenergia-ellátás megszakítására irányuló kísérlet, hanem a reaktorok számára is kritikus helyzetet teremt.

Nincs mód arra, hogy az atomerőműveket megvédjék a támadásoktól és a háborús cselekményektől: senkinek sem jutott volna eszébe, hogy bármiféle védelmi rendszert tervezzen a támadások és a háború egyéb következményei ellen. A polgári atomerőművek nem katonai létesítmények, és a támadás ellenük százszázalékos tabu. Vagyis az volt, amíg Putyin meg nem érkezett, hogy rakétákkal és tankokkal hódítsa meg Ukrajnát.

A polgári atomerőművek elleni támadások tabujának feloldásának következményei nagy valószínűséggel nagyon sokáig velünk lesznek. És egyre érezhetőbbekké válnak. Az iráni és az Egyesült Arab Emírségekbeli támadások az első jelei ennek, és utánuk jönnek a veszélyesebb következmények. Mindezt nemcsak a harcoló államok, de a terrorista csoportok is figyelemmel kísérik. Mi lesz a következő lépés? Katonai erők telepítése minden atomerőműbe? Rakétavédelem, mint minden új atomerőmű projektjének része? Ez már így is az egyik legdrágább energiaforrás a világon, képzeljük el, mennyivel drágul majd az atomenergia ezután!

Rendkívül szerencsésen alakultak a dolgok Németország számára, amely éppen időben szabadult meg az atomerőművektől, és aktívan áttért a megújuló energiaforrásokra, amelyekből az ország jelenleg a számára szükeséges energia felét nyeri. És messze nem csak Németország követi jelenleg ezt az irányvonalat. A megújuló energiaforrásokat hasznosító erőművek bombázása értelmetlen, bármelyik rakéta sokszor drágább, mint egy-két tucat napelem vagy egy nagy szélerőmű. Az atomerőmű a centralizált energiarendszer szimbóluma, annak megsemmisítése nagypon sok embert foszt meg az energiától, az iparról nem is beszélve. A megújuló energiaforrások ezzel szemben decentralizáltak, sok van belőlük, és az erőművek kicsik. Nem is beszélve arról a ma különösen aktuális tényről, hogy ha az energiarendszer megújuló energián alapul, akkor az olajhiány nem fenyegeti.

Az elmúlt négy évben az orosz hadsereg tevékenységének köszönhetően többször is a nagy atomerőművi baleset küszöbén álltunk. Azért, hogy ez nem történt meg, az ukrán energiaipar szakembereinek és alkalmazottainak kell köszönetet mondanunk. De nem kevésbé fontos megérteni, miszerint az orosz hadsereg atomerőművekre és a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúrára mért támadásai nem történhettek volna meg a „Roszatom” szakembereinek tudása és szakértelme nélkül. Mert valakinek el kell magyaráznia a hadseregnek, hogyan és hova lőjön.

A polgári atomerőművek elleni támadások stratégiája egészen pontosan az orosz atomenergetikusok munkája.

A Roszatom az orosz hadigépezet része, amely koordinálja a támadásokat, valamint a ellátja a hadiipari komplexumot csúcstechnológiát igénylő alkatrészekkel rakéták, tankok és más tömegpusztító fegyverek gyártásához. Hogy mennek a dolgok összességében, „Roszatom” alkalmazottainál? Eddig minden tetszik, a fizetések nem csökkentek, a szociális juttatásokat sem változtak. Meglepő, de tény: a „Rosatom” ellen eddig nem vezettek be nemzetközi szankciókat.

Ha csak a villamosenergia-termelésre épített polgári atomerőműveket vesszük figyelembe, jelenleg több mint 400 atomreaktor működik a világon. Melyik atomerőművet fogja érni a következő támadás? Ki fog lecsapni legközelebb – egy újabb diktátor vagy egy nem állami terrorcsoport? Reguláris erők rakétaámdása várható, vagy egy ismeretlen eredetű drónrajé? Hányadik támadás vezet majd súlyos balesethez?

Ezek a kérdések alig négy év alatt a szélsőséges elméletek világából a mindennapi valóság részévé váltak. Bár szörnyűségük miatt szinte minden áron el akarjuk őket felejteni.

Az igazság az, hogy nincs hatékony módszer az atomerőművek elleni katonai támadások problémájának megoldására. Lehet, hogy sikerülne csökkenteni a kockázatot, ha normának fogadnánk el a rakétavédelmet, ami lényegében a hadsereg telepítését jelenti minden atomerőműnél. De túl sok ilyen létesítmény van, számuk nem korlátozódik a polgári atomerőművekre – vannak még radioaktív hulladéktárolók, kutatóközpontok is, stb. Ez jelentős gazdasági költségekhez vezet, amelyeket talán csak akkor lehet igazolni, ha az összes létesítményt katonai célúvá nyilvánítják – akkor nem számít a költség.

Az a globális instabilitás, amelyet az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió következtében tapasztalunk, arra kényszeríti majd az atomenergiát használó országokat, hogy megoldják ezeket a kérdéseket.

Németország tapasztalatai sokak számára hasznosak lehetnek.

Ne feledjük: ezek szerint Magyarország Achilles-sarkát Paksnak hívják.

Szele Tamás