Szele Tamás: A Sztalker világa

„Nukleáris örökségnek” nem a posztszovjet atomfegyvereket vagy nukleáris erőműveket nevezzük, hanem azt a szennyezést, ártalmat, ami utánuk marad, és amit az orosz állam nem méltóztat eltakarítani. Sőt, esze ágában sincs, ilyen bagatell ügyekkel foglalkozni, a radioaktív hulladékot majd csak elviszi a markoláb, mert ők ugyan nem fognak takarítani – és ezzel egyre közelebb juttatják a világot egy környezeti katasztrófához.

Ami pedig nem fog megmaradni az Oroszországi Föderáció határain belül, de ez őket nem érdekli: valahogy úgy gondolhatják, hogy mivel rövidesen az egész bolygót a fennhatóságuk alá kívánják vonni, a mindenféle államok itt-ott a földkerekségen bírják ki szép csendben, míg meg nem érkeznek az orosz csapatok, aztán majd ha megérkeztek, onnantól kezdve pláne kuss lesz mindenkinek.

Az orosz nukleáris örökség jelenlegi állapotát Charles Digges újságíró, a norvég Bellona környezetvédelmi szervezet szakértője elemezte a Moscow Times hasábjain – és egyáltalán nem optimista.

Több mint három évtizede terheli Oroszországot a szovjet nukleáris projekt hagyatéka: hatalmas, kiterjedt, nagyrészt láthatatlan örökség, amely szennyezett területekből, elhagyott létesítményekből, kiégett nukleáris fűtőelemekből és radioaktív hulladékból áll.

A nukleáris örökség veszélyes és rendkívül drága kockázati tényezők halmaza, amely még mindig az ország sarkvidéki partvidékein, erdeiben és egykori haditengerészeti bázisain találhatóak. Ez veszélyezteti a jelenleg élők és a jövő generációk jólétét, és továbbra is pénzügyi és technológiai terhet ró azokra a kormányokra, amelyek ritkán hajlandók szembenézni a probléma teljes mértékével.

A hidegháborús örökséget egykor – bár nem tökéletesen – kezelő rendszer kiüresedett, alulfinanszírozott és elzárva van a nyilvánosság elől. Ennek eredménye egy globális következményekkel járó válság lesz. A háborúval elfoglalt Kreml, amely elszakadt a több évtizedes nemzetközi együttműködéstől, képtelen megfelelni a nukleáris örökség kezelésével járó kihívásoknak. A szennyezés mérsékléséért felelős politikai és bürokratikus struktúrák elhanyagoltságuk miatt haldokolnak.

A nemzetközi szakértők, köztük orosz szakemberek is, már régóta figyelmeztetnek arra, hogy a nukleáris örökség mindenhol – legyen az az Egyesült Államokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában vagy Oroszországban – eredendően rendszerszintű, sokrétű és költséges problémát jelent. Több évtizedes tervezést, stabil finanszírozást és átlátható felügyeletet igényel a kezelése. Oroszország saját értékelései, beleértve a Roszatomét is, azt mutatják, hogy a teljes rehabilitációs ciklus több mint 50 évig tarthat, és olyan erőforrásokat igényel, amelyek messze meghaladják a vezetők, politikusok vagy mérnökök egyetlen generációjának képességeit. Ennek ellenére, két évtizeddel az első szövetségi célprogram elindítása után, amely a nukleáris- és sugárbiztonsággal foglalkozik, Oroszország csak korlátozott előrelépést ért el.

Az alapvető problémák továbbra is fennállnak: soha nem rehabilitált szennyezett területeket, radioaktív hulladékok nem megfelelő tárolását, több tízezer tonna felhalmozódott kiégett nukleáris fűtőelemet, valamint elhagyott, nukleáris és sugárzásveszélyes létesítményeket találunk, amelyeket nem arra terveztek, hogy ilyen sokáig fennmaradjanak.

Ahhoz, hogy megértsük ennek súlyát, fontos felidézni, hogyan kezelték Oroszország nukleáris örökségét Ukrajna inváziója előtt.

Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején független szakértők és környezetvédelmi szervezetek – köztük a Bellona is – kritikus szerepet játszottak az olyan információk feltárásában, amelyek korábban nem voltak hozzáférhetők a hazai és nemzetközi közönség számára. Munkájuk rávilágított a problémára, és arra késztette az orosz kormányt, hogy tegye meg az első jelentősebb lépéseket.

A haladás akkor is lassú volt, és gyakran függött a külföldi technikai segítségnyújtástól. 2007-ig az Északi-sarkvidéken és a Távol-Keleten végzett kármentesítés nagy része nyugati kormányok és pénzügyi intézmények nemzetközi finanszírozásán alapult. Moszkva saját kapacitása korlátozott volt, és a környezetbiztonság alacsony prioritást élvezett.

A 2007-es átszervezés, amely a Szövetségi Atomenergia Ügynökséget Roszatom néven állami vállalattá alakította, az első kísérletet jelentette egy központosított rendszer létrehozására. Az új Radioaktív Hulladékokkal és Leszerelési Politikával Foglalkozó Igazgatóság ambiciózus jogszabályok – a „Radioaktív hulladékok kezeléséről” és a „Nukleáris örökségről” szóló törvények – elfogadásáért lobbizott, amelyek célja a felelősségek tisztázása és egy egységes nemzeti radioaktív hulladékkezelő program létrehozása volt.

De ennek a keretnek a kritikus részei soha nem készültek el. A „Nukleáris örökségről” szóló törvényt soha nem fogadták el. A legfontosabb kérdések – hogy pontosan mi is a nukleáris örökség, kié, ki fizet érte, és hogyan kell mérni a sikert – még ma is megválaszolatlanok. Még most is több mint 124 „békés” nukleáris robbanás helyszíne maradt jogi szempontból bizonytalan helyzetben. A megtisztítási, kármentesítési kötelezettségek több mint 80%-ának finanszírozását egyetlen hatályos orosz jogszabály sem rögzíti. Ez a rendszer békeidőben is hiányos volt. Mégis rendszer volt: törvények, bizottságok, külföldi partnerségek és szakértői felügyelet szövevénye. De Oroszország Ukrajna elleni támadása véget vetett szinte minden nemzetközi együttműködésnek a nukleáris örökség felszámolása terén. A nyugati pénzintézetek, műszaki ügynökségek és független szakértők felfüggesztették részvételüket. A korábban létező átláthatóság, még ha csak részleges is volt, összeomlott.

Ma a Roszatom és a szövetségi minisztériumok csak töredékes és promóciós jelentéseket tesznek közzé, amelyek nem tartalmaznak a valódi felügyelethez szükséges műszaki részleteket.

Ez az átláthatatlanság nem csupán bürokratikus nyűg. Ez egy figyelmeztető jel. A nukleáris biztonság az átláthatóságtól, a külső ellenőrzéstől és a mérnökök, szabályozó hatóságok, kutatók és a nyilvánosság állandó ellenőrzésétől függ. Ezek nélkül még a jól megtervezett rendszerek is működésképtelenné válnak. Sajnos Oroszország rendszere eleve rosszul volt megtervezve.

A pénzügyi probléma mértéke megdöbbentő. A nyilvánosan elérhető adatok azonban betekintést nyújtanak a helyzetbe. Korábbi belső becslések szerint Oroszország 20 000 tonnányi felhalmozott kiégett nukleáris fűtőelemének „biztonságos” állapotban tartása évente több mint 24 milliárd rubelt (308,8 millió dollárt) igényel. A nukleáris és sugárzásveszélyes létesítmények leszerelése és bontása körülbelül 2,5 billió rubelbe (32 milliárd dollárba) kerülhet.

A nemzetközi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ezek a költségek csak növekednek. A brit BNFL leszerelési kötelezettségeinek ára közismerten messze meghaladta a kezdeti becsléseket. Oroszország ugyanazon az úton halad, de sokkal gyengébb szabályozási felügyelettel.

Még a Roszatom saját előrejelzései is mélyebb instabilitást jeleznek: 2037 körül a vállalat leszerelési és helyreállítási kötelezettségei meghaladhatják nettó nyereségét. Ennek a nyereségnek a felét vissza kell forgatni az alaptevékenységbe, ami azt jelenti, hogy a tisztítás költsége közvetlenül versenyben állna Oroszország polgári nukleáris iparának fenntartási kiadásaival.

Ez a dinamika már 2022 előtt is veszélyes volt. A háború kezdete óta az erőforrásokat átirányították a katonai célokra, így a nukleáris örökség-projektek egyre csökkenő állami költségvetési forrásokért versengenek. Hivatalos jelentések szerint a 2024-re tervezett éves finanszírozás körülbelül 75%-a környezetvédelmi helyreállításra irányult – de ezt a független források nem tudják ellenőrizni.

És ez nem csak belföldi kérdés. Globális szintű gondot jelent.

A legveszélyesebb jelenségek – elsüllyedt atomtengeralattjárók, szigeteletlen reaktorterek, folyékony radioaktívhulladék-tárolók – többsége a környezet szempontjából sérülékeny sarkvidéki partvidéken található, amely több állam által birtokolt, megosztott, a globális éghajlati stabilitás szempontjából kritikus régió.

A felügyelet gyengülésével Oroszország kockáztatja, hogy elveszíti a fontos létesítmények állapotának nyomon követhetőségét. A nem megfelelően karbantartott tárolóinfrastruktúra romlik. A leszerelések késedelmei halmozódnak. A nem ellenőrzött hulladéklerakók potenciálisan katasztrofális szivárgásokhoz vezethetnek.

Így alakulhatnak ki a nukleáris válságok – nem feltétlenül drámai robbanások útján, hanem lassú, visszafordíthatatlan bomlás révén.

A háború nemcsak a nemzetközi együttműködést tette politikailag lehetetlenné. Emellett a világ számára nehezebbé tette az orosz kudarc következményeinek kezelését is. A nemzetközi szakértők kiszorulásával a külföldi kormányok elvesztették a rálátásukat azokra a létesítményekre, amelyek meghibásodása esetén szennyezhetik a közös vizeket, a vándorló ökoszisztémákat, vagy akár határokon átnyúló radioaktív szennyezést is okozhatnak.

A háború előtti évtizedekben a nukleáris örökség felszámolása volt az egyike azon kevés területeknek, ahol Oroszország konstruktív együttműködést folytatott nemzetközi partnereivel. Ez a korszak véget ért. És az együttműködés nélkül összeomlik Oroszország amúgy is túlterhelt kapacitása amelyet a nukleáris örökség kezelésére fordíthat.

A lényeg a következő: a nukleáris örökséget nem lehet titokban, stabil finanszírozás, szakértői részvétel és működő kormányzati struktúra nélkül kezelni. Oroszország jelenlegi politikai irányvonala összeegyeztethetetlen a nukleáris biztonsághoz szükséges hosszú távú fegyelemmel.

A nemzetközi közösségnek ezt nem adminisztratív kudarcként, hanem növekvő biztonsági fenyegetésként kell értelmeznie – olyan fenyegetésként, amely túl fogja élni a háborút, sőt a Kreml jelenlegi kormányát is. A nukleáris örökség nem tűnik el. Felhalmozódik. Figyelmet, tervezést és elszámoltathatóságot igényel. Jelenleg Oroszország egyikre sem képes.

Márpedig ha nem képes, jön a Sztalker és a Gluhovszkij-disztópiák világa. Az senkit sem vigasztal, hogy elsőként orosz földre érkezik majd meg a posztapokaliptikus reménytelenség – jobb lenne még most megelőzni a nagyobb bajt, míg még lehet.

Ha ugyan egyáltalán lehet még.

De – ismervén a Kreml politikáját – úgysem lehet.

Szele Tamás