Szele Tamás: A teheráni bandák

Minden jel arra mutat, hogy az Iránnal folytatott támadások nem egyszerűen holtpontra, hanem zombi-pontra jutottak: folynak, mert el nem akadtak, csak éppen döntés nem születik rajtuk, ugyanis még az sem világos, hogy iráni részről kinek áll jogában dönteni? Mindeközben Trump Galibafon keresztül a caracasi forgatókönyvet kívánja megvalósítani – a helyzetet – a helyzetet Mihail Krutyihin foglalta össze a The Moscow Timesban.

Az iráni tárgyalások – amelyekhez az amerikai elnök annyira ragaszkodik, hogy még a fegyverszünetet is meghosszabbította, noha korábban azt ígérte, hogy erre nem kerülhet sor – rendkívül furcsák. A legkülönösebb bennük pedig az iráni tárgyalófelek érthetetlen státusza.

A józan ész szerint mindkét félnek legalább egy olyan személyt kellene küldenie ezekre, aki nem csupán beszélgetni megy, hanem döntéshozatalra is fel van hatalmazva – vagy legalább folyamatos kapcsolatban áll azzal, aki ténylegesen meghozza a döntéseket.

Az iráni delegációnak egyértelműen nincs ilyen funkciókkal reendelkező tagja. Próbáljuk meg ezért rendszerezni azokat az információkat, amelyek többé-kevésbé megfelelő képet adhatnak az Iráni Iszlám Köztársaság jelenlegi irányítási rendszeréről. Kik vezetik most Iránt igazából?

A kitartás bandája

Az alkotmány szerint a hatalom fő forrása továbbra is a rahbar (vezér) – a legmagasabb rangú iszlám teológus, akit korlátlan hatáskörrel ruháztak fel. Csak ő hozhat stratégiai jellegű döntéseket. Csak tőle függ a háborúról és a békéről szóló tárgyalások kimenetele. A baj az, hogy a nemrégiben megválasztott (bár maga a választás ténye is megkérdőjelezhető) rahbar, Mojtaba Khamenei, eddig egyszer sem jelent meg a nép előtt azóta, hogy az izraeli légierő támadásában meghalt apja, az előző rahbar, Ali Khamenei.

A láthatatlan vezető rövid üzenetekben kommunikál alattvalóival, amelyeket a tévébemondók olvasnak fel. Okunk van feltételezni, hogy Mojtaba nem csupán megsebesült, eltorzult és beszédképtelen, hanem már régóta valamelyik hullaházban fekszik, és rendelkezéseit egy bizonyos „szűk kör” hamisítja.

Ennez a „szűk körnek” sem minden tagja egyértelmű. Sokakat azok közül, akikben Mojtaba apja megbízott, az izraeli hadsereg megsemmisített a harcok során, a túlélők pedig frakciókra (vagy, ahogy az iráni ellenzéki elemzők fogalmaznak, bandákra) szakadtak.

Az egyik ilyen frakciót az iráni kommentátorok „kitartás bandájának” nevezték el. Gerincét egy 40 parlamenti képviselőből álló csoport alkotta, akik rendkívül radikális dzsihádista nézeteket vallanak. Ezeknek a mindenféle tárgyalással szemben hajthatatlan ellenzékieknek olyan személyiségek a vezetői, mint a Rahbar képviselője a Nemzeti Biztonsági Főtanácsban, Said Jalili, és Amir Hossein Sabeti képviselő. Ez a társaság szinte naponta szervez gyűléseket és tüntetéseket Teheránban, ahol heves beszédeiket „Halál a kompromisszumok híveire!” kiáltásokkal kísérik.

A Forradalmi Gárda bandája

Jelenlegi a felső vezetés második frakcióját az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) tábornokai alkotják, élükön az IRGC parancsnokával, Ahmad Vahidivel. Ide tartoznak olyan az hadvezérek is, mint Sejed Majid Musavi, Hossein Taeb és Mohammad Bagher Zulgadr. Itt, a katonai felépítés és a hierarchia ellenére, úgy tűnik, messze van még a nézetek és döntések egységessége. A hatáskörök egy részét a katonai körzetekre ruházták át, ahol a parancsnokok már többször is bebizonyították, hogy figyelmen kívül hagyják a központi utasításokat, és például olyan célpontokra is indítanak rakétákat, amelyek nem szerepeltek a teheráni támadási tervekben.

Ezek a tábornokok feltehetően mégis képesek kompromisszumra jutni az amerikai tárgyalókkal, ideiglenes visszavonulásra a fő cél, vagyis az iszlám köztársaság állami rendjének megőrzése érdekében, abban a formában, ahogyan azt Khomeini ajatollah létrehozta.

A házelnök bandája

A harmadik frakció Mohammad Bagher Ghalibaf parlamenti házelnök körül gyűlt össze, aki az iráni delegációt vezeti a tárgyalásokon. Galibafot régóta fennálló munkakapcsolatok kötik az IRGC tábornokaihoz, ugyanakkor olyan álláspontokat képvisel, amelyek közel állnak az úgynevezett „reformerek”, azaz a Nyugattal való komoly kompromisszumokra kész negyedik frakció nézeteihez.

A reformerek bandája

Az irániak a „reformista” vagy „liberális” frakcióhoz sorolják Maszúd Pezeshkian elnököt, aki már többször is felszólított arra, hogy tegyenek meg mindent a háború befejezése és a katasztrófa szélén álló nemzetgazdaság megmentése érdekében. Rajta kívül ebbe a csoportba sorolhatóak a volt elnök, Hassan Rouhani támogatói is.

Az „amerikai” banda

Az amerikai adminisztráció Galibafban bízik. Nem kizárt, hogy éppen rá gondolt Trump, amikor azt mondta, hogy Iránban Ali Khamenei halála (és utódjának eltűnése) után egy új vezető került hatalomra, akivel lehet tárgyalni. Ebben a taktikában felismerhető a Trump által sikeresen végrehajtott „venezuelai” forgatókönyv: a meglévő állami rendszer átállítása az Egyesült Államok érdekeinek szolgálatára a hatalmi intézmények megváltoztatása nélkül – egy kulcsfigurának az eltávolításával és a többi tisztviselő megvesztegetésével.

Éppen ezért Trump, miközben ápolja a kapcsolatot Galibaffal (többek között régi barátján, a pakisztáni Asim Munir tábornagyon keresztül, aki ráadásul szoros kapcsolatot ápol az amerikai alelnökkel, Vance-szel), nem kívánja támogatni Reza Pahlavi trónörököst. A herceg az irániak államrendet megváltoztatni vágyó törekvéseit testesíti meg, és Washington nem akar belekeveredni egy ilyen forradalomba.

Az iráni elemzők még arra is utaltak, hogy a rezsim legbefolyásosabb személyiségeinek – mint például Ali Laridzsáni, a Nemzeti Biztonsági Főtanács titkára, Iszmáil Hatíb hírszerzési miniszter és Majid Hádemi, az IRGC hírszerzési vezetője – likvidálása állítólag egy olyan művelet volt, amelynek célja az volt, hogy utat nyisson Galibafnak a hatalom csúcsára. A parlament elnöke nem rejtőzik el bunkerokban, mint az iráni elit más képviselői, és továbbra is a teheráni északon található villájában él.

Ki időt nyer, életet nyer

Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi iráni uralkodó elit belső erőviszonyai lehetetlenné teszik a venezuelai forgatókönyvet.

Nem fog sikerülni átállni a „Halál Amerikára” és „Halál Izraelre” szlogenekről a khomeinizmus ellenségeivel való együttműködésre, vagyis elárulni az iráni rezsim létezésének fő elveit és céljait. A fanatikusok ellenállása egyelőre túl nagy.

Galibafnak nincs mozgástere a tárgyalásokon. Kénytelen lavírozni az összes „banda” érdekei és elvárásai között, és ami a legfontosabb, hogy mindenkinek azt tudja felajánlani, miszerint bármilyen forgatókönyv is valósul meg, az Iszlám Köztársaság hatalmi intézményei megmaradnak, hogy megakadályozzák az alulról jövő forradalmat, amelyet a nép már „az oroszlán és a nap nemzeti forradalmának” nevez.

Ha az Iszlám Köztársaság megőrzi az iszlám teológusok hatalmának minden attribútumát Khomeini tanításai szerint, az ország jelenlegi vezetői kihirdethetik, hogy győztek a háborúban, és nekiláthatnak a megsemmisült dolgok helyreállításának: a rakétaprogramnak, a hadiiparnak, a terrorizmus támogatásának és így tovább. A tárgyalásokon Galibafnak és környezetének olyan álláspontot kell képviselniük, amely időt nyer nekik. Teheránban számítanak azokra a problémákra, amelyekkel Trump az Egyesült Államokban szembesülhet, és feltételezik, hogy ezek a gondok az amerikai elnököt engedékenyebbé teszik a lehetséges kompromisszum részleteinek megvitatásában.

A venezuelai modell Iránra való alkalmazásának kudarca az Egyesült Államok vereségeként értelmezhető az iszlamista rezsim elleni háborúban, amely így megőrzi hatalmát. Az irániak ezután már nem az amerikaiak és az izraeliek katonai hadjáratához fogják kötni a rendszerváltás reményét, hanem az ajatollahok hatalmának gazdasági problémák nyomása alatt bekövetkező, elkerülhetetlen hanyatlásához – olyan mértékű hanyatláshoz, amely a lakosság tömegeit az utcákra viszi, és amelytől azok, akik jelenleg a rendszert védik, esetleg a felkelők oldalára állnak.

Mármost ebben az esetben az Egyesült Államok nagyon kellemetlen helyzettel kell szembenézzen. Ugyebár, mivel Trump ragaszkodik a caracasi forgatókönyvhöz Teheránban is, csak itt Galibaf játszaná Delcy Rodriguez szerepét (remélem, szoknyában), nyilván nem fogja támogatni sem Pahlavi terveit, sem pedig egy potenciális népfelkelést – ellenben ha a Washingtonnal szövetséges Galibaf-rezsim katonai segítséget kérne tőle, azt meg kéne adnia a bábjának. Tehát nem zárható ki, hogy egy esetleges iráni forradalomban az amerikaiak védenék az ajatollahokat a demokrácia nevében, vagy hogyan is van ez. Izrael majdnem biztos, hogy ebben nem venne részt, ugyanis Jeruzsálemnek alapvetően a teheráni rendszer- és nem gengszterváltás az érdeke (hogy szűnjön meg a ballási-ideológiai alapú állandó fenyegetettség), és a hírek szerint jó kapcsolatokat is tartanak fenn úgy Pahlavival, mint a kurd és beludzs szeparatistákkal, valamint a demokratikus ellenzék tagjaival. Érdekes lenne egy amerikai-izraeli szembenállás Irán ügyében. Érdekes és roppant veszélyes.

Persze mindez attól függ, hogy Trump meddig gyakorolhatja potensen a hatalmat. Ha a félidős választásokat elveszítik a republikánusok, akkor már csak dísznek lesz jó, törvényt nehezen hozhatna, ha azonban véletlenül nyernének, akkor még az alkotmánymódosítás sem lehetetlen, további elnöki ciklusok érdekében. Sőt: ha most nagy többséggel nyernek, Amerikában minden lehetséges lesz, mint a Fidesznek volt Magyarországon a kétharmaddal, amit elveszített.

Érdekes időket élünk, a fene enné meg őket. De eszi is.

Szele Tamás