Szele Tamás: A trollkirály és a nyírfapoézis

Ilyen sem volt még a Zónán: „lírai” rovatunk következik. Azért nem véletlenül van ott az az idézőjel, majd meglátják, helye van annak. De elöljáróban pár szót arról, miszerint az orosz nemzet világtörténelmi szerepe még nem eldöntött, valószínűleg nem jelentősebbek más nemzeteknél, de azt mától senki sem vitathatja, hogy Minden Trollok Örökös Királya (vagy cárja) orosz, és Andrej Zaharovnak hívják.

Zaharov amúgy sem a Kreml szíve csücske, újságíró, ha forrásaim nem csalnak, korábban a szentpétervári Fontankánál dolgozott, később a BBC orosz szolgálatánál, most Amerikában él, emigrációban, onnan sikerült megtrollkodnia az orosz kormányzattól az Állami Dumáig mindenkit. Több száz magas rangú vezetőt, képviselőt ejtett át. De mégis, mivel?

Nos, Oroszországban manapság piszok nagy igény volna az úgynevezett „hazafias költészetre”. Állandóan amolyan „Z”-antológiákat akarnak kiadni (a „Z” az orosz militarizmus új jelképe), csak azokba kéne is valami kerüljön. Nem arról van szó, hogy pont versből ne lenne kínálat orosz földön, sőt, túlkínálat mutatkozik, viszont a minőség... fogalmazzunk úgy, hogy ha van fűzfapoézis, ezek a „Z”-versek a nyírfapoézis ékes példái. Tulajdonképpen most már bármit kiadnak, csak kicsit uszítson a háborúra, legyen benne nagyorosz patriotizmus és/vagy vallásos misztika.

Ezt használta ki Zaharov. Néhány barátjával, akiknek a nevét nem árulja el, elkezdtek szakmányban ilyen „hazafias Z-lírát” gyártani „Gennagyij Rakityin” álnév alatt. Rakityin természetesen sosem létezett. Ez még hagyján, no, de miből gyártották? A náci Németországban az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején élt költők verseinek fordításait írták át kissé, kicserélték Németországot Oroszországra, az SA-rohamosztagost wagneristára, a tölgyfalombot nyírfalombra. Maguk a versek persze borzalmasak, szörnyűek voltak nyolcvan-kilencven éve is, de az ilyen ultrapatrióta zöngeményeknek nem szépnek vagy jónak kell lenniük, épp elég, ha van bennük propaganda és népbutítás, már mehetnek akár a tantervbe is.

A Rakityin-projekt nem várt sikert aratott. A minden ízében kitalált Gennagyij Rakityin divatba jött az orosz kormánypárti, sőt: kormánykörökben, csak az a nagyon jó, pravoszláv Isten mentette meg a sosemvolt poétát egy Szent György-rendtől vagy egy „Oroszországi Föderáció Hősétől”. Potentátok serege jelölte ismerősnek a VKontaktén, még maga Nyikita Mihalkov, a világhírű, bár nem kissé nacionalista filmrendező is megosztotta a verseit. A rajongói közé tartozott az Állami Duma mintegy száz tagja, a Szövetségi Tanács három tucat szenátora, Z-költők és voenkorok. Dmitrij Rogozsin és Andrej Klicsasz szenátorok. Jevgenyij Revenyko és Nina Osztanyina Állami Duma-képviselők. Putyin kulturális tanácsadója, Elena Jampolszkaja, Dmitrij Sztesin és Marat Khairullin állami hangadók... Vjacseszlav Nagovicsin szenátor egyenesen Putyin nyilvánosságra hozott, hivatalos fotóin ünnepelte a nem létező költőt.

Elmondhatjuk: Rakityin iskolát, korszakot teremtett, annak dacára, hogy sosem élt. Versei valószínűleg még évszázadokig fogják riogatni a tanuló ifjúságot.

Pedig a legendáját épp csak, hogy összetákolták valamennyire. Az életrajza nagyon szűkszavú, annyit tartalmaz, hogy 49 éves, a Moszkvai Állami Egyetem filológiai karán végzett. A Z-költészeti antológiák szerkesztőbizottságainak írott leveleiben pontosította, hogy tanárként dolgozik. Egyetlen fotó van róla: vagy egy dácsa előtt vagy egy falusi udvaron áll, egyszerű ingben, szakállasan, a háttérben pajta. Ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a mesterséges intelligencia a szakállal végezte a legrosszabb munkát: beleolvad a nyakába. Ez senkit sem érdekelt, még az FSZB-t sem küldték ki az egyetemre, érdeklődni a diplomája után, rajongtak érte és kész.

Igaz, komoly irodalmi elismerést – az idő rövidsége miatt – még nem kapott, a legnagyobb tisztesség akkor érte, amikor 2024 júniusában a 18. össz-oroszországi Tvardovszkij Hazafias Költőverseny (a Hivatásos Írók Szövetségének kalugai fiókja által szervezett rendezvény) zsűrije értékelte munkásságát. Rakityin az elődöntőbe jutott a „Versek a haza védelmezőiről” kategóriában.

Hanem rossz hírem van: Rakityin elvtárs ma szegre akasztotta a lantot, mit lantot, a véres, harci balalajkát, és elbúcsúzott a közönségétől egy illő négysorossal:

Zaharov bolonddá tette Rakityin útján a fél orosz kormánypárti társadalmat, ha kicsit még folytatja, bolonddá teszi az egészet. De ne szaporítsuk tovább a szót, következzen pár eredeti gyöngyszem Rakityin mestertől az én gyatra, hevenyészett fordításomban – mindenkit megnyugtatnék, hogy rím az orosz eredetiben is csak elvétve akad, és az orosz változat van olyan pocsék, mint az enyém. Helyenként rosszabb is. Akkor lássuk például a „Vezérhez” című ódát!

Eredeti szerző: Eberhard Müller, a meggyőződéses náci és antiszemita, aki még Hitler hatalomra jutása előtt lett az NSDAP tagja, ez „A Führer” című versének szabad fordítása. De van párja, kérem, van párja.

Mindez Putyin arcképével illusztrálva. Hát, ha Putyin dolga lenne, hogy támogasson mindenkit Oroszországban, aki tántorog, soha egy perc nyugalma nem volna. Sok arrafelé a tántorgó. Ennek az eredeti szerzője Heribert Menzel a „rohamosztagosok Homérosza”, aki maga is rohamosztagos volt és 1933 óta tagja az NSDAP-nak. Az eredeti versben a szerző Adolf Hitler portréját nézve elmélkedik, a befejezésben pedig rájön, mit jelent „Németország fiának lenni”. Így, a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem évfordulója előtt azért nem kis blamázs volt ezért rajongani. De penget Rakityin szelídebb és misztikusabb húrokat is:

Kitalálták: ez a karácsonyi kísértetjárás is náci klapancia, szerzője Tilo Scheller, aki érthető módon nem a Donbásszról, hanem Németországról írt annak idején. Még egy csodára van terjedelmünk, ez a Wagner-csoport apoteózisa:

Ennek az eredetiét meg Heinrich Anacker követte el, aki 1924 óta volt tagja az NSDAP-nak: a vers akkor még az SA-rohamosztagosokról szólt.

Vers még lenne, de nem kínoznám tovább az olvasót, bőven elég volt tán ennyi is. Nos, ezek után nehéz lesz fasisztázni Ukrajnát vagy „orosz kultúrfölényt” emlegetni: épp az orosz politikai és kulturális elit tört ki tapsviharban a náci nyírfapoézis láttán.

Zárásul csak annyit mondanék: tényleg Andrej Zaharov minden trollok cárja, császára és királya. Éljen soká a cár!

Szele Tamás