Szele Tamás: A választások görbe tükre

Ma a Carnegie Alapítvány egyik olyan tanulmányát mutatom de, amivel bizony nem értek egyet maradéktalanul. A szerzőről, Makszim Szamorukovról annyit lehet tudni, hogy mielőtt 2015-ben csatlakozott a Carnegie-hez, öt évig dolgozott a Szlon.ru független hírportálnál. Tudósítóként kezdte, majd szerkesztő és nemzetközi rovatvezető lett. Olyan témákkal foglalkozott, mint az orosz külpolitika, Közép-Kelet-Európa és Oroszországgal való kapcsolatai, a Balkán, valamint a demokratikus átmenet kihívásai. És lám, még ez a szakmai múlt sem volt elég ahhoz, hogy teljesen megértse a jelenlegi magyar helyzetet. De lássuk, mit mond.

Szamorukov szerint annak ellenére, hogy Orbán Viktor, Magyarország régóta kormányzó miniszterelnökének pártja vereséget szenvedett az április 12-i parlamenti választásokon, az újonnan megválasztott ellenzéki Tisza párt aligha fog radikális változásokat hozni. Vezetőjétől, Magyar Pétertől elvárható, hogy véget vessen annak a közvélekedésnek, miszerint Magyarországot az EU leginkább oroszbarát országának tartják, de vannak bizonyos objektív szükségszerűségek az Oroszországgal, Ukrajnával és Európával fenntartott kapcsolatokban, amelyek elől egyetlen magyar vezető sem menekülhet.*

*Igen, bár az energiafüggőség diverzifikálása nem lenne akkora feladat, amekkorának a szerző a következőkben beállítja. Gyakorlatilag elég sok megoldás kínálkozik energiahordozók vásárlására, akár közeli országoktól is.

Magyarország már Orbán előtt is Oroszországtól függött energiaellátás szempontjából. Még a hidegháború idején is, amikor az 1956-os szovjet invázió után igyekezett elkerülni Moszkva haragját, Magyarország gazdaságában több szovjet gázt és olajat használtak, mint a szocialista blokk legtöbb országában. Az 1990-es évek diverzifikációs kísérletei csak részleges eredményeket hoztak, a 2000-es évek emelkedő energiaárai pedig arra kényszerítették Budapestet, hogy ismét elfogadja Moszkva feltételeit.

Magyarország a szerencsétlen sorsú Déli Áramlat gázvezeték-projekt egyik leglelkesebb támogatója volt, amelyet a Fekete-tenger fenekén akartak megépíteni, hogy elkerüljék Ukrajnát. A projekt tervezése során az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc számos alkalommal találkozott az orosz vezetővel, Vlagyimir Putyinnal, annak ellenére, hogy kritikát kapott Brüsszeltől, Washingtontól és az akkori ellenzéki vezető, Orbán részéről.

A Kremllel kötött megállapodások nem jelentettek újdonságot a magyar választók számára, és nem a Moszkvával való együttműködés elleni nyilvános ellenállás vezetett Gyurcsány Magyar Szocialista Pártjának 2010-es, illetve Orbán Fideszének 2026-os vereségéhez. Lehet, hogy a magyar társadalomban nem éreznek túláradó szeretetet Oroszország iránt, de sok más ország iránt sem táplálnak különösebb bizalmat.*

*Itt megint téved a szerző: míg más országok maximum a múltban tettek azért, hogy elnyerjék az ellenszenvünket, Oroszország a jelenben is szorgosan dolgozik ezért, tehát Magyarországon bizony jelszó, sőt, választási jelszó is volt a „Ruszkik haza!” és ezt nem kéne lesöpörni az asztalról egy semmitmondó félmondattal. Nincs más magyarázat: szerzőnk egyszerűen nem készült a témából. Ez mással is megesett, ebben az esetben csak az a kellemetlen, hogy a Carnegie Alapítványt sokan irányadónak tekintik világpolitikai kérdésekben, bár ez az írásuk inkább egy bulvárlap elemzésének szintjén mozog.

Orbán bukását inkább a magyar gazdaság elhúzódó stagnálása és az okozta, hogy láthatóan elvesztette érdeklődését a kormányzás napi ügyei iránt. Összesen húsz évnyi kormányzás után sokkal inkább érdekelte a világ vezetőivel való találkozók szervezése és az európai szélsőjobboldali pártok támogatása, mint a hazai gazdasági fellendülés beindítása.*

*Itt viszont illett volna pár mondatot szánni arra, hogy Orbán világ- és jövőképe igenis egy szélsőjobboldali, atomizálódott Európáról szólt, és ennek rendelte alá még a magyar érdekeket is.

A Tisza Fidesz-ellenes ellenzéke nem annyira értékalapú, mint inkább generációs: ez egy kis párt, amely néhány prominens politikusból áll, akik készek kihasználni az Orbánnal szemben érzett fáradtságot, hogy elvegyék tőle és a barátaitól a kulcsfontosságú pozíciókat. Orbán értékeit illetően a Tisza fő aggodalma az, hogy azok túl sokba kerülnek az országnak: Magyarország évek óta nem tudja felvenni a befagyasztott európai támogatások milliárdjait a Fidesz és Brüsszel közötti ideológiai patthelyzet miatt.

Most, a győzelem hullámán lovagolva, Magyar azt ígéri, hogy ahol csak lehetséges, megtisztítja az ország vezetését a Fidesz személyi állományától. De a kulcspozíciók hatalmas többségét továbbra is a korábbi kormánypárt kinevezettjei töltik be – az elnöktől és a főügyésztől kezdve a Legfelsőbb Bíróság bíróiig és a közmédia vezetőiig. Mindenkit egyszerre lecserélni (nem is beszélve a jogállamisági eljárások betartásáról) lehetetlen feladat, amely azzal a kockázattal járna, hogy az állami apparátus és a nagyvállalatok fellázadnak az új vezető ellen.

Mágyarnak és kevés szövetségesének nincs más választása, mint vagy kozmetikai változtatásokra szorítkozni a meglévő rendszer keretein belül, vagy belekezdeni egy hosszú és fárasztó küzdelembe a régi gárdával, amelynek csekély esélye van a sikerre.*

*Elhiszem, hogy a Balkán egyes államaiban – mely régiónak szerzőnk szakértője – valóban nem történne több, mint egy „kozmetikai” változtatás, és egyébként minden maradna a régiben, de nálunk ez gyakorlatilag az új kormányzat bukásával járna, ha elmaradna a vezetői garnitúra teljes cseréje. Erre szükség van, és meg is kell történnie, különben maga a mostani vezetés kerül nagyon nagy bajba.

Ugyanez vonatkozik az új magyar kormány Moszkvával és Kijevvel folytatott kapcsolataira is. Az ország Oroszországtól való energiafüggőségéből profitáló magyarok köre nem korlátozódik Orbánra és rokonaira. A paksi atomerőmű építésére szánt többmilliárd eurós orosz hitelek, a Török Áramlat gázvezetéken keresztül érkező orosz gáz viszonteladása, valamint a Barátság vezetéken keresztül érkező kedvezményes árú olaj mind jelentős tényezői a magyar gazdaságnak. Egyetlen vezető sem engedheti meg magának, hogy mindezt egyik napról a másikra feláldozza.*

*Nem is arról van szó, hogy egyik napról a másikra, hanem arról, hogy egyik évről a másikra, még a legradikálisabb esetben is.

Valójában – az EU támogatásának ellenére – Magyar még a választások előtt sem tett ilyen ígéreteket. A kérdéssel kapcsolatos nyilatkozatai ritkák és kitérőek voltak: tervei szerint a meglévő megállapodásokat korrupció szempontjából ellenőrizni fogják, és a 2030-as évek közepére fokozatosan csökkentik az orosz ellátástól való függőséget, ami nem áll teljes összhangban Brüsszel azon elvárásával, hogy 2027 végéig teljesen állítsák le az orosz energiaimportot.

Sok minden függ attól, hogy az EU mennyire szigorúan köti össze az orosz energiaimport leállítását az uniós támogatások kifizetésével. Van azonban ok azt hinni, hogy a források jelentős részét Budapest különösebb engedményei nélkül is kifizetik: az EU vezetésének annyira elege van Orbánból, hogy úgy tűnik, pusztán azért is megjutalmazza a magyar társadalmat, mert eltávolították őt a hatalomból. Az orosz energiaellátás arányának csökkentése a magyar gazdaságban egyelőre másodlagos lehet.*

*Nos, Brüsszelnek meglehetősen elege lehet Orbánból, de az egy enyhe, szalonképes érzelem ahhoz képest, nekünk, Magyarország választópolgárainak mennyire elegünk van belőle. Különben pedig: a megfelelő feltételek betartása mellett valóban sok pénzt fogunk kapni, de nem végtelen mennyiségűt.

Természetesen a Kreml, amely hozzászokott ahhoz, hogy külpolitikáját személyes kapcsolatokra építse, bizonyos kellemetlenségekkel szembesül majd Orbán csapatának távozása és az Ukrajnának nyújtandó segélyprojektekre vonatkozó, garantált vétójogának megszűnése miatt. Moszkva a jelenlegi körülmények között valószínűleg nem lesz képes hasonlóan szoros kapcsolatokat kialakítani Magyarral, és a szankciók alóli mentességekért folytatott lobbizás is nehezebbé válik. De mindez nem jelenti azt, hogy Orbán leváltásával az EU azonnal hatékony gépezetté alakulna, amely képes hatékonyan nyomást gyakorolni Moszkvára és támogatja Kijevet.

Az ukrán vezetéssel folytatott heves vitákat követően Magyartól várhatóan békülékeny lépéseket tesz majd Ukrajna felé. De még ebben a tekintetben is lehet, hogy túlzottak a várakozások. Magyar ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna csak egy erről szóló magyarországi népszavazás után csatlakozhasson az EU-hoz, ellenzi a fegyverszállításokat Ukrajnának, és úgy véli, hogy az ukrajnai magyar kisebbség jogait egyre inkább korlátozzák. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy bár a Tisza-parti szavazók kedvezőbb véleménnyel vannak Ukrajnáról, mint a Fidesz-támogatók, még az előbbiek körében is többen (36 százalék) tekintenek Ukrajnára fenyegetésként, mint ahányan nem (32 százalék).*

*Ezek az álláspontok a választási kampány időszakát tükrözik, és változhatnak. Egyébként Ukrajna sem feltétlen szerelmet vár Magyarországtól, hanem sokkal inkább tisztességes viselkedést és méltányosságot, ez nekik elég volna.

Hangos ellenállásával Orbán olyan képet alakított ki magáról, mintha ő lenne az egész EU-ban gyakorlatilag az egyetlen ellenzője az Ukrajnának nyújtandó támogatásnak. De a valóságban egyszerűen csak hajlandó volt élni vétójogával és magára vállalni az összes negatív következményt, lehetővé téve más ellenzőknek, hogy a háttérben maradjanak. Távollétében valószínűleg más lép majd a helyére, és felveti a kérdést, hogy érdemes-e még egyszer átgondolni a Kijevnek nyújtandó további segítséget vagy az Oroszországra kiszabandó új szankciókat.*

*Erre a posztra pedig lesz jelentkező, míg Moszkva fizeti a zsoldot, Ficótól Alice Weidelig valósággal tülekedni fognak a reménybeli vétólakájok. De legalább miattuk nem nekünk kell majd szégyenkezni, mint eddig.

Az EU egyre súlyosbodó belső problémái, az Egyesült Államokkal kapcsolatos feszültségek éleződése, a közel-keleti háború és a rekordmagasságú energiaárak azt jelentik, hogy az Ukrajnának nyújtandó segítség és az Oroszországra gyakorolt nyomásgyakorlás feltételei egyre kedvezőtlenebbé válnak, függetlenül attól, ki a magyar miniszterelnök. Naivitás lenne azt hinni, hogy egy kis európai ország vezetőjének egy másik, fiatalabb vezetővel való felváltása elegendő ahhoz, hogy alapvetően megváltoztassa a helyzetet.

Nos, ezt nem is hitte senki: de azért azt sem, hogy a Carnegie Alapítvány ilyen felületesen tudja majd le a magyarországi változások elemzését. Persze ez a legjobb házban is előfordul, nem tagadom – viszont nem a szerző véleményével van bajom, az mintha nem is lenne neki, hanem a felületességével.

Nagyon kellhetett sietni ezzel az írással, a téma megérdemelne akár az ő részéről, akár máséról is egy újabb misét ugyanezen a felületen.

Szívesen írnék erről az elemzésről valami szépet is, de sajnos nem lehet: maradjunk annyiban, hogy a lócitrom nem franciakrémes.

Szele Tamás