Szele Tamás: A világsajtó sírásója

A világsajtó sírásóját Peter Thielnek hívják, és remélhetőleg ez a mostani vállalkozása kudarcot fog vallani. De a kísérletről mindenképpen fontos beszámolni, mert bizonyos, hogy nem ez az utolsó. Mindenesetre ha egy évvel korábban áll elő az ötletével, nem kétlem, hogy az akkori magyar kormány bevezette volna, és ennek következtében a mostani magyar miniszterelnököt Orbán Viktornak hívnák.

A sajtógyilkos vállalkozást Objection.ai-nak hívják, működését a salon.com írása alapján mutatom be, saját megjegyzéseimet pedig szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem meg.

Tudjuk, hogy a Szilicíum-völgy bizonyos vállalkozói köreiben továbbra is él az a meggyőződés, hogy a bonyolult társadalmi problémák számítógépes megoldásokkal kiküszöbölhetőek. Jelenleg rengeteg csalódott cégalapító, kockázati tőkebefektető, politikus és a MAGA-mozgalomhoz közel álló influencer véli úgy, hogy az újságírás is egy ilyen bonyolult probléma. Így hát a Szilícium-völgyben egy befolyásos emberekből álló csoport, amely már korábban is bizonyította, hogy hajlandó és képes a megtorlásra, ha sértve érzi magát, ismét megpróbálja a médiát saját akaratának alárendelni.

Arra hivatkoznak, hogy jobb eszközök segítségével hatékonyabban tudnánk elválasztani a tényeket a hazugságoktól. Ha elegendő adatot adunk neki, az érvelés szerint, a számítógép megtalálja az igazsághoz vezető, objektív utat. Ez úgy hangzik, mint egy olyan megoldás, amelyet a félrevezető információkba belefáradt közönség, amely az újságírókat bűnbaknak tekinti, szívesen fogadna: technológiai megoldás egy nagyon is emberi problémára. Viszont a használata azt is feltételezi, hogy azoknak, akik ezeket az eszközöket fejlesztik, nincs semmiféle érdekeltsége az általuk előállított eredményekben.*

*Csak éppen van, mint majd látni fogjuk, nagyon is van.

Ennek a gondolkodásmódnak a legújabb megtestesülése az Objection.ai startup formájában érkezik. Az Objection egy olyan projekt, amely az újságírás minőségének javítását szolgáló „igazságbíróságnak” állítja be magát. A program Aron D’Souza, egy ausztrál ügyvéd agyszüleménye, akinek legjelentősebb szakmai eredménye továbbra is az a szerep, amelyet Peter Thiel vállalkozó és befektető jogi stratégiájának kidolgozásában játszott. Thiel magánjellegű okokból titokban finanszírozta a Gawker médiavállalkozást tönkretevő pert. Az Objection mögött álló pénz ugyanabból az ökoszisztémából származik: olyan befektetőktől, mint Thiel és Balaji Srinivasan, egy kriptovaluta-evangelista és a jóslatpiacok rajongója.

Srinivasan már évek óta valami ilyesmire törekszik. Jóval a jelenlegi mesterséges intelligencia-robbanás előtt már kísérletezett azzal az ötlettel, hogy az igazságot piaci, sőt, pénztermelő mechanizmussá alakítsa. 2020-ban olyan rendszereket javasolt, amelyekben az emberek kriptovalutával fizethetnek azért, hogy „szavazhassanak” egy állítás hitelességéről, így a ténybeli vitákat spekulatív eszközökké alakította volna.* Körülbelül ugyanebben az időben ismerkedett meg Srinivasan a korai nagy nyelvi modellekkel, amelyek lenyűgözték, és amelyekről megjósolta, hogy azok hamarosan az újságírás egész ágait fogják helyettesíteni. A sportriportokat a mérkőzés eredményeiből, a pénzügyi riportokat a tőzsdei adatokból, a filmkritikákat pedig a filmek szinopszisaiból generálhatják.

*Az ötlet van olyan jó, mintha nekiállnánk megszavazni a holnapi időjárást: nem csak arról van szó, hogy mindenki másfélét szeretne, hanem arról is, hogy az időjárás, mint a tények és a jelenségek általában, tojik a szavazásra vagy a közakaratra.

Ebben a világnézetben az újságírás nem közszolgáltatás – hanem egy hatalmi ág. És mint minden hatalmi ágat, ezt is fel akarják számolni.

Az Objection.ai működése egészen megdöbbentő módon zajlik. 2000 dolláros alapdíjért bárki panaszt nyújthat be egy újságcikk ellen, még akkor is, ha nem ő az írás alanya. Lehet az alany versenytársa, politikai szövetségese vagy egy véletlenszerű, magát sértettnek érző idegen. A panasz benyújtása után egy nyomozócsoport – amely D’Souza leírása szerint korábbi FBI-, CIA- és NSA-ügynökökből áll – összeállítja a bizonyítékokat tartalmazó aktát. Az újságírót felkérik, hogy védje meg az írását. Ezután az anyagot átadják annak, amit az Objection „MI-bíróságnak” nevez: ez a főbb MI-cégek nagy nyelvi modelljeinek gyűjteménye, amelyet egy saját fejlesztésű rendszer koordinál. A „bíróság” úgynevezett „ítéletet” hoz a cikk tényállításairól. Az ítélet pedig bekerül egy nyilvános pontszám-mutatóba, a „Becsületindexbe”. Ez egy numerikus értékelés, amelyet az újságíró nevéhez kapcsolnak, és amelynek célja az újságíró szakmai integritásának és eddigi teljesítményének mérése.*

*Mármost ez már a sajtószakma halála. Ugyanis én például 2021 őszén már megírtam, hogy gyanúsan sok orosz katonai alakulat gyülekezik az ukrán határ közelében, főként Belgorod táján, de Belaruszban is, az olajár is meredek emelkedésbe kezdett, tehát Oroszország háborúra készül Ukrajna ellen. Mások is megírták ezt, mivel ugyanerre a következtetésre jutottak. Ha viszont most jön Szergej Kuzsugetovics Sojgu akkori orosz védelmi miniszter – vagy ha akkor már lett volna Objection.ai és akkor jött volna – azzal, hogy senki sem gondolt háborúra, a szoldátok kizárólag egészségügyi okokból sétálgattak a nyírfácskák között, akkor engem és az összes kollégát is, aki velem azonos állásponton volt, elítél az Objection.ai MI-bírósága, ugyanis míg Sojgu tudhatja, mire gondolt akkor és ez ügyben, mi objektíve bizonyítható módon nem tudhatjuk, hiszen nem vagyunk ő. Ja, hogy utána háború lett, nekünk meg igazunk? Az nem objektív szempont az Objection számára.

Ez ugyanaz a logika, amelynek segítségével a frívol rágalmazási perek évtizedeken át hasznos, a sajtót megfélemlítő eszközökké váltak. De, ahogy D’Souza meglehetősen büszkén megjegyzi, a döntéshozatali folyamat mentes a bíróságok kellemetlenségeitől: „A Gawker-per tíz évig tartott és milliókba került. Az Objection leegyszerűsíti ezt a folyamatot.”

A gyorsaság a vonzerő nagy része. Míg a hagyományos rágalmazási ügyek jogalapot, bizonyítási eljárásokat és évekig tartó, drága procedúrákat igényelnek, az Objection napokon belül ígéri az ítéletet.*

*Valóban: napokon belül eredményt ígérnek. Ez főként folyamatban lévő ügyeket tehet tönkre, amelyek esetleg még véget sem értek, és épp azért írnak róluk, hogy ne történjen baj, itt például a tervezett (ön)merényletkísérletekre gondolok, mondjuk arra, amit Orbán készített volna elő a The Washington Post szerint, és amiből azért nem lett semmi, mert nyilvánosságra hozta a sajtó ennek a lehetőségét.

Az a képesség, hogy bármely állítás esetén gyorsan létrehozzanak egy ellen-narratívát, kiegészítve egy „MI-bíróság” ítéletével, kifejezetten olyan felhasználói környezetre van szabva, ahol a megítélés gyakran megelőzi a tényellenőrzést. A PR-győzelem, amelyet egy „igazolt” bejegyzés jelent az X-en a Becsületindex frissítésével, még a hírciklus továbblépése előtt érkezik, miközben a narratíva még irányítható.

Az Objection rendszerébe beépített ösztönzők egyértelműek. A dokumentált bizonyítékokat jutalmazzák. A nyilvános nyilatkozatok előnyben részesülnek. Bármit, ami nem rendezhető átláthatóan ellenőrizhető tényekké, gyanúsnak tekintenek. D’Souza azt javasolta, hogy az újságírás „tudományos módszeren” alapú megközelítése egyszerűen teljesen megszüntetné az anonimitást, azzal érvelve, hogy ha egy forrást nem lehet megnevezni, akkor annak az információja sem számít. Ez azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a modern történelem néhány legjelentősebb riportja – a Richard Nixon elnökségét megdöntő Watergate-botránytól az Abu Ghraib-i kínzásokról szóló első jelentésekig – névtelen forrásokra támaszkodott.*

*Vegyük tudomásul: van olyan informátor, akit még a hatályos magyar sajtótörvény is védeni rendel, ugyanis a vele ellentétes érdekű körök képesek lennének így vagy úgy, akár bűncselekmény útján is elhallgattatni. Ha valakinek nem nyilvános a neve, az többnyire ezért van, bár ezzel vissza is lehet élni, ahogyan az Origo egyik régebbi főszerkesztője tette, aki eskü alatt azt vallotta a bíróságon, miszerint fogalma sincs arról, kik írnak a lapjába és miről. De ez csak egy ritka visszaélés volt, kivétel, nem általános eset.

Az Objection bíróságába bevont MI-modellek nem értik, mit csinál egy szerkesztő, amikor arról dönt, hogy közzétegyen-e egy névtelen forrásból származó információt – hogy hogyan kell megismernie a forrás kilétét és mérlegelnie annak lehetséges motivációit, gondosan összehasonlítania az állításokat az ismert tényekkel, külön független forrást vagy dokumentációt keresnie a megerősítéshez, majd eldöntenie, hogy a körülmények indokolják-e a közzétételt. Az „MI-bíróság” nem ismeri a különbséget egy olyan forrás között, amelyet azért védenek, mert az igazat mondja, és egy olyan forrás között, amely azért névtelen, mert hazudik. Ezek a rendszerek – amint azt részletesen és kínos pontossággal dokumentálták – hajlamosak kitalált hivatkozásokat generálni, a bizonyítékok kontextusát félreérteni, és magabiztosnak tűnő ítéleteket hozni olyan ügyekben, amelyeket alapvetően nem értenek.*

*Igen, ez viszont épp elégszer bizonyítást nyert: a nyelvi modell nem ismeri olyan formában az igazság fogalmát, ahogyan mi, ő a statisztikai valószínűségeket ismeri, ha sokan mondják, hogy zöld az ég, ő is azt fogja mondani – ezt használja ki különben az orosz „Matrjoska” propaganda-program is, amit direkt az MI-k befolyásolására terveztek.

D’Souza egy chicagói egyetem tanulmányára hivatkozott annak alátámasztására, hogy a mesterséges intelligencia tökéletes pontossággal alkalmazza a jogot. A tanulmány azonban valójában azt állapította meg, hogy a generatív, előre betanított modellek nagyobb valószínűséggel hoznak döntést bírósági precedensek alapján, míg az emberi bírák nagyobb valószínűséggel hajlamosak a szimpatikus kontextuális részletek tekintetbe vételére – ezt a feszültséget a tanulmány szerzői nem akarták egyik megközelítés javára sem feloldani.

Aztán ott van a választottbírósági megállapodás – talán az egész vállalkozás legvilágosítóbb jellemzője. Ha egy újságíró nyilvános interjút szeretne készíteni valakivel az Objection ügyfelei közül, megkérik, hogy írjon alá egy megállapodást, amelyben előre elfogadja a választottbíróság joghatóságát. Más szavakkal, arra kérik őket, hogy előre fogadják el annak a lehetőségét, hogy pénzügyi szankciókat szabjon ki rájuk egy MI-bíróság, amelyet Thiel felügyel – az a férfi, aki tönkretette a Gawkert –, cserébe azért, hogy interjút kapjanak valakitől, aki nyilvánvalóan csak a vitát keresi velük. Ha pedig nem írják alá, azt kockáztatják, hogy együttműködésre képtelennek vagy felelőtlennek bélyegzik őket.*

*Ez viszont már a vámpírok világa. Tudjuk, hogy a vámpír csak akkor jöhet be a házba, ha behívjuk, tehát csak óvatosan az invitálásokkal – és az Objection meg csak akkor támadhat ránk, ha szerződünk vele. Viszont a szerződéshez az kell, hogy a tervezett interjú alanya már eleve ügyfele legyen a programnak, márpedig ki köt előre ilyen szerződést? Akinek vaj van a fején. Ilyen esetben, ha választhat a sajtómunkás, inkább vigye el az ördög az interjút, nem érdemes erőltetni. A kedves alany kérdezgesse saját magát, írja is meg, közöltesse fizetett hirdetés formájában, és ha nem tetszik az eredmény, hívja magára az Objectiont. Ez a rendszer csak akkor lenne működőképes, ha törvény kötelezne minden sajtómunkást az aláírásra, akkor viszont a legborzalmasabb cenzúra és rémuralom eszköze lehetne. Minden kollégának volt már olyan interjúalanya, aki átírta a már kész beszélgetést a saját, betűből rakott lovas szobrává, és perrel fenyegetőzött, ha nem szó szerint az általa írt önapoteózis jelenik meg. Politikusoknál különösen gyakori ez a viselkedés.

Ez eleve kudarcra van ítélve.

Egyetlen komoly újságíró sem fog beleegyezni egy olyan rendszerbe, amely aláássa függetlenségét, és munkáját egy olyan privát MI-bizottság ítéletének veti alá, amelyet a sajtó iránt dokumentáltan ellenséges magánszemélyek finanszíroznak. Az az elképzelés, hogy a forráshoz való hozzáférésnek olyan feltételekhez kell kötődnie, amelyek veszélyeztetik a szerkesztői integritást, alapvetően összeegyeztethetetlen az újságírás működési elveivel.

Mi történik tehát, ha az újságírók visszautasítják a szerződés aláírását? Valójában semmi.

A sajtó támogatásának hiányában az Objection.ai pusztán színjáték lesz. Panaszokat továbbra is be lehet nyújtani hozzá. Vizsgálatokat továbbra is le lehet folytatni. Az MI modellek továbbra is hozhatnak ítéleteket. De ezeknek az ítéleteknek nincs semmiféle kötelező ereje. Nem írják elő az írások visszavonását. Nem szabhatnak ki kártérítést. Nem változtathatják meg a riportok tartalmát. Az egyetlen eredmény egy igazolási pontszám, és ez azokban az online ökoszisztémákban kering, amelyek máris a hírverésből és a sérelmekből élnek. A lényeg maga a kérés, a szerződés megkövetelése; az általa teremtett légkör egy implicit jelzés arra, hogy az ezeket az embereket bemutató riportereket máris figyelmeztették. Megfenyegették. A termék voltaképpen maga a potenciális visszatartó erő és hatás.

Mindez nem vákuumban történik. Az amerikai történelem egyik legjobban összehangolt és legjobban finanszírozott sajtószabadság elleni támadása zajlik épp. A Trump-kormány megvonta a közszolgálati műsorszolgáltatók támogatását, kizárta az újságírókat a tájékoztatókról, és 10 milliárd dolláros rágalmazási pert indított a Wall Street Journal ellen.*

*A salon.com amerikai lap, és kevéssé tud arról, mi zajlik és zajlott például nálunk...

Lássunk csodát, éppen ebben a környezetben indít el Peter Thiel – aki sosem titkolta a demokrácia iránti nyílt megvetését – egy olyan rendszert, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy a kritikus és független újságírást drágábbá és veszélyesebbé tegye.

Minden újságíró, aki tudja, hogy a cikkével kapcsolatos panasz növelhjeti vagy csökkentheti a nevéhez kapcsolódó, állandó nyilvános pontszámot, olyan újságíróvá válik, akinek még egy jó oka van arra, hogy habozzon, mielőtt egy fontos témáról tudósítana. A chatbot-bíróság végső soron egy megfélemlítő színház kelléke – és a mögötte álló emberek pontosan tudják, mit hoznak létre.

Eddig a salon.com elemzése, lássuk, mivel van dolgunk. Egy olyan rendszerrel, ami hatékonyan nem vethető be, és kevésbé hatékony is csak a teljesen alaptalan és személyekről szóló rágalmak ellen lehetne. Az elmúlt tizenhat évben a magyar kormánymédia igen sokszor alkalmazta a karaktergyilkosság módszerét, és ez ellen be lehetne vetni valami ilyesmit, csakhogy távolról sem lehetünk biztosak a rendszer elfogulatlanságában. Az MI hallucinál, befolyásolható, nem nyilvános még aképzési folyamata sem – és végső soron van nekünk sajtótörvényünk meg bíróságunk is. Sokkal jobb hatásfokkal képes igazságot tenni egy eleven bíró, mint akármilyen „MI-bíróság”, tapasztalatból mondom.

Thiel kísérlete nem megjavítani akarja a sajtót, hanem megsemmisíteni és MI-vel helyettesíteni.

Én pedig, ha már itt tartunk, Thielt szeretném MI-vel helyettesíteni, bár van egy olyan gyanúm, hogy őrültséget egyelőre még nem vagyunk képesek mesterségesen szimulálni, ahogy önzést és hatalmaskodást sem. Ezek manapság még emberi privilégiumok.

Bár a fentiek alapján távolról sem vagyok abban biztos, hogy Peter Thiel ember, és nem egy különösen fejlett, de félresikerült android.

Szele Tamás