Szele Tamás: Atombromance Kimmel

Ritka eset, hogy én a Carnegie Alapítvány egyik elemzésével vitatkozzak, de most mégis megteszem. Egy pillanatig sem állítom, hogy az elemzés szerzője, Ankit Panda ne lenne az észak-koreai nukleáris fegyverkezés szakértője, sőt, ellenkezőleg: népszerű kötetet publikált a témában. Épp ezért nem értem, hogy mostani írása miért olyan, amilyen – voltaképpen a kérdés megközelítése az, ami ámulatba ejt, nem az általa közölt információk.

Lássuk akkor, miről is van szó az elemzésben. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Tárgyalások víziói

Azt írja a neves szerző, hogy ha Donald Trump újra találkozni akar Kim Dzsongunnal, arra leginkább 2026 elején nyílik lehetősége.* Az amerikai elnöknek arra kellene felhasználnia az Unió helyzetéről szóló közelgő beszédét, hogy új, konkrét elképzelést kínáljon Észak-Koreának a kötelezettségvállalásokról és a nukleáris kockázatok csökkentéséről.

*De miért akarna pont most találkozni Kim Dzsongunnal? Bár erre még lenne magyarázat: ahogyan a Putyin-rezsimet az állandó háború és a mindig változó ellenségkép tartja életben, Hszi Csin-ping rendszerét pedig a csak félig-meddig igaz „gazdasági sikertörténetek”, a Trump-adminisztráció kohéziós anyaga a minden áron, sőt, akár hazugságok árán is világgá kürtölt „külpolitikai sikerek”. Akkora békecsináló Amerika jelenlegi elnöke, hogy már több háborút okozott nagy pacifizmusában, mint amennyinek véget vetett, ilyenformán egy találkozó Kim Dzsongunnal éppenséggel beleillene a hazug, de hatékonynak tűnő sikerpropagandájába is, attól függetlenül, hogy milyen eredménnyel járna.

Donald J. Trump elnök novemberi, Dél-Koreába tett útját megelőzően egyre több spekuláció látott napvilágot arról, hogy esetleg újabb csúcstalálkozóra kerülhet sor közte és Kim Dzsong Un észak-koreai vezető között. Trump első hivatali ciklusa alatt a két vezető háromszor találkozott egymással, beleértve az amerikai elnök történelmi jelentőségű belépését Észak-Korea földjére 2019 júniusában. Ezt követően Észak-Korea elutasította a Washingtonnal folytatandó további tárgyalások nagy részét, és drámaian felgyorsította nukleáris fegyverprogramjainak fejlesztését és finomítását, miközben új szövetséget kötött Oroszországgal.

Második hivatali periódusában Trump időről időre felemlegette az Észak- Korea iránti elköteleződés lehetőségét. Az országot „nagy nukleáris nemzetnek” nevezte – az Egyesült Államok északkelet-ázsiai szövetségeseinek nem kis bánatára –, és hangsúlyozta a Kimhez fűződő „nagyon jó kapcsolatát”. Az év elején azt sugallta, hogy „valószínűleg valamikor együtt fognak tenni valamit”.* Dél-koreai látogatása során Trump lesöpörte a tárgyalóasztalról Phenjan cirkálórakéta-kísérletének témáját, és azt mondta, hogy „visszatérünk, és valamikor a nem túl távoli jövőben találkozunk Észak- Korea képviselőivel is”.

*Inkább el sem képzelem, mi lehet az a valami. Azt viszont el kell ismernünk, hogy Trump elnök sokkal veszélyesebb a barátaira, mint az ellenségeire nézve.

Az elnök ösztönös törekvése az Észak-Koreával való kapcsolatfelvételre fontos lehetőséget jelent az Egyesült Államok számára, amely kihívásokkal teli globális nukleáris környezettel néz szembe, miközben mind Oroszországgal, mind Kínával ellentmondásos és/vagy rossz a viszonya. Észak-Korea nukleáris és hagyományos katonai programjainak korlátlan jellege, a Moszkva és Phenjan közötti szövetség elmélyülése, valamint a két Korea közötti összecsapások fokozódó kockázata mind erős okot ad az elköteleződésre.*

*Egy tárgyalás során épp ezért várható hatalmas gyakorlati kudarc: Kim Dzsongun esetében már az is siker lenne, ha bármibe, szó szerint bármibe beleegyezne, ideértve azt is, hogy a nap huszonnégy órából áll. A szingapúri tárgyalások során sem született konkrét megegyezés a hadisírok gondozásán kívül a világon semmiről, Trump mégis diadalmenetben vonult haza: egy mostani találkozó sem lehetne ennél eredményesebb, különös tekintettel arra, hogy Putyin bizonyos szempontból visszahelyezte Észak-Koreát a világpolitika sakktáblájára, tehát most más állásponttal ülnének le az asztalhoz.

Bár Trump és tanácsadói nem voltak képesek utat nyitni az Észak-Korea iránti elköteleződéshez az első tizenegy hónapos hivatali idejük alatt, az idei év eleje jelentheti a legjobb lehetőséget egy új amerikai próbálkozásra. Ráadásul Kim álláspontja az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokkal kapcsolatban Trump első ciklusának kudarcai óta jelentősen megkeményedett, de a legújabb jelek arra utalnak, hogy még mindig van egy kis lehetőség. A lendület megteremtéséhez azonban Trumpnak olyan politikai irányvonalat kell követnie, amely megkönnyíti Kim számára, hogy megerősítse a tárgyalások iránti érdeklődését.*

*Kell? Miért kéne? Mit szabhatna meg az Amerikai Egyesült Államok elnökének Észak-Korea zsarnoka, és milyen alapon? Megfelelő felkészültség mellett az atomfegyverei egy kalap lócitromot sem érnek, és ezt ő is tudja. Épp ezért lenne fontos fenntartani azt a megfelelő készültségi állapotot és nem adni hitelt egyetlen szavának sem.

A „denuklearizációtól” az "együttélésig

Tavaly májusban még úgy tűnt, hogy rövid távon Washingtonnak a „stabil együttélés” keretrendszerét kellene elfogadnia. Ez a keret a Koreai-félszigeten a hagyományos és nukleáris konfliktus megelőzését hangsúlyozná elsődleges amerikai stratégiai érdekként – a denuklearizációt mint olyat kiszorítva –, és megerősítené, hogy nem áll szándékában az észak-koreai rezsim felszámolására törekedni.

Kicsivel több mint egy hónappal később Lee Jae-myung dél-koreai elnök beiktatási beszédében hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Lee a „békés egymás mellett élés” mellett érvelt Észak-Koreával, kölcsönvéve egy olyan kifejezést, amely fogalmi szempontból a Szovjetunióból származik. Szeptemberben, az „együttélés” kifejezés ismételt említését követően az észak-koreai állami média arról számolt be, hogy maga Kim is jelezte, miszerint nyitott erre a koncepcióra – bár nem a Dél-Koreával, hanem az Egyesült Államokkal való diplomáciai kapcsolatok keresésének kontextusában.

„Ha az Egyesült Államok, megszabadulva a mások denuklearizálására irányuló abszurd törekvésétől és felismerve a valóságot, valóban békében akar velünk együtt élni, nincs okunk arra, hogy ne nézzünk a szemükbe”

– mondta Kim szeptemberben a Legfelsőbb Népi Gyűlésben, Észak-Korea állami törvényhozásában. Kim viszonozni látszott Trump felé irányuló pozitív hangvételű nyilatkozatait is:

„Személy szerint én még mindig jó és kellemes emlékeket őrzök a jelenlegi amerikai elnökről, Donald Trumpról.”*

Kellemes emlékek? Igen, azok az éjszakai, fülledt telefonbeszélgetések, levélváltások... remélem, virág és bonbon is volt. Csalódnék, ha nem lett volna, de hát Donald Trump úriember. Kellett legyen.

Mindezen mellébeszélések és az „együttélés” megfogalmazása körüli lendület ellenére a Trump-admnisztráció és a Koreai Köztársaság kormányának ösztönös reakciói ismét rávilágítottak arra, hogy milyen kihívásokkal jár egy jelentős politikai váltás megszervezése. November 13-án az Egyesült Államok és Dél-Korea közös közleményt adott ki, amely Trump október 29-i dél-koreai állami látogatásának minden eredményét felölelte. Ez a dokumentum, amely egyáltalán nem tett utalást az „együttélésre”, felvázolta a „KNDK teljes denuklearizációjára” törekvő politikát, valamint a „2018. évi amerikai-koreai, Szingapúrban lezajlott csúcstalálkozó közös nyilatkozatának” végrehajtását.

Észak-Korea történelme során soha egyetlen olyan dokumentumot vagy megállapodást sem hagyott jóvá, amely a „KNDK denuklearizálására” törekedett volna. 1991-től 2018-ig rendszeresen támogatta a „Koreai-félsziget denuklearizálása” tágabb megfogalmazást, amely a szingapúri közös nyilatkozat szövegében szereplő kifejezés. A két kifejezés közötti különbségtétel a múltban többször is kiváltotta Észak-Korea haragját. Az Egyesült Államok és Dél-Korea korábban óvatosan használta a „Koreai-félsziget” megfogalmazást, mivel tudatában volt a kifejezés történelmi hátterének. Ám úgy tűnt, hogy a korábbi washingtoni és szöuli kormányok idején mindkettő megváltozott – ennek okait soha nem hozták nyilvánosságra, de valószínűleg a korábbi elnök, Yoon Suk Yeol Phenjannal szembeni keményebb vonalú politikája miatt történt így.

Nem meglepő, hogy november 18-án az észak-koreai Koreai Központi Hírügynökség kommentárt – egy irányadó nyilatkozatot – tett közzé a közös közleményről, amelyet „konfrontatív nyilatkozatnak” minősített. A kommentár megjegyezte:

„Az Egyesült Államok és a Koreai Köztársaság vezetői a »Koreai-félsziget teljes denuklearizációja« szavakat, amelyeket korábban pusztán a forma kedvéért hangoztattak, a »Koreai Népi Demokratikus Köztársaság teljes denuklearizációja« szavakkal helyettesítették. A nemzetközi közösség egyöntetű értékelése szerint ez nem több és nem kevesebb, mint a KNDK entitásának és létezésének tagadása.”*

*Igen, a kelet-ázsiai diplomácia egyik alaptétele, hogy mindig hagyjunk egy lehetőséget a sértődésre. Kislányos módszer, de működik, főleg olyan nyugati politikusokkal szemben, akik nem az eszükről és orientalisztikai ismereteikről híresek.

Észak-Korea és maga Kim számára a denuklearizáció – vonatkozzon az Észak-Koreára vagy a Koreai-félsziget tágabb értelemben vett területére – és az együttélés egymással ellentétes célok. A „KNDK létezésének” tagadására való utalás összhangban van Kim 2021 utáni szigorodó álláspontjával, amely szerint a nukleáris fegyverek központi szerepet játszanak a rezsim és az állam túlélésében. Míg Észak-Korea a múltban hajlandó volt megfontolni a denuklearizációt, ha az Egyesült Államok folyamatosan változó „ellenséges politikájának” megváltoztatásához kötik, addig Kim az elmúlt években kategorikusan elutasította ezt a lehetőséget. Egyszerűen fogalmazva, ha Washington és Szöul továbbra is a denuklearizációt helyezi előtérbe, gyakorlatilag nincs esély arra, hogy Kim potenciális értéket lásson a tárgyalásokban.*

*Hogyne, hiszen Észak-Korea teljes állami léte mostanra arra épül, hogy van nekik nukleáris fegyverük. Nem a néptömegekre vagy a termelésre, hanem az atomfegyverre. Nukleáris latorállam.

Figyelemre méltó, hogy maga Trump az év eleji beiktatása óta egyetlen alkalommal sem támogatta az észak-koreai denuklearizációt egyetlen megjegyzésében sem. Ha az elnök és tanácsadói továbbra is fenntartják érdeklődésüket az Észak-Koreával való kapcsolatfelvétel iránt, akkor ebben egy kritikus lehetőség rejlik.*

*És ha nem tartják fenn, akkor azt kell majd mondanom, hogy megjött az eszük. De ez a veszély nem fenyeget.

A lehetőségek 2026 elején

Az Egyesült Államok és Észak-Korea politikai időbeosztása rövid időre egybeesik az idei év elején, ami ritka lehetőséget kínál az elköteleződésre. Phenjan részéről a Koreai Munkáspárt valószínűleg februárban fogja összehívni a pártkongresszust – az ország politikai csúcseseményét. Kim várhatóan egy sor kiemelkedő bejelentést tesz majd a bel- és külpolitikai prioritásokról. Már utalt például arra, hogy újabb bejelentéseket tesz a hagyományos és nukleáris erők korszerűsítéséről.

Ha lehetséges a múltból következtetni az eljövendő eseményekre, Kim megismételheti a 2025. szeptemberi, az „együttélés” keretén belüli elkötelezettséggel kapcsolatos álláspontját. Bár az Egyesült Államoknak korlátozott befolyása van Kim döntéseire, Trump megragadhatja a kínálkozó lehetőséget, és megkönnyítse Kim számára, hogy igent mondjon a tárgyalások megújítására.

Elsősorban újságíróknak tett, nem hivatalos megjegyzéseiben Trump többször jelezte, hogy érdeklődik a Kimmel való találkozás iránt, de ezt még sosem tette olyan formában, amely az amerikai politika érdemi változását jelezné. Sőt, a kormányzat nemrég kiadott nemzetbiztonsági stratégiájában egyszer sem említette Phenjant. Mivel ez a lehetőség most elmaradt, egy hivatalos, jól látható beszéd lenne a következő legideálisabb formátum a közeledésre, és a 2026-os beszéd az Unió helyzetéről lehet a legmegfelelőbb közeli alkalom arra, hogy meggyőzzék Kimet arról, hogy a kapcsolatokat helyre lehet állítani.*

*De minek? Miért kellene egy reális világhatalom vezetőjének udvarolnia egy latorállam diktátorának?

Bár az Unió helyzetéről szóló beszédek hagyományosan belügyekre összpontosítanak, a korábbi elnökök nagy hatást értek el velük külügyek terén is – James Monroe elnök 1823-as nyilatkozatától kezdve, amely a Monroe-doktrína néven vált ismertté, egészen George W. Bush elnök 2002-es végzetes nyilatkozatáig, amikor a Gonosz tengelyét (amelybe Észak-Korea is beletartozott) megnevezte. Észak-Korea hajlandósága arra, hogy felvállalja Trump Kim iránti érdeklődését jelző informális megjegyzéseit, korlátozottnak tűnik, de egy olyan előkészített beszéd az Unió helyzetéről, amely hivatalos nyilatkozatot tartalmaz az USA és Észak-Korea kapcsolatainak új, kívánt végső állapotáról – amely ideális esetben az egymás mellett élés kereteit alkalmazza –, lehetőséget teremthet a nyitásra. Lehet, hogy Kim nem fogadja el a javaslatot, de az Egyesült Államok célja az kell legyen, hogy 2026-ban lendületet adjon az elköteleződésnek. Valójában az amerikai politika nagy nyilvánosság előtti átfogalmazása hitelesebb lehet Észak-Korea számára, mint az új levelek és üzenetek, amelyeket a kormányzat eddig minden jel szerint sikertelenül próbált eljuttatni Kimhez.*

*Mert Kim durcás, kérem. Haragszik, a kis csipkés zsebkendőjét is összetépte, a lábacskájával is toppantott. Haragszik Donaldra, akivel pedig annyi varázslatos pillanatot éltek át együtt, mert az most Putyin körül legyeskedik. Pedig Putyinnak ő is udvarolgat... micsoda egy bromantikus háromszög! Különben meg: egy ilyen beszéd igen jól jönne a félidős választások előtt a Demokrata Pártnak, valósággal ezüst tálcán nyújtaná át nekik a győzelmet.

Az amerikai politika ilyen mértékű változása hatással van az Egyesült Államok szövetségeseire a régióban. A Trump-kormányzatnak konzultálnia kellene Dél-Koreával és Japánnal is, mielőtt új keretrendszert mutatna be az Észak-Koreával fenntartott kapcsolatokra vonatkozóan. Szöul és Tokió számára az egyik legfontosabb aggodalmat a denuklearizáció mint hivatalos cél esetleges feladása és Észak-Korea nukleáris státuszának hallgatólagos elismerése jelenti. A státusz kérdése sok szempontból csak elterelő hadművelet, és nem lenne szabad, hogy akadályozza azokat a politikai változásokat, amelyek a kockázatcsökkentés irányába mozdíthatják el a folyamatokat. A kormányzat bölcsen tenné, ha a denuklearizációt magánjellegű, hosszú távú törekvésként megtartaná, de kihagyná a deklaratív politikai nyilatkozatokból, mivel jelenleg ez gátolja az Észak-Koreával való együttműködést. Washingtonnak valószínűleg meg kell győznie szövetségeseit arról, hogy ezek a lépések összességükben javítják a regionális biztonsági környezetet, ha elősegítik a tartós együttműködést.

Mindenekelőtt Washingtonnak és szövetségeseinek fel kell ismernie, hogy a status quo mélységesen kedvezőtlen. Észak-Korea újonnan kialakult szövetségi kapcsolata Oroszországgal valószínűleg megmarad, de a kötelezettségvállalás törekedhet arra, hogy korlátozza a két állam közötti mélyebb együttműködés legkárosabb formáit. A politikában bekövetkező változások hiányában Észak-Korea meg fogja tartani az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel szembeni ellenséges kapcsolatok jelenlegi irányvonalát, miközben bővülő nukleáris erőinek fenyegető jellege változatlanul fennmarad. Kétségtelen, hogy a kockázatok csökkentéséhez vezető út a fenti körülmények között kihívást jelent majd, de a helyes út a kezdethez az, ha egy olyan ajtón nyitunk be, amely egy kissé már nyitva van, nem pedig egy olyanon, amely kulcsra van zárva – ahogyan 2019 óta áll a helyzet. Vannak, akik szerint már régóta esedékes a nukleáris politika olyan 2026-os újrakeretezése, amely az együttélésre törekszik, és az új realitások felismerésével feltétel nélküli együttműködésre szólít fel.

Eddig az elemzés, kifogásaimat már jeleztem, zárszóként csak annyit mondanék: épelméjű amerikai elnök nem udvarolgatna az ilyen kisstílű diktátoroknak, sőt, nem is osztana nekik lapot. Ennek az esetleges közeledésnek oka kell legyen, és – minden iróniám dacára – nem gondolom, hogy ez az ok bromantikus lenne. Azt gondolom, hogy a háromoldalú, „multipoláris világrendben” Trump, Putyin és Hszi Csin-ping komoly szerepet szánnak Észak-Koreának, mint kiszámíthatatlan atomhatalomnak. Amelyet azért ők ki tudnak számítani, csak más ne legyen rá képes.

Ez lehet a potenciális tárgyalások valódi motivációja. Minden egyéb – üzenetek, levélkék, telefonbeszélgetések, bonbonok és virágok – csak felesleges sallang, dísz a legendán: egy hazug bromance meséjén.

Szele Tamás