Szele Tamás: Az AfD dilemmája
Bajban van a szélsőjobboldal, ugyanis jönnek a választások. Ennek nem lenne hírértéke, míg hozzá nem teszem, hogy ebben az esetben a németországi választásokról van szó, és nem csak a német polgárok választanak az AfD és más pártok jelöltjei közül, hanem az AfD-nek is választania kell Moszkva és Washington között, ami nem lesz egyszerű feladat.
A helyzetet Dmitrij Sztratijevszkij elemzi a Riddle: Russia hasábjain és én mutatom be, de nem anélkül, hogy pikírt megjegyzéseket fűzzek hozzá, szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén.
Németországban 2026 folyamán öt szövetségi államban választanak új tartományi parlamentet: Baden-Württemberg március 8-án, Rajna-vidék-Pfalz március 22-én, Szász-Anhalt szeptember 6-án, Berlin szeptember 20-án és Mecklenburg-Elő-Pomeránia szintén szeptember 20-án voksol. A szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) ebben a választási ciklusban nagy áttörésre számít – és a két keleti tartományban, Szász-Anhaltban és Mecklenburg-Elő-Pomerániában még a teljes győzelmet is megcélozta.
Ezzel ismét előtérbe kerül a Vlagyimir Putyin Oroszországához fűződő viszonyuk kérdése – pontosabban az AfD által felépíteni kívánt „új” Németország külpolitikai irányultsága. Sokáig az AfD-t tekintették a német parlamentben a leginkább oroszbarát erőnek. De 2024-2025-ben a párton belül megkezdődött a Kremlhez fűződő kapcsolatok érezhető átértékelése: néhány nyíltan oroszbarát képviselő nem kapott megnyerhető listás helyeket, az oroszországi hivatalos utazásokat a pártvezetés bírálta, a külpolitikai szóvivőt leváltották, és Alice Weidel pártelnök hirtelen közvetlen kritikát fogalmazott meg Putyinnal szemben.
Vajon az elmúlt hónapokban tovább változott a párt álláspontja, és az AfD képes-e még jobban elhatárolódni Moszkvától?*
*És még ha képes is: akar-e? Ha akar: mely tartományokban? Megannyi égető kérdés, amelyekre a válasz azonban mégis leginkább az AfD szavazóit érdekli – meg azokat az európaiakat, akik tartanak egy szélsőjobboldali vezetésű Németországtól.
A Trump-faktor
Az AfD stratégiai, retorikai és személyi korrekciójának az „orosz fronton” az egyik fő mozgatórugója az volt, hogy a Fehér Ház és a Trump-kormányzathoz közel álló személyiségek nyílt szimpátiát mutattak a párt iránt.
A milliárdos Elon Musk – aki 2025. május végéig a kormányzati hatékonysági minisztérium (DOGE) vezetőjeként szolgált – kétszer is megjelen az AfD politikai rendezvényein. Az egyik választások előtti gyűlésen elhangzott videoüzenetében Musk nemcsak sikert kívánt az AfD-nek, hanem „Németország reményének” nevezte a pártot „egy szebb jövőre”.*
*Csak remélni merem, hogy nem a magyar szélsőjobboldal (bár eredetileg a leventék) hajdani – és pár évvel ezelőtti – köszönését idézte ezzel a kifejezéssel.
J. D. Vance amerikai alelnök még ennél is tovább ment: a 2025 februárjában tartott müncheni biztonsági konferencián nyíltan felszólította az európai politikusokat, hogy ne hagyják figyelmen kívül a választók akaratát, támogatta az AfD-vel való együttműködést, beszélt arról a „félelemről”, amelyet az európai vezetők saját népeikkel szemben éreznek, majd közvetlenül találkozott a német szélsőjobboldal vezetésével.
Még Marco Rubio külügyminiszter is – akit általában a mérsékeltebb republikánus szárnyhoz tartozónak tartanak – „zsarnoksággal” vádolta a német kormányt, és élesen bírálta a belföldi elhárítás azon döntését, hogy az AfD-t szélsőjobboldalinak minősítették és szisztematikus megfigyelés alá helyezték.
Az AfD aligha álmodhatott volna erősebb támogatásról. A nyugati világ vezetőinek belső köre most a szélsőjobboldali pártot a „klasszikus Németország” és az „igazi hagyományos Európa” képviselőjének tekinti, amelyet az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia valódi szövetségesként ismer el – szemben a jelenlegi „liberális” Európával.
Ez a politikai előny és a Fehér Házhoz való ideológiai közelség teret adott az AfD-nek arra, hogy nagyobb veszteségek nélkül mérsékelje a Kremlhez – amely az Egyesült Államokhoz képest egyértelműen gyengébb partner – fűződő túl szoros kapcsolatokat. Ez a váltás tette lehetővé, hogy Alice Weidel és más pártvezetők nyíltan kritizálni kezdjék Vlagyimir Putyint,* különösen az Ukrajnával kapcsolatos tárgyalások eredménytelensége miatt. Ugyanakkor az egész „orosz” politikai program nagyrészt gazdasági követelésekre redukálódott – mindenekelőtt az orosz energiaszállítások folytatására való felszólítás a német ipar érdekében. A párt képviselői hangsúlyozták, hogy ez pusztán pragmatikus ügy, ami „egyáltalán nem a politikáról szól”.
*És, kedves gyerekek, így jutott el Alice Németországból Csodaországba.
A transzatlanti kapcsolatok mély válsága azonban – amelyet Trump verbális támadásai, a vámháborúk és a Grönland körüli konfliktusban csúcsosodó viták gerjesztenek – az AfD-t, más európai szélsőjobboldali pártokhoz hasonlóan, nehéz választás elé állította. Egyrészt Washington támogatásának elvesztése rendkívül kellemetlen volna. Másrészt a szélsőjobboldal lózungjai – Madridtól Berlinig – mindig is a „nemzeti érdekek védelméről” és az „európai identitásról” szóló jelszavak voltak. Trump cselekedetei – nyíltan kinyilvánította egy európai állam területének részbeni annektálására irányuló szándékát, és példátlan nyomást gyakorolt Európára – egyenesen ellentétesek voltak ezekkel az elvekkel.*
*Kínos, mert azt nem mondhatják, ami igaz lenne, hogy tudniillik az egész nemzetesdi, identitásosdi egy vicc volt részükről, bármikor lecserélnek a hatalom érdekében bármilyen elvet bármire: és most azt nem tudják, kit szeressenek jobban, Moszkvát vagy Washingtont. Nyilván azt fogják előnyben részesíteni, aki többet kínál és aki nem teszi lehetetlenné az iránta érzett vonzalom kimutatását.
Néhány európai szélsőjobboldali élesen elhatárolódott Trumptól (egy dán jobboldali radikális még nyomdafestéket vagy képernyőt nem tűrő megjegyzéseket is megengedett magának róla), de az AfD inkább megállt és elgondolkodott. Az RTL/ntv számára készített februári Forsa-felmérés szerint az AfD szavazói közül 51% ma már „inkább ellenfélnek” tekinti Trumpot, és csak 39% bízik még benne. Ebben a helyzetben a hallgatás már nem volt opció.
Tino Chrupalla, Weidel társelnöke lépett közbe. Ebben a duóban ő már régóta a markánsabban oroszbarát vonalat képviselte, és még a Washingtonhoz való közeledés során is kerülte a Kreml bírálatát. Egy televíziós interjúban Chrupalla visszautasította, hogy Trumpot „Németország számára példaképnek” nevezze, és nyíltan kifejezte „csalódottságát” az amerikai elnök cselekedetei miatt. Ezután visszatért a klasszikus oroszbarát beszédtémákhoz: az „orosz fenyegetés hiányának” hangoztatásától a NATO provokációkkal való megvádolásáig.
Weidel gyorsan elhatárolódott kollégájától, szavait „személyes véleménynek” nevezte. Rüdiger Lucassen – AfD-s Bundestag-képviselő, a frakció védelmi szóvivője, a Bundeswehr nyugalmazott ezredese – sietett helyreigazítani Chrupallát: az, hogy Németországot nem fenyegeti közvetlen katonai fenyegetés Oroszország részéről, nem az „orosz vezetésbe vetett bizalomból”, hanem „a NATO erejéből” fakad. Lucassen a Moszkvával szembeni kemény fellépés híve, és a katonai elrettentést tartja az egyetlen helyes stratégiának.*
*Nos, egy olyan országgal szemben, amely magát katonai nagyhatlomnak tekinti és ennek elfogadását várja el más államoktól is, valószínűleg nem sokat használna sem a meggyőző érvelés, sem az udvariasság.
Lucassen a párt mérsékelt szárnyát képviseli, amely elutasítja az egyértelműen oroszbarát irányvonalhoz való visszatérést, és a CDU konzervatívjaihoz való szorosabb kötődést támogatja Nyíltan összeütközésbe kerül Björn Höckével – Németország egyik legbefolyásosabb szélsőjobboldali-radikális aktivistájával –, és egyenesen „a nemzetközi jog megsértésének” nevezi Oroszország Ukrajna elleni támadását, miközben elítéli Moszkva különböző „destabilizáló akcióit és provokációit”.
A választási tényező
A párt Moszkvától való „elhatárolódásának” második fő oka a saját választóik preferenciáinak elemzése. Az AfD politikai stratégái a jelek szerint arra a következtetésre jutottak, hogy a ruszofília messze nem a legfontosabb motiváció arra, hogy valaki szélsőjobbra szavazzon. Vlagyimir Putyin „erős keze”, a „rothadó nyugati demokráciát”, a multikulturalizmust és a globalizmust kihívó autoriter vezető képe igenis népszerű a németországi jobboldali radikális körökben. De országos szinten a Putyin iránti szimpátia nem olyan kulcsfontosságú jellemzője a jobboldali identitásnak, mint a migránsfóbia vagy a „régi pártokkal szembeni ellenállás”.
2026 még német viszonylatban is kivételesen „termékeny” választási év lesz. Baden-Württembergben, Rajna-vidék-Pfalzban, Szász-Anhaltban, Mecklenburg-Elő-Pomerániában és Berlinben tartományi választásokat tartanak. Ezenkívül három tartományban, köztük Bajorországban és Hessenben regionális közgyűléseket és más helyi testületeket választanak. Alice Weidel máris „sorsdöntőnek” nevezte az idei évet, és felszólította támogatóit, hogy „tegyenek meg mindent” egy elsöprő győzelemért. A kontextus egyértelmű: az AfD célja az, hogy kifejezetten a tartományi parlamenteken és az önkormányzatokon keresztül jusson hatalomra.
A párt közvélemény-kutatási mutatói folyamatosan emelkednek. A CDU vezetésének rövid időszaka után az AfD ismét holtversenyben az első vagy második helyen áll az országos felmérésekben. Hamburg kivételével minden tartományban kétszámjegyű eredményeket ért el. Még a hagyományosqan balközép fellegvárnak számító nyugati tartományokban – Rajna-vidék-Pfalzban (az SPD választási bástyája) és Baden-Württembergben (Németország egyetlen olyan tartománya, amelyet zöld miniszterelnök vezet) – is megduplázhatja az öt évvel ezelőtti eredményét az AfD a felmérések szerint.
A legcsábítóbb kilátásokat keleten látják: Szász-Anhaltban 39%-oz és Mecklenburg-Elő-Pomerániában 35%-ot érhetnek el. Utóbbiban valószínűleg megismétlődik a 2024-es türingiai forgatókönyv: az AfD papíron az első helyen végzett, de a többi párt nélküle is összeállított egy koalíciót. Szász-Anhaltban viszont patthelyzet látszik kialakulni: számszakilag jelenleg nem jöhet létre többség az AfD nélkül, a többi párt azonban nem hajlandó bevonni a szélsőjobboldalt a kormányzásba.*
*Világos tehát: Keleten Putyin a liebling, Nyugaton Trump sem igazán az, de Putyin sem: mintha a megosztott Németország politikai hagyományai élnének tovább vagy támadtak volna fel.
Éppen ebben a két régióban fontos a helyi politikusok, aktivisták és szavazók számára továbbra is az oroszbarát vektor. Az állami szintű vezetők nyíltan szimpátiát mutatnak Moszkva iránt: három magdeburgi AfD-képviselő is részt vett az orosz nagykövetség Putyin születésnapját ünneplő rendezvényén 2025 októberében. Radikális jobboldali körökben szilárd a meggyőződés, hogy ezek az államok jelentős hasznot húztak az Oroszországgal való együttműködésből. 2025 márciusában az AfD frakciója Schwerinben indítványt nyújtott be az Ukrajnának történő fegyverszállítások leállítására, a béke elfogadására az Oroszországnak tett területi engedmények árán, és az Oroszországgal való „kapcsolatok normalizálására”. Ez pusztán szimbolikus volt – a külpolitika és a honvédelem nem tartozik az állam hatáskörébe –, de nagyon sokatmondó. A magdeburgi párttagok már bemutatták választási programtervezetüket is, amelyben az orosz nyelv oktatásának kiterjesztését javasolják az iskolákban „az Oroszországgal iránt érzett barátság jeleként”.* Az AfD szövetségi vezetése számára aligha lenne előnyös, ha most nyilvánosan jeleznék, hogy átgondolják a putyinizmus kérdését – ez szavazatok sokaságába kerülhet ezekben az igen ígéretes keleti államokban.
*Azért ha majd meg is kezdődik a nyelvoktatás, ez a lépés nem növelni, hanem erősen csökkenteni fogja Oroszország népszerűségét a tanuló ifjúság körében. Tudjuk, mert próbáltuk.
A Merz-faktor
Az AfD-nek sikerült megnyernie a választók jelentős hányadát, de az egyszerű matematika azt mutatja, hogy koalíciós partnerek nélkül a pártnak nincs reális esélye arra, hogy akár állami, akár önkormányzati szinten hatalomra kerüljön. Kemény magján kívül az AfD általános ellenszenvet vált ki, és a demokráciát fenyegető veszélynek tekintik. Az egyetlen elméleti út a hatalmi befolyáshoz egy fokozatos ideológiai átalakulás lenne, amely a pártot „elfogadhatóvá” tenné a CDU – vagy legalábbis annak jobboldali-konzervatív szárnya – számára. Ebben az összefüggésben a Moszkvával való túl szoros „barátság” feláldozása teljesen elfogadható árnak tűnik.
Rüdiger Lucassen az egyik legkövetkezetesebb szószólója a CDU-val való ilyen jellegű szövetségnek a szélsőjobboldal soraiban – éppen az általa ideológiai szempontból idegennek tartott oroszbarát kurzus feladása árán. Ő és két frakciótársa – akik szintén a kereszténydemokratákkal való együttműködést szorgalmazzák és elutasítják az oroszbarát irányvonalat – voltak az egyedüli AfD-sek, akiket hivatalosan meghívtak a 2026-os müncheni biztonsági konferenciára. Lucassen frakciója aktívan együttműködik a „WerteUnionnal”, egy volt CDU-tagok által alapított kis jobboldali-konzervatív párttal, amely gyakorlatilag hídként szolgál az AfD és a CDU között. A konzervatív oldalról időnként hallani olyan hangokat, amelyek a szélsőjobboldalhoz való közeledés enyhítésére utalnak – bár az AfD-vel kötendő koalícióra való kifejezett felhívások, mint például az, ami Saskia Ludwig brandenburgi tartományi képviselőnő részéről hangzott el, továbbra is ritkák, és mindig éles visszautasítást váltanak ki a párttársak részéről. Mégsem lehet figyelmen kívül hagyni az ultrajobboldaliakkal szembeni „enyhülésre” vonatkozó – korábban kulcsfontosságú és még mindig befolyásos CDU-politikusok által hangoztatott – javaslatokat.
Pedig az AfD egész stratégiája Merzre épül. A kancellár 2025 végén egyenesen a CDU „fő ellenfelének” nevezte az AfD-t, és kijelentette, hogy a két párt között semmilyen érintkezési pont nincs. Merz világossá tette: amíg ő vezeti a kereszténydemokratákat, addig nem lesz együttműködés semmiféle szélsőséggel vagy akár csak közeledés a szélsőjobboldalhoz. Carsten Linnemann, a CDU főtitkára sem kevésbé határozott. Már a 2025-ös előrehozott parlamenti választások előtt is hangsúlyozta, hogy „egyetlen másodpercig” sem fog együttműködni az AfD-vel, decemberben pedig személyesen támadta Weidelt, mondván, hogy az AfD elnöke „egyre közelebb kerül a jobboldali extrémizmushoz”, és kijelentései „elviselhetetlenek”.
Linnemann elszántságát, aki mindenben szembe akar szállni az AfD-vel, egy 2026. január végi bírósági tárgyalás is megerősítette: Németország egyetlen AfD-s pártigazolvánnyal rendelkező körzeti adminisztrátora beperelte a CDU főtitkárát a megszegett választási ígéretekről szóló állítólagosan becsületsértő kijelentések miatt. A bíróság Linnemann mellé állt, jogosnak ítélve kritikáját. A kereszténydemokraták egyik vezető tisztségviselője így egyértelmű üzenetet küldött a választóknak: az AfD nemcsak ideológiailag összeegyeztethetetlen a CDU-val, hanem még önkormányzati szinten is képtelen a hatékony kormányzásra. Milyen együttműködésről lehetne ilyen körülmények között egyáltalán tárgyalni? A botrányos 2025. januári Bundestag-szavazást – ahol egyes megfigyelők szerint a kereszténydemokraták szándékosan számítottak a szélsőjobboldali támogatásra egy migrációt korlátozó határozathoz – a CDU inkább nem emlegeti.
Politikai pragmatizmus
Az AfD megalakulása óta folyamatos belső harc folyik az „ideológusok” (meggyőződéses szélsőjobboldaliak) és a „pragmatikusok” között, akik hajlandóak feláldozni az ideológiai program egyes részeit a párt pozícióinak megerősítése érdekében.
Az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok továbbra is ennek a konfliktusnak az egyik legvilágosabb mutatói. A párton belüli pragmatikus frakciók most az oroszbarát irányvonal elhagyása mellett érvelnek. Az egyik ilyen frakció az észak-rajna-vesztfáliai szervezet – Németország legnépesebb és ipari szempontból legerősebb tartományából. Nem véletlen, hogy Rüdiger Lucassen, aki magánemberként élesen bírálja az AfD-n belüli „orosz köröket”, korábban ott vezette a pártot. Utódja, Martin Vincentz azzal szerzett hírnevet, hogy nyomást gyakorolt azokra a párttársaira, akik Oroszországba vagy a megszállt ukrán területekre utaztak. Amikor az oroszellenes szankciók hatékonyságáról kérdezték, Vincentz kitérő választ adott – nyilvánvalóan igyekezett elkerülni, hogy összeütközésbe kerüljön a párt irányvonalával, miközben nem volt hajlandó támogatni oroszbarát kollégáit.
A Németországban politikailag elszigetelt AfD-nek, amely még az Európai Parlament ideológia szempontból rokon pártjai között sem rendelkezik stabil szövetségesekkel, égető szüksége van a nemzetközi tényezők támogatására. A nyugat-németországi szélsőjobboldali miliőben sokan szívesen „elcserélnék Putyint Trumpra”, de az amerikai elnök Európa-ellenes irányvonala gátat szab a végleges átalakulásnak.
A közelmúlt botránya – az AfD képviselőinek német kritikus infrastruktúrával kapcsolatos Bundestag-kérdései, amelyek az Oroszország javára történő kémkedés gyanúját vetették fel – rontotta a párt megítélését nyugaton. A keleti radikális körökben azonban Vlagyimir Putyin továbbra is népszerű, és Alice Weidel nyilvánvalóan nem akarja – a 2026-os tartományi választások előestéjén – elidegeníteni az ottani szavazókat.
Az AfD-nek egyelőre nem sikerült elég magas áron „eladni” a hozzájuk került választói potenciált – a becslések szerint a német választók mintegy negyedét. A kereszténydemokraták nem hajlandóak „megvenni” ezt az erőforrást, és inkább a bizonytalan többpárti koalíciót választják keleten, mint egy potenciálisan stabil többséget, ha abba beletartozik az AfD is. Ebben élvezik a választók támogatását: a felmérések szerint a CDU szavazóinak 39%-a teljesen elhagyná a pártot az Alternatívával való koalíció esetén. Az AfD politikai stratégái pedig tisztában vannak azzal, hogy Merz nem fog letérni az általa választott útról.
Ezért uralkodik még mindig bizonytalanság az „orosz kérdésben” az AfD-n belül.
Az AfD dilemmája végső soron tehát az, hogy melyik korábban gáláns, most már fukarabb, de mindenképpen erőszakos udvarlónak engedjen, Moszkvának vagy Washingtonnak: több ajándék már nem nagyon fog érkezni egyiktől sem, de ártani mindkettő tud a pártnak, ha elfordul tőle. Viszont mindkettőt megtartani sem lehet, mert pletykálni fognak a választók.
Csak remélhetjük, hogy a kérdés megoldhatatlan, és el fogja sodorni a pártot a hezitálás a két lovag között.
Alice meg elmegy végre Csodaországba, ahová való.
Szele Tamás