Szele Tamás: Az érme mindkét oldala

Ezt az írást kevesen fogják szeretni. Számítok is a felháborodásra, főként azoknak az érzékeny lelkeknek a részéről, akik könnyen és gyorsan hoznak határozott ítéleteket, többnyire a humanizmus nevében, és ezek az ítéletek rendszerint roppant szigorúak. Aztán, mikor később fény derül az esetek teljes hátterére, hallani sem akarnak arról, hogy ne lett volna igazuk mindenben is. És mindig is. A valóság azonban még a legradikálisabb ügyekben sem fekete-fehér.

Ott van például a minabi rakétatámadás esete. Az Irán elleni háború első napján ismételt támadások érték a dél-iráni város, Minab egyik általános iskoláját; az iráni hatóságok szerint a támadásban több mint 100 gyermek és tanár vesztette életét.

Az iskola tragédiája
A Hormozgan tartománybeli Minab városában található Shajareh Tayyebeh általános iskolának 7 és 12 év közötti fiúk és lányok voltaka növendékei.
Az iskolaépület egy olyan területen állt, amely korábban a Forradalmi Gárda haditengerészeti bázisának része volt, de egyes jelentések szerint már több éve fal választotta el a katonai komplexumtól. Az iráni hatóságok szerint az iskola magántulajdonú intézmény volt.
Az Amnesty International Crisis Evidence Lab és iráni csapata által végzett kutatások szerint az amerikai hatóságok tudhatták – vagy tudniuk kellett volna –, hogy az épület egy iskola, de elmulasztották megtenni a szükséges óvintézkedéseket a civilek sérülésének elkerülésére.
Az Amnesty szerint a megállapítások legjobb esetben is az amerikai hadsereg súlyos hírszerzési kudarcára utalnak, és figyelmeztettek, hogy a csapás a nemzetközi humanitárius jogot sértő, válogatás nélküli támadásnak minősülhet.
A Reuters arról számolt be, hogy két, az üggyel tisztában lévő forrás szerint a támadás oka a célpontok kiválasztásakor használt elavult hírszerzési információs adatbázis lehetett, míg az amerikai hadsereg belső vizsgálata megállapította, hogy valószínűleg az amerikai erők felelősek a támadásért.
Az első támadás február 28-án, körülbelül 10 órakor történt, amikor a diákoknak szünete volt. A robbanás az iskola egyik épületének körülbelül felét elpusztította.
A tanárok az iskola imatermében gyűjtötték össze a túlélő gyerekeket, és felhívták a szülőket, hogy jöjjenek értük. Röviddel ezután egy második rakéta csapódott be ugyanabba az épületbe, megölve a helyszínre siető többi gyermek, tanár és néhány szülő nagy részét.
Iráni tisztviselők, köztük Minab polgármestere és az Oktatási Minisztérium képviselői szerint az iskolát összesen háromszor találták el.
Az iráni média által a támadás utáni napokban közzétett képeken mentőmunkások láthatók, akik a romok alól emelik ki a holttesteket, leszakadt végtagokat és a gyermekek iskolatáskait.
Az iráni hatóságok szerint 168 ember halt meg, köztük körülbelül 120 gyermek, valamint tanárok és több szülő, akik az első robbanás után érkeztek gyermekeikért. A jelentések szerint közel 100 ember megsérült.
A norvégiai székhelyű Hengaw emberi jogi szervezet szerint eddig 58 áldozatot azonosítottak független forrásokból, köztük 48 gyermeket és 10 felnőttet.

A történtekről ezer és egy elmélet született, a szándékos amerikai tömegmészárlástól kezdve addig, hogy a Forradalmi Gárda támadt Irán civil polgáraira.
Bármi is történt, a végeredmény borzalmas és szörnyű. Nem menti semmi – de van, ami magyarázza!

Történt ugyanis, hogy az Iran International birtokába került tegnap a Forradalmi Gárda egyik módszertani kézikönyve, amit élő adásban elemzett a híroldal, és vérfagyasztó dolgok derültek ki az iratból. Az IRGC rakétaparancsnokságától származó, nyilvánosságra hozott belső utasítás azt mutatja, hogy a civil helyszínek használata a rakétaindítási műveletek elrejtésére, támogatására és bizonyos esetekben megkönnyítésére nem ad hoc jellegű, hanem strukturált, dokumentált és be van építve a műveleti tervezésbe.

A 33 oldalas, „szigorúan bizalmas” jelzéssel ellátott dokumentum címe: „Utasítás a pozíciók azonosítására, karbantartására és használatára”, és a rakétaparancsnokság hírszerzési és műveleti helyettesének szakosított dokumentumközpontja adta ki.

A rakéta-hadműveletek keretrendszere

Az utasításból kiderül, hogy a rakéták telepítésének bürokratikus rendszere jóval meghaladja a védett silók vagy földalatti „rakétavárosok” kereteit.

A szöveg meghatározza a kilövési pozíciók kategóriáit, az ellenőrzési eljárásokat, a kódolási rendszereket, a helyszíni nyilvántartásokat, a felelősségi láncokat és a rakéták kilövése előtt, alatt és után használható helyszínek széles hálózatához való hozzáférés fenntartásának szabályait.

Jelentősége nemcsak az általa meghatározott kilövőállások sokféleségében rejlik, hanem abban is, hogy a nem katonai környezetet is kifejezetten bevonja ebbe a rendszerbe.

A dokumentum bevezetője szerint a rakétaállások a rakétahadviselési taktika elválaszthatatlan részét képezik, és azt állítja, hogy az ellenségnek a rakétarendszerek észlelésére, követésére és megsemmisítésére irányuló növekvő képessége különleges szabályokat követel meg az ilyen állások azonosítására, kiválasztására, használatára és fenntartására.

Hozzáteszi, hogy a „megtévesztés”, a „fedezék” és a „normalizálás” alkalmazása más módszerek mellett sikeresebbé tenné a haderőt ezen pozíciók használata során.

Ez a megfogalmazás fontos. Azt sugallja, hogy a dokumentum nem csupán a rögzített katonai eszközök védelméről szól. Hanem arról, hogy a rakétaegységeket nehezebb legyen megkülönböztetni a környezetétől, és eleve nehezebb legyen felderíteni a helyüket.

Polgári helyszínek vagy rakétafedezékek?

Az irányelvből az következik, hogy egy olyan rendszert ír le, amely a rakétatevékenységet a hétköznapi polgári környezetbe ágyazza be.

Ahelyett, hogy csak a hagyományos katonai létesítményekre támaszkodna, a dokumentum egy olyan modellt határoz meg, amelyben a rakétaegységek a rejtőzködés, a hozzáférés és a műveleti haszon szempontjából kiválasztott, előre meghatározott helyszínek szélesebb skáláján mozoghatnak.

Az eredmény egy olyan struktúra, amelyet úgy terveztek, hogy megőrizze az indítási képességet, ugyanakkor csökkentse a láthatóságot és megnehezítse a felderítést.

A legvilágosabb jelzést a dokumentumban fedezékként leírt pozíciókról szóló szakasz tartalmazza. Ezek közé tartoznak a szolgáltató, ipari és sportközpontok, valamint a fészerek és raktárak – olyan helyek, amelyek funkciójukat vagy megjelenésüket tekintve polgári jellegűek, de át lehet őket alakítani rakétaegységek elrejtése céljából.

Az ilyen helyszínekre vonatkozó feltételek között szerepel, hogy zártak legyenek, ne legyen rálátásuk a környező épületekre, és vagy ne legyenek CCTV-kamerák a közlükben, vagy azok legyenek kikapcsolhatóak.

Ezek a követelmények együttesen arra utalnak, hogy a rakétafedezékként használható polgári helyszíneket szándékosan átvizsgálják. Nemcsak a támadás elleni védelemről van szó, hanem a civil környezeten belüli láthatatlanságról is.

A dokumentum tágabb értelemben vett szerkezete megerősíti ezt a következtetést. Tartalmazza a helyszínek azonosítására, elnevezésére és kódolására, az útvonalak és pozíciók ellenőrzésére, a nyilvántartások vezetésére és a hírszerzés, a műveletek, a mérnöki tevékenység, a kommunikáció, a biztonság, az egészségügy és a kémelhárítás felelősségi köreire vonatkozó szakaszokat.

Ez egy állandó rendszer formanyelve, nem pedig egy rögtönzött háborús megoldás.

A rejtőzködés módszere

Farzin Nadimi, a Washington Intézet vezető védelmi és biztonsági elemzője, aki az Iran International The Lead című műsorában Niusha Saremivel együtt áttekintette a dokumentumot, azt mondta, hogy a szöveg egy adatbázis-alapú nyilvántartásra utal, amelynek célja a rakétabázisok körüli területek azonosítása, amelyek különböző típusú indítóállásokhoz használhatóak.

Szerinte úgy tűnik, hogy az IRGC rakétahadserege nemcsak az indítóállásokat térképezte fel, hanem a szétszóródási, megtévesztési és műszaki pozíciókat is – ez utóbbiak olyan helyek, amelyek alkalmasak a rakétaindítók és a támogató járművek tárolására, és szükség esetén a rakéták indításra való előkészítésére.

„Ezek a technikai pozíciók” – mondta Nadimi – „magukban foglalhatnak nagy fedett tereket, például ipari csarnokokat vagy sportcsarnokokat, ahová a rakétakilövőket és a támogató járműveket be lehet vinni, és ahol a rakétákat fel lehet szerelni a kilövőállványokra, robbanófejeket lehet csatlakoztatni hozzájuk, és a folyékony üzemanyaggal működő rendszerek esetében üzemanyag-töltési műveleteket lehet végezni”.

Ez a pont kritikus. Ha a civilnek tűnő vagy civil tulajdonban lévő építményeket nemcsak a kilövőállások elrejtésére használják, hanem az indításra való felkészítésre is, akkor a dokumentum többről szól, mint rejtőzködésről. A rakéta-hadműveletek civil infrastruktúrába való beágyazását írja le.

A szétszóródásra épített hálózat

Nadimi azt is elmondta, hogy az irányelv több alkalommal is a gyorsaságra helyezi a hangsúlyt – a kilövőjárművek indítás előtti gyors bejuttatására ezekbe az épületekbe, és a kilövés utáni gyors visszatérésre a fedezékbe.

Az ő olvasatában az ezekhez a pozíciókhoz kötött adatbázis tartalmazza az egyes helyszínek műszaki jellemzőit, a megközelítési útvonalakat és a közeli létesítményeket, beleértve a legközelebbi egészségügyi központot, rendőrőrsöt és katonai támaszpontokat.

Hozzátette, azt is rögzíti, hogy az ingatlan használata előre egyeztethető-e a tulajdonossal, beleértve az elérhetőségeket is, vagy sürgős esetben előzetes egyeztetés nélkül is sor kerülhet a használatára.

Ha igen, akkor ez arra utal, hogy a rendszer az ingatlanhoz való hozzáférés és a helyi polgári környezet szintjére is kiterjed, és a látszólag hétköznapi helyszíneket egy rakétahálózat előre megtervezett csomópontjaivá alakítja.

A dokumentum szerkesztője az útvonalellenőrzésre, a helyszíni profilokra, a nyilvántartásokra és a kódolt minősítésre helyezi a hangsúlyt, ami azt a képet támasztja alá, hogy a rakétahaderő inkább egy szétszórt támogatási architektúrán keresztül működik, mint kizárólag rögzített bázisokon keresztül.

Miért veszélyezteti ez a civileket?

Nadimi figyelmeztetett, hogy a polgári környezet használata különösen azért aggasztó, mert az IRGC számos rakétaindítóját úgy tervezték, hogy képes legyen elvegyülni a polgári forgalomban.

„Sok ilyen indítóállás lényegében civil járművekre vagy pótkocsikra hasonlít” – mondta.

Hozzátette, hogy a Khorramshahr rakéták nagyobb indítóállványait fehér burkolattal takarhatják le, ami miatt úgy néznek ki, mint egy közönséges fehér civil pótkocsi, miközben a vontató jármű is jellemzően fehér.

A kisebb hordozórakétákat – mondta – gyakran nem hagyományos álcázófestéssel látják el, hanem olyan módon festik le őket, hogy kevésbé legyenek feltűnőek a polgári környezetben.

Ez a megállapítás szorosan illeszkedik a dokumentumban a fedezékre, az elrejtőzésre és a kilövés utáni eltűnésre helyezett hangsúlyhoz. Az álcázott indítójárművek és az előre azonosított polgári helyszínek kombinációja egy olyan műveleti doktrínára utal, amely a rakétaegységek nem katonai térbe való beolvasztására épül.

Nadimi szerint ennek közvetlen következményei vannak a háborús törvények értelmében.

„A civil környezet, építmények és épületek ilyen célú felhasználása a háborús törvények szerint jogellenes” – mondta. „Megszünteti azt a védelmet, amellyel ezek az épületek egyébként rendelkeznének, és legitim katonai célpontokká változtatja őket”.

Hozzátette, a veszélyt az jelenti, hogy az ilyen helyeken élő vagy dolgozó civileknek fogalmuk sem lehet arról, hogy egy rakétaindítót rejtegetnek a közelükben, amíg ők maguk nincsenek kitéve a támadásnak.

Ez egy szervezett doktrína

A kiszivárgott irányelv tehát úgy tűnik, hogy valami szélesebb körű dolgot dokumentál, mint a földalatti rakétalétesítmények vagy a szétszórt kilövőhelyek létezése.

A rakétaműveletek polgári szférába történő kiterjesztésének szervezett módszerét vázolja fel – ipari épületek, szolgáltató létesítmények, sportkomplexumok, raktárak és más nem katonai célú terek felhasználásával egy olyan kilövési architektúra részeként, amelynek célja, hogy túlélje a megfigyelést, elkerülje a felderítést és megőrizze az indítási képességet háborús nyomás alatt.

Ebben az értelemben a dokumentum nem csak azokról a helyekről szól, ahonnan rakétákat indítanak. Arról szól, hogy a katonai erők hogyan tudják az indítási műveleteket a mindennapi polgári környezetbe illeszteni – és ezáltal a rakétaháború kockázatainak olyan helyeket és embereket is kitenni, amelyeknek ehhez látszólag semmi közük sincs.

Akkor most gondolkodjunk el egy kicsit. Gyermekeknek nem szabad meghalniuk, főként háborús cselekmények következtében nem. Azonban ha az iskolában rakétasiló és -raktár működik, éspedig kötelező módon, akkor nem hazudik a felderítés, amennyiben azt az épületet legitim katonai célpontként határozza meg. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a minabi iskolát ért támadás a délelőtti órákban történt, a légicsapások pedig már hajnal óta zajlottak. Minden épeszű ember otthon tartotta volna a tanulókat, oktatási szünetet rendel el, de erre nem került sor, jóllehet az iskola vezetőségének nagyon is tudnia kellett az épületben lévő rakétákról. Ez viszont azt jelenti, hogy nem merték elrendelni a tanítási szünetet, feltételezhetően a Forradalmi Gárdától tartva, amelynek a támaszpontjától őket csak egy fal választotta el. A felderítési adatok így is pontatlanok voltak: ha az amerikaiak tudták volna, hogy az épületben oktatás folyik, nem támadják meg, vagy legalábbis éjszaka csapnak le rá, mikor nincs ott senki. Az megint más kérdés, hogy nap közben kigördíthették volna az udvarra a rakétaindítókat és csapás-sorozatot indíthattak volna velük – mondjuk egy dubaji vagy kuvaiti iskola ellen. Hiszen nem csak az amerikaiaknak lehet rossz a felderítése, a Forradalmi Gárdáé sem tökéletes.

Van bűnös az ügyben?

Van. Az, aki célponttá teszi az iskolát, kórházat, egyéb civil intézményeket azzal, hogy rakétasilókat, indítóállványokat, rakétákat helyez el bennük.

Lehet, sőt biztos, hogy magára a támadásra nincs bocsánat. De a felelősség mégis a Forradalmi Gárdát terheli érte – nekik meg irgalom ne legyen.

Szele Tamás