Szele Tamás: Csendes Kreml

Donald Trump már két hete randalírozik a világban részeg, bikaháton rodeózó cowboyként, hol Caracasból raboltatja el Madurót, hol az iráni tüntetőknek ígér támogatást és hagyja őket cserben, van, hogy Minneapolisban kelt általános nyugtalanságot de közben Grönlandot is úgy követeli, mint záróra után az utolsó whiskyt szokás – ezt mindenki tudja, mert mindenki látja és mindenkinek van is róla véleménye.

Egyvalakinek nincs, és ez Vlagyimir Putyin. Még Hszi Csin-ping is kiad ezekben az ügyekben nyilatkozatokat – nyilván és többnyire elítélőket – csak Putyin hallgat, mint a csuka. Erről a faramuci helyzetről elmélkedik Andrej Percev a Riddle: Russia hasábjain, és ezt mutatom be az alábbiakban, szokásos megjegyzéseimmel, melyeket csillag alatt, a bekezdések végén teszek meg.

Már két hét telt el azóta, hogy az amerikai különleges erők megrohamozták Caracast, elfogták Nicolás Madurót, és New Yorkba vitték, ahol vádat emeltek ellene. Vlagyimir Putyin azonban nyilvánosan még egyetlen szót sem szólt erről. Venezuelát a Kreml propagandája régóta Moszkva egyik leghűségesebb szövetségeseként – a nyugati dominanciával szembeni „ellenállási tengely” kulcsfontosságú csomópontjaként – emlegeti. Hallgatás övezi az „árnyékflotta” tartályhajóinak közelmúltbeli lefoglalását is, beleértve egy orosz zászló alatt közlekedő hajót, amely egy üldözés során felvonta a nemzeti lobogót – bár sem a zászló, sem a gesztus nem kímélte meg a hajót vagy annak legénységét. Ugyanígy hiányoznak Putyin kommentárjainak témái közül Donald Trump alig burkolt célzásai a kubai rendszerváltásra, vagy az Iránt megrázó folyamatos zavargások.*

*Elvátrsak, ha valamiről nem beszélünk, az nincs, és ha mégis van, csak idő kérdése, hogy elmúljon. Bár van olyan, hogy velünk együtt múlik el... épp ezért oly fontos eldönteni a világpolitikában, miről hallgat az ember.

A Kreml gyors, erőteljes válaszokat várna a baráti rezsimeket sújtó válságokra. Oroszország – Putyin vezetésével – évek óta a „többpólusú világ” híve, ahol a tekintélyelvű kormányok tiszteletet és védettséget kell élvezzenek a külső beavatkozással szemben. Moszkva megbízható nagyhatalomnak mutatja magát, amely kész megvédeni partnereit és szövetségeseit a külső fenyegetésektől. Ez a narratíva egyszerre szolgálja a külpolitikai márkaépítést és a belföldi fogyasztást: az üzenet szerint, ha Oroszországhoz idomulsz, sziklaszilárd védelmet kapsz.*

*Ennek az ellenkezőjét egyre több bukott vagy nagy kutyaszorítóban lévő, bukásra álló politikai vezető tanúsítaná: inkább mondhatjuk, hogy Oroszország, mint szövetséges, hajítófát sem ér. Az Ukrajna elleni teljes körű invázió előtt még arra lehetett számítani tőlük, hogy eladnak némi működésképtelen vagy lejárt szavatosságú fegyvert a barátaiknak „nagylelkű gesztusként”, de azóta már ennyire sem képesek vagy hajlandóak.

A védelem természetesen elsősorban a Kremlhez hű rezsimekre vonatkozik, nem feltétlenül magukra az államokra. 2015-ben az orosz média ünnepelte azt a katonai mentőövet, amely megmentette Bassár el-Aszadot Szíriában. 2024 végére azonban a rezsim összeomlását csendben a szőnyeg alá söpörték (ugyanis kiderült, hogy Aszad mégsem volt olyan nélkülözhetetlen szövetséges). Eközben Venezuela – ahol Maduro hatalma egykor megdönthetetlennek tűnt – Kubával és Iránnal együtt Moszkva leghűségesebb baráti körének példaképei maradtak, olyan országok, amelyeket Oroszország állítólag mindenáron megvéd. A szíriai forgatókönyv mégis megismétlődött Venezuelában, és Putyin nem adott magyarázatot.*

*Hivatalosan kimondatlan tétel az minálunk a legradikálisabb kormánypárti (és érdekes módon – ellenzéki) körökben, hogy ha a Fidesz elveszíti az idén áprilisban rendezett választásokat, de mégsem hajlandó távozni a hatalomból, orosz intervencióra és egy fajta belarusz típusú rezsim kialakítására lehet számítani Magyarországon. Ha figyelmen kívül is hagyjuk ennek a földrajzi akadályait – például a magyar–orosz határ teljes hiányát, és ez áprilisig nem fog megváltozni, tehát az intervenciós csapatok is maximum Ferihegyre érkezhetnének, de az elég szűk keresztmetszet lenne egy megszálláshoz, különben is ilyen légihidat Moszkvának utoljára a szovjet időkben sikerült kiépítenie, Kabullal, 1979. december 24. és 26. között – akkor is fel kell tenni a kérdést a vatnikoknak és a belarusz úttól rettegőknek: mit is tett Moszkva hű szövetségeséért, Khameneiért a 12 napos háború alatt? Semmit. Mit tett másik nagy barátjáért, Aszadért? Még annyit sem. És mit tett Maduroért? Mordult egyet és a másik oldalára fordult, aludt tovább. Akkor honnan tetszik venni, hogy ha ezekért az energiahordozókban és ásványi kincsekben, kiváló földrajzi adottságokban gazdag országokért semmit sem tettek, Magyarország ügyében bármit is lépnének? Nem olyan szép Orbán Viktor kökény szeme, hogy megérje nekik, nagyobb ügyeket is ignoráltak már.

Eleinte a hallgatását az újévi ünnepekre lehetett volna fogni. Miután azok véget értek, az elnök talált időt a Denisz Manturov és Marat Husnullin első miniszterelnök-helyettesekkel folytatott munkamegbeszélésekre, sőt, még a Jaroszlavli Régió kormányzójával, Mihail Jevrajevvel is találkozott. Az utóbbi találkozóról szóló hír szinte biztosan előre felvett „konzervanyag” volt: az ilyen látogatások előzetes karantén-protokollt igényelnek, és Jevrajev éppen a találkozó bejelentése előtt vett részt nyilvános rendezvényeken Jaroszlavlban. Ideje volna tisztázni Oroszország álláspontját Venezuelával, Kubával, Iránnal vagy a feltartóztatott tartályhajókkal kapcsolatban? Úgy tűnik, nem.

Január 15-én Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője előrebocsátotta, hogy Putyin „kulcsfontosságú külpolitikai kérdésekkel” fog foglalkozni a nagykövetek rendes évi megbízólevél-átadó ünnepségén. A beszéd azonban megmaradt a „belügyekbe való be nem avatkozásról” és a „szuverenitás tiszteletben tartásáról” szóló sablonos mondatoknál. Nem tett említést Venezueláról, az Egyesült Államokról vagy a Caracasban lejátszódott drámai eseményekről.

A Kreml egyértelműen a jól bevált módszerhez folyamodik: ne mondj semmit egy kínos helyzetről – ebben az esetben az Oroszországról, mint „vezető partnerről” alkotott képet ért nyilvánvaló csapásról –, és reménykedj, hogy a történet minél előbb eltűnik a hírfolyamból. További indítéka a mély hallgatásnak az a vágy, hogy a kapcsolatok esetleges felengedésének reményében ne szálljanak feleslegesen szembe Donald Trumppal. A konkrét lépések vagy akár egyértelmű nyilatkozatok hiánya máris nyugtalanságot kelt a keményvonalas „ultra-patrióták” körében, akik kezdik megkérdőjelezni a Kreml mindenható erejét és hatáskörét. Az sem valószínű, hogy Venezuela alkalmi „elvesztése” észrevétlen marad a szélesebb közönség számára: évekig azzal a mesével kábították őket, hogy Moszkva kész megvédeni a barátok széles hálózatát.

Putyin homályosan utal az állami „szuverenitások” megsértésére és a belügyekbe való „beavatkozásra” anélkül, hogy neveket említene – mintha csak kerölni akarná a közvetlen konfrontációt, és félne túl sokat mondani. Ez a célzásokkal, kihagyásokkal és körülírásokkal terhelt, jelképes nyelvezet a késői szovjet stagnálás fapados retorikáját idézi, és még a következetes hallgatásnál is gyengébb eszköznek tűnik. Ahelyett, hogy egy félelmetes védelmező képét sugallná, Putyin, ez a színpadi, papírmasé figura óvakodik attól, hogy nyíltan beszéljen.*

*Itt még ennél is többről van szó: Oroszország elveszítette a világpolitikai kezdeményező képességét. Megtört a lendület, már más lovagolja a bikát a porondon, más rohan le ok nélkül vagy minimális ürüggyel országokat, jelesül Trump, Putyin, az öreg zsivány már kissé kezd kiöregedni, már nem ugratja a lovát, csak ugatja, és nyilvánvaló, hogy nincs túl nagy kedve más sikereiről társalkodni, főleg, hogy ezeket neki el kellene ítélnie, minek utána szembe kerülne az épp agresszivitása csúcsain járó Trumppal. Lám, nem csak papírtigris létezik, hanem papírmedve is. Sőt, előre látom a papírsas és a papírsárkány hanyatlását úgyszintén.

De lássuk, mi történt a hivatalos orosz belpolitikában ezalatt.

Vjacseszlav Vologyin, az Állami Duma elnöke azt tanácsolta a képviselőknek, hogy a vitatott vagy népszerűtlen törvényjavaslatokat először zárt ülésen tárgyalják meg, és csak ezután hozzák nyilvánosságra és vitassák meg őket. A megjegyzésre egy plenáris ülés zárt ülésszakán került sor.

„Meg kell találnunk a módját annak, hogy a legérzékenyebb, sőt kellemetlen témákat is megvitassuk, felismerve, hogy ez szükséges” – idézte Vologyint a Vedomosztyi. „És tegyük ezt ebben a zárt formátumban – ha megoldást akarunk elérni, és nem valamilyen más eredményt”.

Arra is felhívta a bizottságokat, hogy jóval az éves kabinetjelentés előtt készítsenek elő kérdéseket a kormánynak – zárt bizottsági üléseken, miniszterekkel tartott találkozókon, valamint Mihail Misusztyin miniszterelnök és a frakcióvezetők közötti párbeszédeken keresztül. A Duma üléseivel ellentétben ezek az alkalmak zárt ajtók mögött tarthatók, kiszűrve az éles kérdéseket és a tisztviselőkkel szembeni kritikákat, mielőtt azok a nyilvánosság elé kerülnének. Közben az Egységes Oroszország képviselői emlékeztető levelet kaptak a vezetéstől azzal kapcsolatban, hogy a plenáris ülések termében mindig jelen vannak a fotósok, viselkedjenek ennek megfelelően.

A Dumában nemrégiben kirobbant, fizetett kerekasztal-beszélgetésekkel kapcsolatos botrány (melynek lényege az volt, hogy szó szerint majdnem bárki részt vehetett szakpolitikai tanácskozásokon bizonyos összeg lefizetése ellenében) után Vologyin nyilvánvalóan meghúzza a csavarokat, és azon dolgozik, hogy megakadályozza a további nyilvános kellemetlenségeket. A receptje az, hogy a legvitatottabb és potenciálisan mérgező kérdéseket szigorúan zárt bizottsági keretek között kell kezelni, és csak akkor kell a társadalmat kész tények elé állítani, ha a döntések már megszületettek.

Vologyin buzgalma érthető: azért küzd, hogy megtarthassa állását. Valószínűleg tisztában van azzal, hogy a rendszerben már nem vár rá mpostani státusával egyenértékű vagy annál magasabb pozíció. A posztszovjet Oroszországban a duma szóvivői ritkán bírják tovább két ciklusnál, és Vologyin második ciklusa a végéhez közeledik. Putyin ultrakonzervatív személyzeti megközelítése - a régóta ismert, teljesen kiszámítható figurák előnyben részesítése - mégis ad neki némi reményt. Anton Vajno tartja az elnöki adminisztráció vezetőjeként eltöltött idő rekordját; Valentyina Matvijenko és Szergej Lavrov már régóta töltik be posztjukat, és inkább a csendesebb szerepeket részesítenék előnyben. Vologyin csatlakozhatna az „örökös” funkcionáriusok „Serény Múmiák”* klubjához, de a Dumában kirobbant nyilvános botrányok és a népszerűtlen törvények elfogadása egyértelműen ártott az ügyének. Nem segít a Kreml politikai felügyelőjével, Szergej Kirijenkóval régóta fennálló bürokratikus viszálya sem; miután a kabinetfőnök első helyetteséből házelnökké vált, Vologyin egy ideig – Kirijenko bosszúságára – megpróbálta megtartani befolyását az Egységes Oroszország párt felett.

*Ez a név természetesen tőlem, vagyis inkább Rejtőtől származik, nem Percevtől, de nem lehetett kihagyni.

Első házelnöki ciklusa alatt Volodin a parlamenti intézmények és a nyilvánosság fontosságát hangsúlyozta, hogy ezzel is hangsúlyozza értékét a hatalmi vertikum és személyesen Putyin számára. Úgy viselkedett, mint egy politikus: időnként nyilvánosan megszidta a kormánytisztviselőket, és követelte, hogy a regionális képviselők is átláthatóságot és aktivizmust tanúsítsanak. Mostanra a vertikum még inkább bezárkózott, és egy még egy olyan parlamentre sincs szükség, amely nagyon korlátozott autonómiával rendelkezik. A képviselők magas rangú bürokratákká váltak, akiknek az a dolguk, hogy felgyorsítsák a szükséges jogszabályok megalkotását, segítsenek azok megszövegezésében, és tartózkodjanak a kínos kérdések feltevésétől.

Sok bizottsági elnök – például Andrej Makarov vagy Pavel Krasenyinnikov – több ülésszakon keresztül töltötte be pozícióját. Munkastílusuk sokkal közelebb áll a tisztviselőkéhez, mint a klasszikus parlamenti képviselőkéhez. Ebben a rendszerben a Duma szerepe ceremoniális-eljárási és státuszfunkcióra zsugorodott. Úgy tűnik, Vologyin kész nemcsak elfogadni, hanem fel is gyorsítani ezt az átalakulást – az alsóház zárt bürokratikus gépezetté válik, ahol a kényes, népszerűtlen ügyeket zárt ajtók mögött vitatják meg, és a nyilvánosság elé már kész tényeket tárnak. Ez szöges ellentétben áll a parlament rendeltetésének hagyományos értelmezésével. De a mai vertikális rendszer minden résztvevője számára egyértelműen fontosabb a saját helyének megőrzése a hierarchiában, mint az intézmény iránti lojalitás.

Moszkva tehát hallgat, mint a csuka, pihen a Kreml, kikötötték, benne hallgat a sötétség... és jól teszik a különböző kaliberű rosszlelkek, törpeluciferek és zsarnokocskák, ha tudomásul veszik: hallgatni is fog, ha értük kellene majd egyszer szót emeljen.

Hanyatlik a Birodalom, még mielőtt újra létrejött volna.

Szele Tamás