Szele Tamás: Csukotka messze van

Kamcsatka meg még messzebb. Persze minden attól függ, hogy mitől messzebb: Honolulu Kamcsatkától durván hatezer kilométer, míg az amuri körzet Ukrajinka légibázisa az ukrajnai harci zónától pedig nem kevesebb, mint nyolcezer kilométerre fekszik légvonalban, Kamcsatka és Csukcsföld még messzebbre esik. Innen is tudjuk, hogy nem mindegy: Honolulu vagy Kamcsatka. Más okokból sem az, de ezeket itt és most nem részletezném.

Ezek a távolságok azért fontosak, mert nagy, átfogó és összegző elemzés jelent meg a The Insiderben az ukrán „Pókháló” hadművelet eredményeiről, és egészen érdekes következtetésre jutott a szerző, a jónevű Vjacseszlav Epureanu: ez a művelet sikeres volt, de nem azért, amit mindenki gondolna, nem az általa megsemmisített repülőgépek nagy száma miatt. Hanem azért, mert a megmaradt orosz stratégiai bombázókat odébb kergette egy kontinenssel. Lássuk az okfejtést.

Három hónappal az ukrán „Pókháló” hadművelet után világossá váltak azok a következmények, amelyeket a drónok által az orosz stratégiai légierő repülőgépei ellen végrehajtott támadás valójában okozott. A hadra fogható légiflotta mintegy 20%-a került harcképtelen állapotba – ez meglehetősen jelentős kár, de a fő probléma egészen máshol rejlik. A bombázók használata az Ukrajna elleni rakétatámadások végrehajtására most már logisztikai szempontból sokkal bonyolultabb és lényegesen drágább. Miután a repülőgépek nagy részét áthelyezték a Távol-Kelet légibázisaira, minden harci repülés során akár 10 ezer kilométerrel is többet kell repülniük. Hosszú távon ez az amúgy is elöregedett gépek erőforrásainak sokkal gyorsabb kimerülését fenyegeti, amelyeknek nincs és egyelőre nem is várható pótlása. A rendelkezésre álló információk szerint az Oroszországi Föderáció Légiereje máris technikai problémákkal küzd ezeknek a gépeknek a használata során.

Hogyan zajlott le a „Pókháló” hadművelet?

2025. június 1-jén több mint 100 FPV-drón támadott meg négy repülőteret az Oroszországi Föderáció területén, amelyek előzőleg teherautók raktereiben voltak elrejtve. A következő bázisokat érte támadás:

Az SZBU „Pókháló” nevű hadművelete, amelynek előkészítése körülbelül másfél évig tartott, hatalmas médiavisszhangot váltott ki: a robbanóanyaggal felszerelt drónok (amelyek ára darabonként kevesebb mint 1000 dollár volt) támadásait a törzsekre elhelyezett autógumik kivételével védtelen stratégiai repülőgépek (amelyek becsült értéke több tízmillió dollár volt darabonként) ellen a szakértők alapvetően új szakasznak nevezték az aszimmetrikus harci tevékenységek gyakorlatában.

A felsorolt négy repülőtér közül három bázison Tu–95MS stratégiai bombázók, Tu–22M3 távolsági rakétabombázók és Tu–160 stratégiai bombázók állomásoztak. Mindegyikük az orosz „nukleáris triád” légi komponenséhez tartozik, mivel képesek nukleáris robbanófejekkel ellátott repülő harceszközöket szállítani. A negyedik célpont az Ivanovo-Szevernij repülőtér volt, ahol katonai szállító repülőgépek és DRLOiU repülőgépek állomásoztak.

Az Ukrajnától legtávolabb eső célpontig – mely Ukrajinka lett volna az Amur régióban – a drónokat szállító teherautó nem jutott el, mert kigyulladt, majd felrobbant az úton.

Hány repülőgép veszett oda?

Az SZBU hivatalos becslése szerint 41 repülőgép pusztult el, a teljes kár 7 milliárd dollárra rúg. A hivatal közzétett egy részletes videót a négy orosz repülőtér elleni támadásról. A DeepState elemzése szerint a felvételeken 25 repülőgép elleni támadás látható. MInt az ukrán „КіберБорошно” Osint-projekt kiszámolta, 22-23 repülőgép semmisülhetett meg, köztük 19 Tu–95MS és Tu–22M3 bombázó.

A Black Bird Group elemzője, Emil Kastehelmi becslése szerint összesen hét Tu–95MS stratégiai bombázó és négy Tu–22M3 hosszú távú rakétabombázó semmisült meg bizonyíthatóan. Egy másik Tu–95MS megsérült, akárcsak hét Tu–22M3 repülőgép is (valószínűleg néhány közülük eredetileg sem volt röpképes állapotban).

Így a legmegfelelőbb becslés szerint a megsemmisült (ide értve az ideiglenesen üzemképtelenné váltakat is) orosz stratégiai repülőgépek száma aligha haladja meg a 12-14 darabot, ami a teljes ismert orosz légiflotta elég kis hányada – legfeljebb 15%-a.

Minden valószínűség szerint a drónok többsége repülésre alkalmas repülőgépeket talált el, ezért valójában elvesztették körülbelül 20%-át az összes harcra kész Tu–95MS és Tu–22M3 repülőgépnek (a rendelkezésre álló objektív ellenőrző videókon nem rögzítettek Tu–160-asok elleni támadási kísérleteket).

Mi változott meg azóta az Ukrajna elleni légitámadásokban?

A „Pókháló” hadművelet után az orosz légitámadások intenzitása Ukrajna területén csak növekedett. 2025 folyamán a légitámadások során alkalmazott támadóeszközök száma átlagosan napi 90-ről (januári adat) napi 140-re (augusztusi becslés) nőtt, azaz több mint 50%-os a növekedés. A háború alatt a legtömegesebb légitámadások, amelyek során 500 vagy annál több rakétát és drónt használtak, 2025. június 1. után történtek. Másként fogalmazva: az orosz stratégiai légierő elleni csapás nem csökkentette az ukrán légvédelem terhelését.

Ugyanakkor a drónok és rakéták aránya a légitámadásokban szinte nem változott: 95-97%-ban drónokkkal támadnak, a többi esetben rakétákkal. Nem szabad elfelejteni, hogy a rakéták még ilyen arány mellett is sokkal nagyobb harci értéket képviselnek, elsősorban azért, mert légvédelmi eszközökkel nehéz őket elfogni, és mert robbbanófejük tömege többszöröse a „Shahed” típusú drónokénak. Összességében az orosz fél Ukrajna támadásakor a frontvonalon túlról, taktikai mélységből indított szárazföldi, tengeri és légi indítású rakétákat használ, de többé-kevésbé rendszeresen és jelentős mennyiségben csak egy nagyon kis választékról van szó. Ezek Iszkander-M és Iszkander-K rakéták, amelyeket földi bázisú Iszkander operatív taktikai rakétakomplexumokról indítanak, tengeri bázisú Kalibr rakéták és légi bázisú H–101 / H–55 / H–555 rakéták, valamint „Kindzsalok” és H–59 / H–69 rakéták.

A Tu–95MS és Tu–160 stratégiai bombázókból H–101 (és hozzá hasonló H–55 és H–555) típusú szárnyas rakétákat indítanak, amelyek robbanófejének tömege 400 kg. A „Pókháló” hadművelet során megtámadott Tu–22M3 távolsági bombázók eredetileg repülőgép-hordozó csoportok ellen tervezett H–22 / H–32 rakétákat indítanak, amelyek harci részének tömege közel 1 tonna (ismeretlen okokból 2025 februárja óta csak elszórtan indítanak ilyen rakétákat). Érdemes megjegyezni, hogy mind a H–101, mind a H–22 nukleáris változatát is gyártják, ezért hordozóik a stratégiai légierő kategóriájába tartoznak.

Június 1. után emelkedett mind a rakéták általános alkalmazása az Ukrajna elleni támadásokban, mind a levegőből indított rakéták száma – a növekedés főként a H–101 és a „Kindzshal” rakéták bevetéseire volt jellemző (ezek hordozói, a MiG–31K-k hivatalosan nem tartoznak a stratégiai légierőhöz). Ezzel együtt gyökeresen megváltozott a stratégiai bombázók légitámadásokban való részvételének szervezése, ami a jövőben messzemenő következményekkel járhat az egész harckész Tu–95MS és Tu–160 flotta számára, amely az Oroszországi Föderáció Légierőjének hadrendjében áll.

Hogyan működik most az orosz stratégiai légierő?

A „Pókháló”-hoz hasonló műveletek jövőbeli megelőzése érdekében az orosz parancsnokság nagyszabású áthelyezést rendelt el a Tu–95MS és Tu–160 bombázók esetében. A repülőgépek nagy részét áthelyezték az európai részén található repülőterekről (beleértve Olenyát a Murmanszk régióban, közel 2000 km-re Ukrajnától) a Távol-Keletre, főként az Amur régióban található Ukrajinka repülőtérre, amely körülbelül 8000 km-re található a hadműveleti zónától. A Tu–160 stratégiai bombázókat szétosztották a Bjelaja repülőtérről a lehető legtávolabbi bázisokra – az Anadir repülőtérre Csukotkán és Jelizovóra Kamcsatkán.

Az Ukrajinka repülőtér 2025 júniusa óta szolgálja rendszeresen a harci bevetéseket a Tu–95MS repülőgépek fő diszlokációs telephelyeként. A probléma az, hogy a stratégiai légierő elhelyezésének megváltozása nem járt együtt a logisztika és az egész folyamat irányításának megfelelő kiigazításával. A repülőgépeket most is, mint korábban, az Engels–2 és Olenya bázisokon szervizelik, ott szerelik fel rakétákkal, ott hajtják végre a gyakorló repüléseket és ott tankolják meg, ahol a megfelelő kapacitások rendelkezésre állnak (különösen fintos ebből a szempontból a Roszrezerva „Kristall” kombinát speciális olajbázisa az Engels–2 közelében), majd visszatérnek a Távol-Keletre.

A rakéták indítókörzetei sem változtak: a H–101 / H–55 / H–555-ösök esetében ezek elsősorban a Szaratov, Volgográd és Asztrahány régiók légterében és a Kaszpi-tenger vizein, az alkalmanként alkalmazott H–22 / H–32 típusok esetében pedig a Fekete-tenger vizein vannak. Így a rakétákat hordozó repülőgépek – a Tu–95MS és Tu–160 stratégiai bombázók – harci ciklusa most sokkal több időt és erőforrást igényel a repülésekhez, a közbenső leszállásokhoz és magukhoz a rakétakilövésekhez. Az ukrán megfigyelők megjegyezték, hogy legalább egy kísérlet történt arra, hogy a támadásokat közvetlenül a távol-keleti bázisokról – a Bjelaja repülőtérről – hajtsák végre. Ebben az esetben azonban légi utántöltésre van szükség, több utántöltő repülőgép bevonására, ráadásul túl nagy megterhelést jelent a legénység számára.

A Tu–95MS standard harci repülése az Ukrajinka repülőtérről, közbenső leszállásokkal az Olenya vagy Engels–2 repülőtereken, rakétakilövéssel és visszatéréssel az ismert becslések szerint most több mint 12 ezer km megtételét igényli, ami 23 óra repülésnek felel meg.

A repülőgépekre és a legénységre nehezedő nyomás drámai növekedését a stratégiai légierő repülőgépei használati intenzitásának paradox növekedése kíséri. Az Ukrán Légierő és az ukrán megfigyelők jelentései alapján készült számítások azt mutatják, hogy a Tu–95MS és a szó szerint csak pár példányban létező Tu–160 repülőgépek sokkal gyakrabban hajtanak végre harci bevetéseket, mint a „Pókháló” hadművelet előtt, amikor nem kellett körülbelül 10 ezer kilométernyi felesleges repülőutat megtenniük a Távol-Keletről.

A Tu–95MS és a Tu–160 ilyen üzemmódban való használata nyilvánvalóan a repülési erőforrások gyorsabb kimerüléséhez és az Ukrajna elleni rakétatámadások költségének növekedéséhez vezet. Fontos megjegyezni, hogy a Tu–95MS és a Tu–22M3 repülőgép gyártása megszűnt az 1990-es évek elején, az új Tu–160-asok gyártása jelenleg a szovjet alkatrészkészletekből történik, vagyis ezek eleve öreg gépek. Például a Tu–95MS-re szerelt NK–12MP motorok feltételezhetően legalább 5000 repült óra teljes élettartammal és legfeljebb 200 repült órával üzemelhetnek évente. Ebben az esetben, ha a harci repülés időtartama 23 óra (a „Pókháló” hadművelet előtti 4-5 óra helyett), az éves élettartam mindössze 8-9 bevetés után kimerül. A Tu–95MS egyetlen fedélzeti felújítása becslések szerint 50 millió dollárba kerül.

A Tu–95MS és a Tu–160 repülési óráinak ára nem ismert pontosan, de a 2000-es évek végi becslések szerint ez az összeg meghaladta a 20 ezer dollárt a Tu–160 esetében (rakéták harci alkalmazása nélkül). Még ha feltételezzük is, hogy azóta a költségek változatlanok maradtak, a kiadások 80-100 ezer dollárról csaknem 500 ezer dollárra emelkedtek bevetésenként.

Nem kizárt, hogy a stratégiai légierő Ukrajna elleni támadásainak új szervezési rendje máris technikai problémákhoz vezetett. Egy jól ismert hírcsatorna, a „Dossier Spy” azt állítja, hogy a 2025. szeptember 3-i éjszakai rajtaütés során az egyik Tu–160 nem tudta kilőni a rakétákat a kilövő mechanizmus meghibásodása miatt, a másik pedig nem tudott felszállni az Engels–2 repülőtérről.

Összefoglalva: a „Pókháló” hadművelet sikeres volt, bár az orosz stratégiai bombázóflottának csak ötödét tette harcképtelenné vagy semmisítette meg. Azonban hosszú távon a megmaradt gépek támadásait majdnem a lehetetlenségig megnehezítette: most még egy darabig üzemelnek és támadhatnak is, de rövidesen üzemképtelenné válnak a túlzott használattól és az alkatrész-utánpótlásuk egyszerűen megoldhatatlan – mikor ezek készültek, legfontosabb fődarabjaik közül sokat kifejezetten Ukrajnában gyártották, más részeiket pedig importból szerezték be. Gondot jelent továbbá a hajózó legénység terhelése is – ők ahhoz szoktak, hogy felszállnak, kioldják a rakétaterhet és már fordulnak is vissza, hogy le ne késsék a kantinban a friss csapolást, 4-5 órás bevetések helyett most egész naposakat kell teljesíteniük, és kevés a jól képzett orosz harci repülő, ha a mostaniak lemorzsolódnak, nehéz lesz pótolni őket.

Már ha ugyan lemorzsolódnak és nem lázadnak fel még előtte.

Ugyanis akár az Amuri régióról, akár Kamcsatkáról van szó, mindkettőről elmondható, hogy igen gyéren lakott vidékek, sőt, nagyon kevés hölgy él arrafelé. Csukotkán vannak ugyan bennszülött hölgyek, akiknek szépsége viszont nem egészen felel meg az európai ízlésnek, és a csukcsok ezt orvul ki is használják: a hagyományos csukcs vendégszeretet törvénye szerint ugyanis a látogatónak kötelessége együtt hálni a vendéglátó feleségével, ezt visszautasítani halálos vétek és a házigazda, valamint teljes családja vérig sértése, tehát, ha csak nem a helyi szépségkirálynő férjét látogatják meg, a csukcsföldi látogatások sajnálatosan rövidre szoktak sikerülni, és az orosz vendég elmenekül még napszállta előtt, különben jön a háziasszony és férjül veszi átmenetileg, ha tetszik ez neki, ha nem. Szóval a csukotkai Anadir bázisnak ez a nagy baja, az Amur menti Ukrajinkának és a kamcsatkai Jelizovónak meg az, hogy ott még csukcs hölgyek sincsenek.

Ebből bizony már lehet lázadás, kérem.

Mondom én, hogy nem mindegy: Honolulu, Csukotka vagy Kamcsatka.

Szele Tamás