Szele Tamás: Egy „hiteles” történet

Kínos nekem ezzel a kérdéssel foglalkoznom, ha létezik olyan, hogy „szekunder szakmai szégyen”, azt érzem most, de valakinek ezt is meg kell tennie, különben minden marad a régiben. Én tehát most Havas Henrik helyett szégyellem magamat, akivel ugyan soha nem találkoztam személyesen, nem is törekszem erre, de mégis méltatnom kell egy sajtószakmainak tekinthető teljesítményét.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a teljesítmény egyedülálló. Rekord, ha negatív is. Havas úr ugyanis egy héttel ezelőtt – sajnos én csak tegnap este találkoztam az írással – olyan tárcát produkált, amiben nem, hogy a kötőszavak, de még a névelők sem igazak! Hiába, ez egy kezdőnek, amatőrnek nem sikerült volna, lám, mit tesz a sok évtizedes tapasztalat, a stílus állandó csiszolása és a mélyről jövő, őszinte rosszindulat. Élnék az ártatlanság vélelmével, hiszen tárcáról van szó, ami lehet félig fikciós műfaj is, ha nagyon akarom, de... olyan ügyesen van ez az írás összecsavarozva, hegesztve, hogy aki így játszik az olvasó érzelmeinek és előítéleteinek a húrjain, aki ilyen kiváló manipulátor, az csakis szándékosan írhatta le a hazugságok tömegét. Majd később kiderül, mit értek ezen az ügyességen. Egyelőre csak annyit jegyeznék meg elöljáróban, hogy fel nem bírom fogni, mi szükség volt ennek a tárcának a megírására, akár fikciós, akár nem az, mert pénzt tudtommal nem kap érte az illető, a szakmai jó hírnevét pedig ne öregbíti, sőt, ellenkezőleg, sokat árt neki. De lássuk magát az írást.

Ennyi, és készséggel elhiszem, hogy hatvan évig nem mesélte el senkinek, hiszen most találhatta ki az egészet. Akkor először is vegyük azt, miért mondom, miszerint a történet színtiszta hazugság. Szedjük pontokba:

Nagyjából a pontok végére értünk, lehetne még találni ezt-azt, de ennyi is bőven elég. Azonban figyeljük meg a történet felépítését. 1966-ban játszódik, legendák ködébe vesző időkben. Ráadásul rengetegen szó szerint elhiszik. Miért? Azért, mert egy körülbelül huszonöt éves időszak majdnem összes közhelyét, pletykáját, paneljét és városi legendáját gyúrta össze Havas Henrik egy valószínűtlen rémtörténetté – igen, voltak Ceausescu-képek, de nem akkor, igen, voltak házibulik akkor is, máskor is, de nem, nem voltak forgó bárszekrények különböző nemzeti színekben kivilágítva. Igen, ha az embert elkapta a Securitate, alapvetően számíthatott egy vagy több kegyetlen verésre, megengedem, akadhatott, aki belehalt, de azért a halálos ítéleteket általában bíróság hozta még akkor és ott is. A baj az, hogy az átlagolvasó ezeknek a legendáknak legalább a felét hallotta már valahol, valamikor, valakitől és ez számára mintegy hitelesíti ezt a rémmesét – azt gondolja: „igen, ez így kellett legyen, hiszen mástól is hallottam már” és elhiszi az egészet, mindenestől. Ezt hívjuk ügyes manipulációnak. Az árva gyermek pedig a giccs tökéletes, mindig hatásos eszköze. Demagógiából és manipulációból jeles.

Nyilván lehet azzal érvelni, hogy a történet „fikciós” (akkor minek kellett valószínűsíteni negyedszázad pletykáit és legendáit antedatálva, talán a helyi hangulat megteremtése kedvéért? Az nem sikerült...), így a szerző „írói munkásságának része”. Ez esetben jelezni kellett volna, miről van szó, hiszen fennáll nem csak annak a veszélye, hogy komolyan veszik az olvasók, de maga a sajtószakma is veszít a hiteléből, úgy általában. Legalább annyit írhatott volna az elejére, hogy „kisnovella” és nem lenne semmi baj, de hát nem tette. Egyébként ez neki egy sorozata, és a többi írás teljesen reális, létező, valaha élt személyekről szól, igaz, a legkevésbé sem hízelgő hangnemben. Olyannyira nem kedves ez a hangnem, hogy egy esetben még utólag be is szúrt egy megjegyzést, enyhítendő a sértés súlyát.

Végül is mindegy: a tej kiömlött már egy hete, felesleges belesírni, olvasták vagy 1800-an, elhitték szerintem 1500-an, a maradék háromszáz a kommentszekcióban vitatkozik: én tulajdonképpen csak azért írtam meg ezt a kis elemzést, mert kellemetlennek találom azt a pökhendi lenézést, ahogy Havas Henrik halálosan biztos abban: senki sem fogja meghazudtolni, határon innen azért, mert számít a szava, hisznek neki, határon túl meg azért nem, mert ott biztos nem is tudnak olvasni az emberek. Arany János, Ady Endre, akik ott születtek? Ugyan már, az régen volt és a kutya sem ismeri őket. Bezzeg szerzőnk állócsillagként tündököl, mint láthatjuk is a fentiekből.

Elismert, sikeres, és mindenki úgy tudja, hogy hiteles is.

Épp most láttuk, mennyire az.

Szele Tamás